Október 30-án A kereszténység és a művészetek címmel tartottam két előadást, és a szünetben az egyik hallgató váratlan kérdéssel lepett meg: „Akkor Jézus is egy metafora?”A kérdés előzménye az volt, hogy az első előadásomban a művészet lényegét a mimézisben és a metaforában foglaltam össze. A művészet az, amikor az ember Isten képmásaként utánzás és névadás által felfedezi a világot. Hangsúlyoztam, hogy amikor a művészet nevet ad a világnak, mindig a valóság egy másik darabját használja eszközként, tehát a mimézis minden esetben metaforikus. Valamit valami mással mond el. Azt is állítottam, hogy maga a nyelv is metaforikus, hiszen szimbolikus megjelenítője a valóságnak, melyet kimondott vagy leírt jelek segítségével megkettőz. Metafora a vásznon a színek és foltok mimézise is, és metafora az élettelen szobor is, sőt, a táncművész mozgása is. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott a hallgató kérdése, hogy akkor szerintem Jézus is egy metafora-e. Meglepett és egyben lenyűgözött a felvetés, mert egyrészt mély értésről tanúskodott, másrészt olyan irányba vitte tovább a mondandómat, amire én magam sem gondoltam. Pillanatnyi habozás után annyit válaszoltam csak: „Igen.”
Valóban, Jézus is egy metafora, és ez a gondolat a Szentháromság titkának egyik legfontosabb elemére világít rá. Mert hogyan is tudnánk megragadni azt a titkot, hogy Jézus az Isten képmása, és úgy különbözik az Atyától, hogy közben az Atya reprezentációja is? A Zsidókhoz írt levélben olvassuk, hogy a Fiú „Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása”. János apostol szerint kezdettől volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez a két gondolat szorosan összefügg egymással. Isten megkettőzte önmagát az Ige által, képmást alkotott, hogy lényét kisugározza, megnevezze. Isten mimézis és metafora révén kommunikálja és felfedezhetővé teszi önmagát. „Fiam vagy te, ma szültelek téged!” – mondja az Atya Isten a Fiú Istennek, az ő képmásának. Ahogy Augusztinusz kimutatta: a „ma” Isten esetében az örök idő. A Fiú akkor született, amikor nem volt előbb és utóbb, mert Isten nem létezett úgy, hogy ne lett volna képmása és kisugárzása. Amikor Isten van, Igéje is van, hiszen kezdettől volt az Ige. Isten soha nem létezett a Metaforája nélkül. A Fiú úgy született, hogy nem volt kezdete, mert – János szerint – kezdetben már volt.
Jézus tehát valóban metafora. De nem egy metafora, hanem a metafora. Nem ember által létrehozott metafora, nem is egy az Isten által alkotott metaforák közül, hanem magának Istennek a metaforája, az Istentől elválaszthatatlan Metafora. Az Én Vagyok egyetlen lehetséges metaforája. Ő a másik Én Vagyok, aki mielőtt Ábrahám lett: már Van, és aki emberként a történelmünkbe lépve azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk”. Metafora kétféleképpen is: mint örökkévaló Fiú és mint emberré lett Isten. Ha Jézust láttuk, láttuk az Atyát.
Szombaton nem csak tőlem tanultak, én is tanultam a hallgatóságtól.
Köszönöm Ádám!
Ez az írásod sokat segített, hogy egy kicsit jobban értsem az Isteni Természet lényegét. … és mellette, akár milyen távol is vagyok, a saját helyemet és lehetőségeimet is.
Tehát ha jól értem, akkor némelyek a Metafóra részeseivé lettek, vagy lehetnek.
Ő vezessen továbbra is!
Sw