Rátérek az Isten országa és a kereszt kapcsolatára. A sorozat előző részében így definiáltam az Isten országát: Isten királyi uralmának gyakorlása, mely által legyőzi a jelenlegi gonosz világkorszak erőit, és megszabadítja népét azok hatalmából, hogy Isten legyen az egyetlen úr az egész földön. Az Isten országa Isten dinamikus uralma, amely a Messiás által változást hoz ebbe a gonosz világkorszakba: gyógyulást, szabadulást, feltámasztást, bűnbocsánatot és új életet. De hogyan kapcsolódik ez a keresztről szóló evangéliumhoz? Miről szól Jézus Krisztus evangéliuma? A szabadulásról és a gyógyulásról, vagy az engesztelő áldozatról és a kegyelemből való megigazításról? Ugyanarról az evangéliumról van egyáltalán szó?

Más a királyság és a kegyelem evangéliuma?

E. W. Bullinger 19. századi anglikán lelkész különbséget tett az Isten országa és a kegyelem evangéliuma között. Radikális diszpenzacionalizmusa nem csupán Izráel és az Egyház között tett éles különbséget, mint a diszpenzacionalista teológia általában, hanem Jézus és Pál evangéliuma között is. Bullinger szerint Jézus a királyság evangéliumát hirdette a zsidóknak, Pál azonban a kegyelem evangéliumát a népeknek. Jézus evangéliuma az Isten országáról szóló üzenet, amely csak Izráelnek szólt. A Tizenkettő és eleinte Pál is ezt hirdette, miután azonban a zsidók elutasították ezt az evangéliumot, Bullinger szerint Isten felfüggesztette ezt a programot, és egy másik evangéliumot bízott Pálra, hogy a népeknek hirdesse. Ezt látjuk szerinte az ApCsel 28 végén: „Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége! Ők pedig meg is fogják azt hallani.” (ApCsel 28,28)

Bullinger tanítása szerint Isten ezután nyilatkoztatta ki Pálnak a kegyelemről szóló evangéliumot. „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől való, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11-12) Ez a bullingeri teológiában csak Pálnak jelentetett ki, ezért használja az apostol az „én evangéliumom” kifejezést. Pál evangéliuma az Egyház titka, melyet az Efezusi és Kolossé levelekben ír meg római fogsága idején: „Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért. Ha ugyan hallottatok arról, hogy Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra, amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam.” (Ef 3,1-3) Az Egyházról Bullinger szerint Jézus egy szót sem szólt, csak Pálnak jelentetett ki annak titka. Az újszövetségi evangéliumok tehát nem nekünk szólnak, ahogy Pál korai levelei, a Jakab levele és Péter levelei sem, hanem a páli kinyilatkoztatás előtti zsidóknak.

A bullingerizmust azonban könnyű megcáfolni. A fenti tanítás szerint Pál az ApCsel 28 (tehát római fogsága) után kapta a kinyilatkoztatást, amelyről az Efezusi és a Kolossé levélben ír. Csakhogy a „kegyelem evangéliumának” legrészletesebb kifejtései a Galata és a Római levélben találhatók! Ezeket Pál egyértelműen a római fogsága előtt vetette papírra! Emellett érdemes figyelmesen elolvasni az ApCsel 28 végét: „Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége! Ők pedig meg is fogják azt hallani. Miután ezt mondta, a zsidók maguk között sokat vitatkozva eltávoztak. Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték. Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.” Szó sincs arról, hogy Pál egy másfajta evangéliumot hirdetett volna! Azután is az Isten országát hirdette, hogy a zsidóktól a népek felé fordult.

A korai egyház igehirdetésében központi szerepe volt az Isten országának. Máté szerint egészen Jézus második eljöveteléig az Isten országának evangéliumát fogják hirdetni: „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Mt 24,14) Fülöp az Isten országát hirdette nemcsak a zsidóknak, de a samáriaiaknak is: „De amikor hittek Fülöpnek, aki az Isten országáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló evangéliumot hirdette, megkeresztelkedtek, férfiak és nők egyaránt.” (ApCsel 8,12) Pál Efezusban a zsidóknak is az Isten országát hirdette (ApCsel 19,8 „Azután eljárt a zsinagógába, ahol három hónapon át bátran szólt, vitázott, és igyekezett meggyőzni őket az Isten országának dolgairól”) és a többieknek is (ApCsel 20,25 „És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki”).

