A Tűzfal podcast huszonharmadik részében a szeretet szót igyekszünk megmenteni az elkárhozástól. Vajon mit jelent ez a szó, és hogy jelenthet gyökeresen eltérő, néha egymást is kizáró dolgokat? És ami talán még izgalmasabb: mi lehet a fogalom mélyén, ami mégis indokolja a szó többféle használatát? És hogy kapcsolódik a szeretet fogalma, ami a Karácsonyt is körbefonja, Erószhoz, a jó, az igaz és a szép utáni vágyakozáshoz, amiről az előző részben beszélgettünk? Ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat Bolyki Lacival. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Sziasztok (talán itt reagálok sok felület közül, ez jár a legkevesebb függőséggel 🙂 )!
Ádám, nagyon eltaláltàl a Tesszalonikai
levél idézésével, mert pont ezen járt az agyam, ahogy hallgattalak benneteket.
A Tesszalonikai gyüli volt az a közösség, ahol együtt volt a testvéri szeretet (pl. 1 Thess 4,9: „A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, mert titeket Isten tanított meg arra, hogy egymást szeressétek”), és Jézus vàràsa vissza (pl. 1 Thess 1,10: „és várjátok az ő Fiát a mennyből, Jézust, akit feltámasztott a halottak közül, és aki megszabadít minket az eljövendő haragtól”). Ha valaki ismeri az első Tesszalonikaiaknak írt levelet, világosan kirajzolódik e kettő motívum.
És ez a kettő összekapcsolódik. És ez teljes összhangban van azzal, amit mondtál:
„Amikor kiment, azt mondta Jézus: Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten dicsőült meg benne.” (Jn 13,31) A szenvedés órájában Krisztus előre nézett – tullàtott rajta, remélt valamit a jövőtől. És ebben élhetünk mi is: reményteljes jövőt adok nektek (Jer 29,11) – benne, Krisztus által.
A lapát, amiről Laci beszélt (ha szabad így) azért kell szerintem, mert nem hiszünk. Egyszerűen nem hisszük el, hogy pl. a nehéz imaharcokat az Úr negjutalmazza. Ezért se nagyon vívunk nehéz, és önmagában rossz érzéssel téli imaharcokat, mert nem nézünk előre. Mert nem gondolunk a jutalomra, nem hiszünk. Ha hiszünk öröm lesz a szenvedés, pontosabban fogalmazva értelmet nyer a szenvedés. Mert nem bátorít, telt el örömmel az Ige, ahol pl. az imàról, mint jó illatrol olvasunk. És megintcsak az Igéhez lyukadunk ki: a ker. élet motorja az Ige. És még a kép is stimmel. 🙂
Hadd fogalmazzam meg így összefoglalva: azért nem tudunk igazán szeretni, mert nem hiszünk és nem remélünk. Szemben a tesszalonikaiakkal akikről így ír Pál: „Szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk előtt hitetek munkáját, szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységetek állhatatosságát.”(1Thessz 1,3)
Remélem építőek ezek a gondolatok,
Szeretettel:
Pisti
A lényeg kimaradt: nagyon köszönjük a szolgálatot, Krisztus, az Ige felé vivő volt!
Ádám mondja:
„………… Hol van a szakadék alja? .. nekem az kattintotta át az egészet, amikor azt olvastam, hogy Jézus abban az órában, mielőtt Ő megáldoztatott azt mondta, hogy „eljött az óra, most dicsőíttetik meg az ember Fia”. Vagyis abban az órában, amikor Ő leteszi az életét, ……………., és itt tényleg egy teljes lemondás van, akkor azt mondja, hogy „Most dicsőíttetik meg az embernek Fia”, vagyis valamilyen értelemben az Ő számára ez a legnagyobb hasznot hozza, tehát Őt felemeli az Isten és megdicsőíti. Amikor Ő a legnagyobb lemondásban van. tehát valami itt összeállt. ……… (Jézus) „az előtte való örömért, vállalta a gyalázatot”. Tehát nem arról van szó, hogy itt valami végső altruizmus lenne, egy végső önmegtagadás, hanem az önmegtagadásban egy nagyon nagy én-igenlés mutatkozik meg, és ez a kettő együtt van, annak ellenére, hogy ez a kettő elvileg egy ilyen szemben álló motívum lenne. Vagyis Jézusnak a legmélyebb áldozatában megvan mind a két szeretet. ………..”
Számomra ez a rész a beszélgetés csúcspontja. Egyéb alkalmakkor is, pl, az Ige olvasásakor, vagy mikor csak úgy spontán felzeng bennem az Atya és Fia közötti ezen párbeszéd, szívem szinte beleroppan.
Ez az epizód John Piper keresztény hedonizmusát is segít közelebb hozni – épp a Desiring Godot (a könyvet) olvasom, ez a podcast pedig tovább mélyítette: amiről Piper ír, szerintem mély rokonságban van az Erósz és Agapé közötti szakadék mélyével.
Ez egy jó meglátás. Igen, Piper gondolatmenete teljes összhangban van azzal, amit a szeretetről gondolok és amire a beszélgetésben is eljutottunk. Piper is hangsúlyozza, hogy Ágoston (meg természetesen Edwards és Lewis) szeretetről és örömről szóló gondolatai közel állnak ahhoz, amit a Szentírásból megértett. Számomra is egyértelmű, hogy errefelé van a forrás…
Előző kommentben némi kihagyásokkal idéztem a beszélgetés csúcspontját, amihez az alábbi szervesen kapcsolódik:
„”…….Vagyis Jézusnak a legmélyebb áldozatában megvan mind a két szeretet ……,”” és az a különleges, hogy ez a kettő az Istenben érik egybe, aki a szeretet. Mert a szeretet, ………….. az Isten örömének a kiáradása. Az Isten, aki telve van önmagával, mert egy folyamatos önátadás és egy folyamatos megelégedés folyamatában létezik az örökkévalóságtól fogva, mint Atya, Fiú, Szentlélek. ………”