Canterbury Szent Anzelm (Anselmus) szerepe egy indokolatlanul felnagyított szál az engesztelésvitában, egy teológiai urban legend, projekciós felület, semmi több. Nem kell lebecsülnünk a munkásságát, egyszerűen csak, hogy stílszerűen fogalmazzak: tegyük a helyére! A 11. században alkotó olasz származású bencés szerzetes Cur Deus Homo (Miért lett Isten emberré?) c. művében pusztán azt próbálta filozófiai nyelven is megfogalmazni, amit az Ószövetség előre jelzett, az apostolok tanítottak, az egyházatyák egyöntetűen vallottak, és később a reformátorok is újra kibontottak. A városi legenda, hogy Anzelm felelős a helyettes bűnhődés tanáért, G. Aulén Christus Victor c. könyvének félreértéséből született. A 20. századi svéd teológus a könyvében az Anzelm utáni skolasztika hangsúlyeltolódásait bírálja, nem az elégtétel vagy engesztelés gondolatát, ami szerinte a reformátoroknál éppen az egyházatyák hangsúlyaihoz tért vissza. Anzelm tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben csak egy mellékszereplő ebben az evangélium lényegét érintő vitában.

Mégis időzzünk nála egy kicsit, mert van egy fontos tanulsága annak, hogy többen éppen őt exponálják. A helyettes bűnhődés ellenzői mindenekelőtt azt kifogásolják Anzelm elégtétel-elméletével kapcsolatban, hogy Krisztus halálát ez a megközelítés a szeretet kontextusa helyett az uralkodás kontextusában értelmezi. Anzelm ugyanis az említett művében arról ír, hogy a bűn nem más, mint „nem adni meg Istennek, amivel tartozunk”, és mivel leginkább a tisztelettel tartozunk neki, ez a legnagyobb adósságunk. „Aki Istennek nem adja meg tartozásaként ezt a tiszteletet, az elveszi Istentől, ami Istené, azaz megfosztja őt tiszteletétől: éppen ez a bűn. Bűnben is marad mindaddig, amíg nem adja meg Istennek, amit elrabolt. De nem elég csupán azt visszaadni, amit elvettünk, hanem az okozott sértésért többet tartozunk adni, mint amennyit elvettünk.” (Miért lett Isten emberré? Budapest, MTA Filozófiai Intézet, 1993, 73-74)

Na ezen akadnak fenn ma sokan, talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy egy szélsőségesen egalitárius korban élünk, amely egyébként sem tud mit kezdeni a hierarchiákkal meg a tiszteletadással. És bár tény, hogy Anzelm itt a maga filozófiai gondolatmenetén megy végig, hogy lépésről lépésre igazolja a Szentírás tanítását, jegyezzük meg, hogy a Szentírás nemcsak ezen a nyelven beszél a bűn és az Istennel való viszony kérdéséről, hanem a szeretet nyelvén és a családi kapcsolatok metaforáin keresztül is. Isten nem csupán engedelmességet és tiszteletet vár, hanem szeretetet és bizalmat is kér tőlünk, és nemcsak parancsol, hanem szerelmes vőlegényként is körüludvarol (ami egészen döbbenetes a Mindenhatóval összefüggésben), valamint azt ígéri, hogy ha megtérünk hozzá, atyánk lesz, mi pedig fiai. A kritikusoknak abban tehát igazuk van, hogy a megváltás nagyon fontos aspektusai mellett megyünk el, ha leragadunk az uralkodói metaforánál és kizárólagossá tesszük azt (amit Anzelm egyébként nem tesz, amit én meg onnan tudok, hogy végigolvastam a könyvét).

Csakhogy ugyanilyen hiba lenne elmenni amellett, hogy Anzelmnek az uralkodói metaforával kapcsolatban történetesen igaza van. Sőt, a helyzet az, hogy ez nem Anzelmmel összefüggésben igaz, hanem általában is. Egyszerűen téves az a feltevés, hogy Anzelm és a középkor találta ki Istenre a császár hasonlatát. Hogy miért? Kezdjük a legkézenfekvőbb ténnyel: Jézus is a császári Róma fennhatósága alatt született, egy alkalommal még a császár képét is felmutatta a tömegnek. Ez akkor történt, amikor megkérdezték tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Jézus ezt felelte a császár képét ábrázoló érmével a kezében: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mk 12,17) Ebben a válaszban két fontos igazság is van, és a kettő közül a második a fontosabb. Az első igazság az, hogy van tartozásunk a császár felé is: adjuk meg neki akkor is, ha nem szeretjük, sőt, igazságtalannak tartjuk a követelését. Ezt Jézus tanítványa, Simon Péter is hangsúlyozta később a levelében: „Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” (1Pt 2,17) A másik – lényegesebb – igazság Jézus válaszában az, hogy önmagunkkal pedig Istennek tartozunk. Ahogy a pénzen ott van a császár képmása, úgy rajtunk meg ott van a királyok Királyának képmása (vö. 1Móz 1,27), vagyis önmagunkkal ugyanúgy tartozunk Istennek, mint az adóval a császárnak.