Pál a leveleiben tizennégyszer használja az Isten országa kifejezést (pl. Róm 14,17 „Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben”; 1Kor 4,20 „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben”). Arisztarkhoszról, Márkról és Jusztuszról a Kolossé levélben ezt írja Pál: „A zsidók közül csupán ők munkatársaim Isten országa hirdetésében; ők vigasztaltak engem.” (Kol 4,11) (Ekkor Pál a bullingeri kronológia szerint elvileg már a „kegyelem evangéliumát” hirdette, nem az Isten országát.) A korai egyház láthatóan nem hirdetett más evangéliumot, mint Jézus. Az Isten országáról szóló evangéliumot hirdették mindenhol, melynek központi üzenete a Jézusban eljött szabadítás.

Az evangélium bemutatása különböző

Mi okozza akkor a hangsúlybeli különbségeket? Az egyik ok természetesen maga a Jézus Krisztusban megvalósuló üdvesemény: Nagypéntek és Húsvét. Az evangélium hirdetésének hangsúlyai valamelyest szükségszerűen megváltoznak a kereszt és a feltámadás eseménye után. A kereszt előtt a tanítványok figyelmét érthetően lenyűgözte a Messiás jelenléte, a gyógyulások és csodák, a próféciák beteljesedése, az Emberfia eljövetele. Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy az Emberfiának először szenvednie kell, de ezt az eufóriában nehezen hallották meg. Az ő Messiás-képükbe nemigen fért bele egy szenvedő Messiás, ők az uralkodó Emberfiát látták maguk előtt, akinek a jobbján válogathatnak a székekből (Mk 10,35-45). Jézus tanítása meghökkentő volt: „az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia” (Mk 8,31).

A tanítványok a kereszt központiságát az Isten országa evangéliumában valójában csak a feltámadáskor értették meg. Ezt illusztrálja az egyik epizód: „A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Ekkor visszaemlékeztek szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek.” (Lk 24,1-9)

A tanítványok gondolkodásában Jézus kereszthalála és feltámadása után lett az Isten országáról szóló üzenet központi eleme a kereszt és a feltámadás; csak az események után értették meg azok jelentőségét. A tanítványok fejében fokozatosan alakult az Isten országáról szóló kép, és fokozatosan integrálódott a Messiás szenvedéseivel (Jn 2,19-22). Ahogy Jézus tanított róla, ahogy egyre jobban értették Jézus küldetését, ahogy a Lélek világosságot adott nekik, és ahogy átélték az evangélium központi eseményeit, úgy állt össze a fejükben a kép. Ez a tanulási folyamat része volt tanítványságuknak.

Szintén üdvtörténeti okokból az evangélium bemutatása eltérő volt zsidók és pogányok esetében. Az Isten országa érthető fogalom volt a zsidóknak, mert Isten prófétái évszázadokon át formálták az értelmezési keretet, kézenfekvő volt tehát ezen keresztül elmagyarázni nekik az evangéliumot. A pogányok azonban nem ismerték a próféciákat, ezért nekik más fogalmakkal kellett beszélni. Számukra érthetőbb volt például a világosság-sötétség párhuzam, az örök élet gondolata, vagy akár a Logosz fogalma.

Az egyes bibliai szerzők sajátos szóhasználata is magyarázza az evangélium különböző bemutatását. Ahogy János szerette az Ige (ὁ λόγος), az örök élet és a világosság kifejezéseket, úgy Pál kedvenc szófordulata a „Krisztusban” (ἐν Χριστῷ) kifejezés volt. Jézus a prédikációjában pedig zömében az „Isten országáról” (ἡ βασιλεία τοῦ θεοῦ) beszélt. Minden különbség ellenére az evangélium azonban nem változott: Jézus és Pál –valamint Péter, Jakab és János (vö. Gal 2,6-9) – a lényeget tekintve ugyanazt hirdették, a Jézussal történtek pedig világossá tették, hogy miről is van szó.

