Nem hiányzik sem a reflektorfény, sem az össztűz, sem a cenzúra, mégis szeretném tisztelettel kérni a Lakmusz „tényellenőreitől”, hogy vegyenek fel a listájukra, ha már újra divatba jött emberek ideológiai alapú listázása. A Lakmusz tegnap ugyanis egy cikkben sorolta azokat a magyar közéleti és egyházi személyeket, akik úgy gondolják, hogy a szexuális orientáció változhat, és akik szerint a szexuális vágyak nem feltétlenül jelentenek afféle determinált sorsot, amilyenbe az LMBTQ-ideológia aktivistái beszorítanák a saját nemük tagjaihoz vonzódó embereket. Egyetértek a listán lévők ezzel kapcsolatos véleményével, vállalom velük a véleményközösséget, számomra evidencia, ami mellett kiállnak.
A Lakmusz listázó „tényellenőre” ezzel a meredek állítással kezdi a cikket (amely egy cikksorozat második része): „Az úgynevezett konverziós terápiák végzése Magyarországon etikai vétségnek számít, kutatások szerint az ilyen kezelések súlyos fájdalmat és pszichés szenvedést okoznak.” Arra a következtetésre, hogy Magyarországon etikai vétség a szexuális orientáció és az egyén etikai normáinak összhangba hozására tett terápiás kísérlet, a cikksorozat első részében kettős ugrással jut el a szerző. Először is rámutat, hogy „a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Pszichológiai Társaság etikai kódexei tartalmazzák, hogy csak tudományosan bizonyított, bizonyítékokon alapuló megközelítések elfogadhatóak a szakmában”, majd az LMBTQ-mozgalom magyarországi zászlóshajója, a Háttér Társaság honlapjáról idézik, hogy ennek megfelelően, „ha valaki a szexuális irányultság vagy nemi identitás megváltoztatására vonatkozó terápiát nyújt, az Magyarországon etikai vétségnek minősül”. Nem kétséges, hogy a Háttér Társaság szerint ez így van, de a valóságban az első megállapításból egyáltalán nem következik a második.
Arról nem is beszélve, hogy a valódi indoklás, hogy miért etikátlan a szexuális orientáció megváltozására irányuló terápiás beavatkozás, egyszerűen az a világnézeti döntés, hogy mit gondolunk a teremtett rendről (vagy a természet rendjéről). A „tényellenőrök” így fogalmaznak: „etikátlan, ha egészségügyi szakemberek bármi olyan dolgot kezelnek, amelyre egyébként nem tekintünk rendellenességként”. De az, hogy rendellenességként tekintünk-e a homoszexualitásra, éppen az a fajta kérdés, amely a pszichológia gyakorlatát előzetes etikai döntéstől teszi függővé, vagyis nem a pszichológia az etika mércéje, hanem az etikai mércére épül egyes pszichológusok gyakorlata. Hogy éppen milyen etika keretezi a pszichológiát, annak következményeit többek között az előttünk álló kérdés mutatja meg.
Vannak olyan nyugati országok (pl. Málta, Kanada, Ausztrália), ahol az LMBTQ-lobbi annyira erős, hogy akár börtönbe is kerülhet az, aki nyilvánosan megkérdőjelezi a homoszexualitás veleszületettségéről szóló mítoszt (ott van például a perbe fogott ex-meleg Matthew Grech), vagy rákerül egy ahhoz hasonló listára, amit a Lakmusz összeállított. Magyarországon azonban nincsenek betiltva a szexuális orientáció megváltozására irányuló terápiák, és nem lett a tudományt keretező hivatalos ideológiává sem a természet rendjének az a felfogása, amely elutasítja a (tudományosan is egyébként könnyen igazolható) heteronormativitást. Az pedig, hogy a kutatások és a terápiás beavatkozások mérhető eredményei ténylegesen milyen irányba mutatnak, legrosszabb esetben is szakmai vitát képeznek, amely vitát éppen az olyan aktivisták és ideológiai kapuőrök igyekeznek csírájában elfojtani, amilyen a Lakmusz cikkírója is.
Számomra egyértelmű, hogy amikor a terápiás szakmai gyakorlatban etikai vétségnek tekintenek bármiféle SOCE (Sexual Orientation Change Efforts) beavatkozást, az nem konklúzív tudományos kutatásokon alapuló konszenzusnak köszönhető, pláne nem az etikus viselkedésről szóló társadalmi közmegegyezésnek (hogy az etikában sokak számára igazán döntő metafizikai, teológiai szempontokat ne is említsük), hanem a Lakmusz „tényellenőre” által is képviselt világnézeti lobbitevékenységnek. Ez a lobbitevékenység számos kiemelkedő szaktekintély (pl. Buda Béla, vagy az APA két korábbi elnöke, Robert Perloff illetve Nicholas Cummings) szerint a pszichológia intézményrendszerét az 1970-es évektől többé-kevésbé foglyul ejtette, és növekvő mértékben tartja sakkban. A belinkelt listázós cikkben is ezt az ideológiai lobbitevékenységet láthatjuk meglehetősen nyers és visszataszító formában.
Mindenesetre részemről a Lakmusz cikke után Je suis Mindenki, Aki a Listán Van, plusz mindenki, aki terápia hatására (vagy anélkül) helyreállást tapasztalt a vonzalmaiban, de a Lakmusz számára nem létezik, mert nem létezhet, viszont a listán lévők szerint igen. És je suis mindazok, akik tőlünk nyugatra készek akár börtönbe is menni az igazságért.
A lakmusz számomra csak a papir, másképp nincs értelme! 🙂
Ami sok, az sok! Eddig is már nagyon túlzottnak, hisztérikusnak – és kontra-produktívnak – gondoltam az LGBTQ szubkultúra és mozgalom tevékenységét … de ez már az abszurditás csúcsa!