De nem túlzás Istenre úgy gondolni, mint egy úrra, aki behajtja, ami neki jár? Hát, ha túlzás, akkor maga Jézus vezetett bennünket félre az Atyjával kapcsolatban, mert földi szolgálata alatt lépten-nyomon ilyen metaforákat használt a jellemzésére. (Természetesen nem csak ilyet, de rengeteg ilyet is.) Gondoljunk például arra, hogy mit jelent az Isten országa (ἡ βασιλεία τοῦ θεοῦ) kifejezés! Az bizony az Isten királyi uralma, Isten úrsága, Isten fenségének és hatalmának a gyakorlása. Ez a szó explicit jelentése. Az örömhír, amit Jézus kezdettől hirdetett, az Isten királyi (mondhatnánk akár azt is: császári) uralma. Azt tanította, hogy így imádkozzunk: „Jöjjön el a te királyi uralmad (ἐλθέτω ἡ βασιλεία σου)”! Jézus követőit is azért üldözték később a római császárok, mert Jézust tartották az Úrnak, a valódi Küriosznak, vagy Dominusnak, ahogy a cézárok magukat nevezték. Az uralkodó képe tehát egyáltalán nem idegen sem Istentől, sem az evangéliumtól.

Olyannyira nem, hogy a Jelenések könyvében így találkozunk a visszatérő Jézussal: „És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sok korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem ismer rajta kívül; és véráztatta ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel 19,11-16)

Jézus a példázataiban gyakran hasonlította Istent egy uralkodóhoz. Így kezdi a gonosz szolgáról szóló példázatát: „Ezért hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz (βασιλεύς), aki el akarta számoltatni a szolgáit.” (Mt 28,23). A példázatot ezzel fejezi be: „És ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18,34-35) Ezt nem Anzelm tanítja a római gondolkodás által befolyásolt középkorban, hanem Jézus Krisztus, aki ismerte az Atyát. Egy másik alkalommal ezt mondta: „Hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának.” (Mt 22,2) Ez a példázat pedig ilyen fordulatot vesz: „A király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette.” (Mt 22,7)

Jézus hasonlatait lehetne folytatni, de már ezekből is világos, hogy valamiféle párhuzam Isten és a császárok vagy egyéb uralkodók között nem Szent Anzelm találmánya, hanem – ha már a forrását keressük – mondjuk épp az Úr Jézusé. Azonban még Anzelm sem azért ír Isten kapcsán uralkodói méltóságról és annak megsértéséről, hogy Istent félelemmel vegye körül (noha egyébként ahogy látjuk, ez sem lenne idegen a Szentírástól), hanem azért, hogy Isten lenyűgöző emberszeretetéről beszéljen. Ugyanez a helyzet Jézus példázataival. A szóban forgó király Jézus szerint ugyanis fia esküvői lakomájára a kerítések mellől is hívja a legelesettebbeket. Ez a király nagylelkű és irgalmas. Nem személyválogató, sőt, országában a paráznák és a vámszedők megelőzik a farizeusokat és az írástudókat. Ez a király tiszteletet parancsol, de ki is érdemli a tiszteletet. Megerősíti a rendet, de a mi javunkra szét is feszíti annak a kereteit.

És ami a legmeglepőbb (aminek mélységét Anzelm is próbálta megérteni): saját maga szenvedi el a legocsmányabb felségsértés jogos büntetését! Ez is az ő királyi uralma evangéliumának része. Vagy inkább ennek az evangéliumnak a szíve. Az Isten örömhíre arról az uralkodóról szól, aki megváltásunkra érkezik hozzánk. Az εὐαγγέλιον görög szót abban a korban éppen az ilyen királyi érkezések kihirdetésére használták. Ezt az érkezést jelentette be Keresztelő János, a Messiás előfutára, amikor felszólította Izráelt, hogy készítsék az utat a királynak, egyenesítsék ki előtte az ösvényeket, töltsék fel a mélyedéseket, hordják el a halmokat, álljanak készen a fogadására. Az evangélium arról szól, hogy ez a király megérkezett, és az életét adta értünk. Halálával maradéktalanul kifizette helyettünk az adósságunkat, mindazt, amivel éppen neki tartoztunk. Mi, akik híjával voltunk dicsőségének (Róm 3,23), akik nem adtunk neki dicsőséget (Róm 1,21), és akik emiatt a bűn zsoldját érdemeltük, az örök halált (Róm 6,23). Aranyszájú Szent János a Kolossé 2-ről szóló homíliájában hangsúlyozza, hogy Isten nem csupán elengedte az adósságunkat, hanem halálával a keresztre szegezte az adóslevelünket! Rendezte a tartozásunkat. Anzelmnek igaza van abban, hogy a követelés Istené volt. Az evangélium arról szól, hogy emberként a nevünkben ő is fizette azt meg. A király töviskoronával a fején kiáltotta a sötétségbe: „τετέλεσται”, „elvégeztetett”!

És a csattanó: mivel a dicsőség Urát feszítették meg, az Istenember megaláztatását nézték végig a római katonák, ő nem maradt a sírban, feltámadt, és azt a nevet kapta, ami minden név felett való: Küriosz, vagyis Úr! Ne szégyelljük kimondani ezt a nevet, ez a legszebb Név: egyszer minden térd meg fog hajolni előtte – a mennyben, a földön és a föld alatt!