Ahogy időben visszafelé haladunk, remélem most már teljesen nyilvánvaló, hogy a Szentírás és Isten igéje azonosítása nem a liberálisokkal vitatkozó fundamentalisták találmánya, de még csak nem is a Westminsteri Zsinaté, hanem a klasszikus reformátori álláspont. Az 1561-ben született Belga Hitvallás ugyanezt támasztja alá. A hitvallást Guy de Brés fogalmazta francia nyelven a holland protestánsok számára, majd az Emdeni Református Szinódus fogadta el tíz évvel később, és a Dordrechti Zsinat öntötte végső formába. Ez ma a holland reformátusok legfontosabb hitvallása. Lássunk néhány szemelvényt a Szentírás isteni természetéről ebből a hitvallásból is (magyar kiadás: Koinónia, Kolozsvár, 1998).

„Kétféle módon ismerjük meg őt. Először az egész világ teremtése, fenntartása és kormányzása által; minthogy az gyönyörűséges könyvként tárul szemünk elé, amelyben valamennyi teremtmény, kicsik és nagyok egyaránt olyanok, mint a betűk, amelyek szemeink előtt feltárják Isten láthatatlan dolgait, tudniillik az ő örökkévaló hatalmát és istenségét, ahogyan Pál apostol mondja a Róma 1,20-ban. Mindez pedig elegendő arra, hogy az embereket meggyőzze és fel nem menthetővé tegye. Másodszor Isten sokkal nyilvánvalóbban és teljesebben tárja föl magát szent és isteni Igéjében, mint amennyire az szükséges ebben az életben, saját dicsőségére és a mi üdvösségünkre.” (2. cikkely)

„Valljuk, hogy Isten Igéje nem emberi akaratból jelentetett ki és adatott át, hanem ahogyan Péter apostol mondja, a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei. Később pedig Isten, irántunk és a mi üdvösségünk felőli különöse gondoskodásából megparancsolta szolgáinak, a prófétáknak és az apostoloknak, hogy kinyilatkoztatásait foglalja írásba. Sőt tulajdon kezével írta le a törvényt két táblára. Ezért az így keletkezett iratokat szent és isteni Írásoknak nevezzük.” (3. cikkely)

„Egyedül csak ezeket a könyveket fogadjuk el szenteknek és kanonikusoknak, és hitünk mint valami mértékhez ezekhez igazodik, ezen az alapon nyugszik és áll. Mindazt pedig, amit tartalmaznak, minden kétség nélkül hisszük; nem csak azért, mert azokat az Anyaszentegyház szenteknek és kanonikusoknak fogadja és ismeri el, hanem mindenekelőtt azért, mert szívünkbe a Szentlélek tanúsítja, hogy Istentől valók, s ennek bizonyítékát annyira önmagukon hordozzák, hogy erről még a vakok is biztosan meggyőződhetnek, hiszen mindaz, amit bennük megjövendöltek, beteljesedett.” (5. cikkely)

„Hisszük, hogy a Szentírás teljes mértékben tartalmazza Isten akaratát, és elégségesen megtanítja mindazt, amit az embereknek hinniük kell, ahhoz, hogy üdvösségüket elnyerjék. És mivel ott részletesen leíratott minden olyan isteni tiszteletnek a rendje, amilyent Isten tőlünk megkövetel, egyetlen embernek, még az apostoloknak sem tanácsos másképpen tanítaniuk annál, amit a szent iratok egyszer nekünk már megtanítottak; még akkor sem, ha azt mennyből való angyal hirdetné, amint azt Pál apostol mondja. És mert tiltva van, hogy Isten Igéjéhez bárki valamit is hozzátegyen vagy abból elvegyen, világos, hogy ez a tanítás a lehető legtökéletesebb és minden tekintetben a legteljesebb. Nem hasonlítható ezekhez az isteni iratokhoz egyetlen, bármilyen szentséggel felruházott ember írása sem, továbbá nem mérhető az isteni igazsághoz (mely igazság mindenek felett áll) egyetlen szokás sem, de még az emberi sokaság, a régiek, a korok és személyek egymást követő öröklődése [szukcessziója], a zsinatok, a dekrétumok és a rendeletek sem.” (7. cikkely)

Holland reformátusok nemzedékei nőttek fel tehát abban a meggyőződésben, hogy a Szentírás Isten igéje. Semler maximája volt az új tan.