Én azt gondolom, hogy a homoszexualitással nincs semmi morális probléma. Nincs benne semmi rossz… Azt is gondolom, hogy a meleg-kapcsolatok ugyanolyan értékesek lehetnek mint a hetero kapcsolatok, következésképpen semmi ok sincs rá, hogy ezek az emberek ne köthessenek házasságot.
De hogyha valaki másként gondolja, ha valaki úgy gondolja, hogy az ő meleg beállítottsága természetellenes, rossz, erkölcstelen, ha ellentmond az ő vallási vagy erkölcsi felfogásának – az miért ne mehetne el terápiába? Miért ne próbálhassa meg orvosi eszközökkel, pszichoterápiával összhangba hozni a saját veleszületett impulzusait és a világnézeti-erkölcsi-vallás felfogását? Mi ezen az „etikátlan”?
Amúgy meg: az egész mai „baloldal” politikája, a melegek, nők, feketék, transzik és még nem tudom kik jogai körüli állandó őrjöngés két súlyos, alapvető gondolati „sebből” vérzik, kétféle értelemben is inkoherens.
Egyfelől, hogyha valaki azt gondolja, hogy minden embert – köztük azok is , például a nők, vagy a zsidók, vagy a feketék, vagy a melegek – akik a társadalmi hagyomány szerint NEM egyenrangúak, hanem kisebb értékűek – egyenlő jogok illetnek meg, akkor annak azt is kell gondolnia, hogy mindenkinek az ANYAGI LEHETŐSÉGEI is egyenlőek kell, hogy legyenek, hiszen anyagi háttér, anyagi lehetőségek nélkül ezeket a jogokat nem lehet gyakorolni. Aki komolyan gondolja az emberek politikai emancipációját (vö. Marx: A zsidókérdéshez c. korai művét), annak el kell fogadnia a társadalmi-gazdasági emancipációt, egyenjogúságot is. Az a rendszer pedig, amelyben az emberek gazdaságilag, társadalmilag is egyenlőek: szocializmus, kommunizmus. Ami nem feltétlenül baj, de akkor ezt tessék felvállalni. Nem „identitáspolitikáról”, „feminizmusról”, „antirasszizmusról”, „melegjogokról” beszélni, mert ez megtévesztő…
Másodszor: a nőket, a zsidókat, a feketéket, a melegeket társadalmi (vallási-kulturális) hagyományok alapján diszkriminálták kultúránkban (és diszkriminálják valamennyire még ma is…). Ez csak jogosulatlan, és csak akkor lehet kritizálni, ha feltételezem, hogy a társadalmi hagyománynak nincs IGAZA. De a társadalmi hagyománynak csak akkor lehet NEM IGAZA, ha van valamilyen objektív, társadalom-feletti mércéje, kritériuma az igazságnak, illetve van olyan módszer, amellyel az igazságot inkább, és jobban megtalálhatjuk, mint a társadalmi hagyomány vak követése révén. De Foucault és a rá építkező „posztmodern” baloldali hagyomány szerint nincs semmi ilyesmi: minden igazság, és minden igazolási eljárás csak a „hatalom” és a „hatalmi viszonyok” terméke. De ha így áll a dolog, akkor minek kétségbe vonni a társadalmi hagyományokat, az előítéleteket? Hiszen ezek biztosítják az emberek együttélését és a társadalmi létezés folyamatosságát?
Lakmusz az abortusz témában is a halál kultúráját képviseli.
Ez a mondatuk vészcsengőt nyomott meg bennem:
„a „csecsemőgyilkosság” sehol sem engedélyezett, egyedül Hollandiában van lehetőség – szigorú szabályok mellett – az újszülöttek eutanáziájára;”
Sajnos nem csak ott (tán csak volt) legális, hanem az USÁban is
.2.1 A morális, orvosi és etikai megegyezés szerint a részleges szüléssel járó abortusz végrehajtása –olyan abortusz, amelynek során az orvos kisegíti a meg nem született gyermek testét addig, amíg csak a feje marad az anyaméhen belül, a gyermek koponyájának hátulján egy hegyes eszközzel rést ejt, majd kiszívja a gyermek agyát, mielőtt a halott gyermeket világra segíti – olyan borzalmas és embertelen eljárás, amely orvosilag soha sem indokolt és betiltásra szorul.
https://fundamentum.hu/sites/default/files/07-4-04.pdf 67. oldal
A szövetségi törvény bevezetője
Ideológiai alapú listázásról beszélni itt szerintem túlzás. Az illető személyek ugyanis nyilvánosan adták az aláírásukat egy projekthez, s ezért a cikkíró megteheti, hogy szemléz belőle. Az lenne felháborító, ha privát megszólalások után kutakodnának mondjuk lehallgatással és egyéb illegitim eszközökkel, de itt erről nincs szó.
Amúgy én sem értek egyet a konverziós terápiák betiltásával (attól függetlenül, hogy én elfogadom a pszichológus szakma véleményét arról, hogy nem hatásos). Lehet, hogy vannak káros hatásai, de a cigarettának meg az alkoholnak is vannak (hajjaj), mégsem tiltjuk be őket. Az a faramuci a dologban, hogy általában pont a progresszív kurzus szokta ellenezni a paternalizmust (vagyis, hogy az állam megvédje az egyént attól, hogy az ártson önmagának). Ezt látjuk az eutanáziával kapcsolatban is. Az persze fontos, hogy aki ilyen terápiára akar menni, azt korrekt módon tájékoztassák a kockázatokról – de az amúgy alap az orvosi etikában.