A Tűzfal podcast negyvenkettedik részében azt a kérdést tesszük föl, hogy vajon az istenfélelem növeli vagy csökkenti-e a szorongást és a félelmet, és hogy van-e egyáltalán helye az újszövetségi hitben. Vagyis az istenfélelemről beszélgetünk. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
on A történelem szemétdombjára való kereszténységAz állítólagos Kéri András írását nehéz indulatok…
on Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (1) – Számok a pusztában"......... Isten számon tartja népét a pusztában.…
on Miért gyűlölik emberek Istent?Biztos, hogy a gyűlölet szót akarod használni és n… on Istennek joga van megölni az embert, és meg is teszi@Somogyi Kinga, Ohh...szívem mélyéből sajnálom ami…
on Miért gyűlölik emberek Istent?Kedves Ádám, és többiek! Azon gondolkodom, hogy va…
on Miért gyűlölik emberek Istent?Kedves Nehezetkérdező. Ilyen gondolatokkal majd mi…
on Je suis Lakmusz Listáján LévőkKedves Fernando! Az egész törvény egy jól kigondol…
on Miért gyűlölik emberek Istent?@Nehezetkérdező Aki azon gyötrődik, hogy mehet-e m…
on Miért gyűlölik emberek Istent?(Elnézést, kétszer küldtem el kis változtatással.… on Miért gyűlölik emberek Istent?Melyik kategóriában van a helye annak, akinek gyen…
Áldott beszélgetés. Köszönöm.
Igen, az istenfélelemnek több aspektusa van. Ezek közül hangsúlyos számomra az alábbi is:
Az Isten valóságában való bizonyosság felbecsülhetetlen értékű, akinek megismerése a hozzá való térésemkor kezdődött (1 Pt. 2:25), és az örökkévalóságon át fog tartani (János 17:3), ezért szívem mindenekfölött erre vágyik, így esetleges elvesztésétől reszketve félek.
Hasonlatként a mérleg jut eszembe. Egyik oldalon van az elvesztéstől való félelem, a másikon viszont annak bizonyossága, hogy „Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre ….” (1 Péter 1:5). Kegyelem, ha a két oldalt az Istentől kapott drága hit (2 Péter 1:1) egyensúlyban tartja.
Köszönöm a beszélgetést, nekem sokat adott!
Egy ponton arról beszéltek, hogy az istenfélelemnek nincs modellje az emberi kapcsolatokban, mert ha két ember között megjelenik a félelem, az szükségszerűen rossz. Értve, amit mondotok, mégis eszembe jutott egy jellegzetes érzés, ami talán mégis valamilyen értelemben hasonlítható az istenfélelem általatok is körüírt pozitív voltához. Amikor valaki nagyon nagyra tartott emberrel beszélek, akkor sokszor fog el egy erős izgalom. Ilyen emlékek jutnak eszembe: amikor egy kedvenc tanáromhoz készülök bemenni vizsgázni, de nagyon jól fel vagyok készülve, nincs okom ilyen értelemben félni. Mégis, pont azért, mert szeretem a tantárgyat, és tisztelem a tanárt, tisztában vagyok vele, hogy a tudása mennyivel nagyobb az enyémnél, rettentően izgulok, és teljesen máshogy, mint ha a rossz jegy miatt aggódnék.
Vagy a másik példa talán még jobb, szintén egy nagyra tartott pedagógushoz kapcsolódik: alkalmam adódott egy már régen nyugdíjba ment tanáromnak 15 év után elmondani, hogy az ő személye és az órai nagyon jelentősen hozzájárultak, hogy én magam is tanár lettem. Nyilván tudtam, hogy örülni fog, sőt meghatódni, ráadásul egy nagyon kedves személyről van szó, tehát a félelem klasszikus értelme szóba sem jött. Mégis, nem tudom nem félelemnek nevezni az érzést, ami bennem volt, sőt a fizikai-esti jelek is egyértelműek elárulták ezt.
Kedves Boglárka!
Igen, igazad van, ez a fajta ember-ember közti megilletődöttség valamilyen módon hasonlíthat az istenfélelemhez. Sőt, ha már itt tartunk, ez még tárgyakkal kapcsolatosan is kialakulhat. Egyszer diákkoromban, egy konzervatóriumi mesterkurzus után Zsigmondy Dénes professzor úr a kezembe adta a hegedűjét. Én boldogan játszani kezdtem rajta, nagyon tetszett a hangja, egyszerre volt energikus, fényes, ugyanakkor édesen lágy. Egyszer csak megálltam, és megkérdeztem:
„Tanár úr, ez milyen hegedű?” Mire ő: „Ez az 1700-ban készült Stradivari ex-Ernst.” Amikor meghallottam, hogy mit tartok a kezemben, ledermedtem, kezei-lábaim remegni kezdtek, leizzadtam, és lassú mozdulatokkal visszaadtam neki a hegedűt. (Túl azon, hogy milyen eszmei értéket hordoz, a 300 éves hangszer mai áron úgy 2-3 milliárd forintba kerül.)
Ám az istenfélelem annyival nagyobb ezeknél az élményeknél, amennyivel a Teremtő nagyobb a teremtményeinél.
Kedves Laci, nagyon tetszik ez a példa a hegedűről! Kifejező.
És persze egyetértek, ezek az érzések végtelenül töredékes képei az istenfélelemnek. Egyszer tőled hallottam azt a gondolatot, hogy az Istenről való gondolkodás hasonló ahhoz, amikor egy vak (és talán még más módon is korlátozott) személynek az óceánról próbálunk mesélni. Történetesen ezt tökéletesen el tudom képzelni, milyen lehet, ugyanis a kisfiam nagyjából másfél éves volt, amikor egy képeskönyvet nézegetve megkérdezte, hogy mit jelent az a szó, hogy ‘tenger’. Nos, ő vak nem volt, de még alig beszélt, és a vízzel való tapasztalatai a fürdőkádra és a pocsolyákra korlátozódtak, meg esetleg a messziről látott Duna képére, még tóban sem fürdött addigi életében. Persze igyekeztem elmagyarázni neki a fogalmat, de hogy mit értett meg belőle… Na, igen, ilyen lehet ez a hasonlat is, mégis jó, hogy valamiféle érzelmi tapasztalatot is elő lehet hívni.