Hogyan kapcsolódik egymáshoz az Isten országa és a kereszt?

Mindezekkel együtt sok keresztény fejében ott marad a benyomás, mintha az Isten országa és a kereszt evangéliuma mégis valahogy másról szólna. Az Isten országa erőről, gyógyulásról, démonok kiűzéséről szól, és főleg az evangéliumokban olvasunk róla; a kereszt bűnről, engesztelésről, kegyelemről, megigazításról szól, és főleg a levelekben olvasunk róla. Ez a téves benyomás véleményem szerint elsősorban akkor alakul ki, amikor túlságosan szűken értelmezzük a megváltást és a kereszt jelentőségét.

Az Isten országa Messiásának először szenvednie kellett. Ha elválasztjuk az Isten országát a kereszttől, ugyanúgy félreértjük Jézust, mint a tanítványok. Szemléletes példa erre az emmausi tanítványok esete, akik azért csalódtak Jézusban, mert nem értették meg, hogy a szenvedése az ország szempontjából is elengedhetetlen. „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lk 24,13-27)

A megváltás megvalósulásához a Messiásnak ki kellett fizetnie a váltságdíjat (Mt 20,28). Annak idején Keresztelő János mondta Jézusról: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) A keresztről szóló evangélium az élet egész területét megváltja. Túl szűken értelmezzük a keresztet, ha azt csak az engesztelésre és a bűnbocsánatra korlátozzuk. Olyankor tényleg feszültség keletkezik az ország és a kereszt evangéliuma között. Isten azonban a kereszten megváltja az életünk minden területét, sőt, az egész teremtett világot is. „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.” (Róm 8,20-23)

A kereszten Isten az egész kozmosz megváltását gondolta el. „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (Kol 1,19-20) „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Ef 1,9-10) „A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent.” (Jel 21,5) A gyógyulás, szabadulás, feltámasztás része a megváltásnak; ezeket Krisztus megszerezte számunkra a kereszten. A kérdés nem az, hogy ezeket megkapjuk-e, hanem csupán az, hogy mikor. A jelenben a megigazítás garantált (Róm 5,1; 8,1), a testünk megváltása inkább jövőbeni reménység (Róm 8,18-25). A feltámadáskor azonban minden helyreáll, és ennek garanciája Krisztus kereszthalála.

Egy matematikai hasonlattal, a középpontos tükrözéssel tudnám illusztrálni, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz a kereszt és az Isten országa. A középpontos tükrözésben minden vonal egy ponton megy át, és az új kép fordítottja lesz az előbbinek. Ehhez hasonló a kereszt és az ország kapcsolata is. Az ország ígérete az, hogy végül minden megfordul és a helyére kerül („újjáteremtek mindent”). A helycsere azonban úgy történik, hogy minden egy ponton megy át („Krisztusban”). A kereszt az a történelmi keresztezőpont, amely a kulcsot jelenti az Isten országa megvalósulásához. Az Emberfiának szenvednie kellett, hogy megváltást szerezhessen népe számára. Népe váltságának ő maga a garanciája. Ő a sarokkő, amelyre az épületnek szüksége van. Minden a golgotai kereszten fordul meg.

Nem szabad tehát egymással szembeállítani az Isten országát és a keresztet. Az Isten országa megvalósulásához (a teljes megváltáshoz) szükség volt Krisztus keresztjére. Krisztus keresztje nemcsak a lelkünket váltja meg a bűnből, hanem az életünk minden területét. A feszültség nem az ország és a kereszt, hanem a jelen és a jövő között van. De ami késik, nem múlik. Az Isten országának ígérete az, hogy a testünk is meg fog szabadulni a romlandóságtól, sőt, az egész teremtett világ is felszabadul a hiábavalóság alól. Az Isten győzelme a kereszten dőlt el: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,15)