A Szentírás Isten igéje (2)

2013 jún. 22. | Divinity, Rendszeres teológia | 0 hozzászólás

A Szentírásról mint Isten igéjéről szóló történelmi szemelvények sorát a Westminsteri Hitvallással kezdem. A hitvallás 1643 és 1647 között született, nagyjából száz évvel Semler maximája („a Szentírás nem Isten igéje”) előtt. A magyar kiadás előszavában Horváth Levente a Westminsteri zsinatot a legjelentősebb egyházi tanácskozásnak nevezi a reformáció utáni egyháztörténeti korszakban. „Páratlan hatással voltak e zsinat dokumentumai Skócia népére és a skót teológia történetére, valamint főleg az angolszász kultúrájú régiók vallási és össztársadalmi fejlődésére.” (Westminsteri Hitvallás. Koinónia, Kolozsvár, 1999, 18.) A most következő idézetek megmutatják, hogy a hitvallás félreérthetetlenül és határozottan Isten igéjének nevezi a Biblia hatvanhat könyvét.

„A Szentírás vagy Isten írott Igéje kifejezésekkel azokat a könyveket illetjük, melyek az Ó – és Újszövetségben találhatók. (…) Mindezeket Isten ihlette és azért adta, hogy életünknek és hitünknek a mércéi legyenek.” (I.II.)

„Az általánosan apokrifnek nevezett könyvek, mivel nem isteni ihletésből származnak, nem képezik részét a Szentírás kánonjának. Ezért nincs tekintélyük Isten egyházában, és csak annyira engedélyezettek és használhatók, mint egyéb emberi írás.” (I.III.)

„Az egyház bizonyságtétele megindíthat minket és a Szentírás nagyfokú tiszteletére és megbecsülésére ösztönözhet. Továbbá mondanivalójának mennyei volta, tanításának hathatóssága, stílusának méltósága, minden részének egybehangzása, az egésznek a célja (mely nem más, mint Istennek adni minden dicsőséget), üdvösségünk egyedüli útjáról való teljes kinyilatkoztatása, meg sok más összehasonlíthatatlan kiválósága és az egész tökéletessége mind olyan érvek, melyek által a Szentírás bőségesen nyilvánvalóvá teszi magáról, hogy Isten Igéje. Mégis, a mi teljes meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazságáról és isteni tekintélyéről nem az előbb felsoroltak, hanem a Szentlélek belső munkája által van, aki bizonyságot tesz az Igével és az Ige által a mi szívünkben.” (I.V.)

„A héber nyelven írt Ószövetség (melynek nyelve Isten egykori választott népének volt anyanyelve) és a görögül írt Újszövetség (melynek megírásakor a görög a népek között a legszélesebb körben ismert nyelv volt) közvetlenül Isten által ihletettek, és az ő egyedülálló gondoskodása és gondviselése által minden időben tisztán megőrzőttek, ennélfogva hitelesek, bármilyen vallásos vitában tehát az egyháznak végső soron azokhoz kell folyamodni. Mivel Isten népének közösségében, melynek az Úr elrendelte, hogy az ő félelmében olvassa és kutassa az Írásokat, s melynek joga és köze van azokhoz, a Szentírás eredeti nyelvei nem mindenki számára ismertek, azt minden nemzetnek saját nyelvére le kell fordítani, hogy Isten Igéje mindenkiben gazdagon lakozzék, őt méltó módon imádják, valamint türelem és az Írások vigasztalása által reménységük legyen.” (I.VIII.)

A hitvallás más cikkelyekben is világossá teszi, hogy a Bibliát Isten Igéjének tartja. Látni fogjuk, hogy ez teljes összhangban állt a korábbi kálvinista hitvallásokkal.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK