Egy pillanatra hadd térjek vissza a párizsi olimpia megnyitó jelenetére. Az elmúlt héten nagyon-nagyon sok művelt ember mondta el butuska embertársainak, hogy „mint az közismert, khm”, a produkció legnagyobb felháborodást kiváltó része nem az Utolsó vacsorára, hanem Jan van Hermansz Bijlert németalföldi festő Istenek ünnepe című képére hajazott. Az Utolsó vacsorában nem is annyi ember van, meg egyébként is, egy művelt értelmiségi azonnal látja az obskurus holland eredetet, és hogy ez egy bacchanália, nem egy blaszfémia, nincs itt semmi látnivaló, illetve van, csak nem az. Igaz, az első napokban némelyek még úgy mentegették a produkciót, hogy a blaszfémia valójában evangélium, Jézus is örülne neki, de végül maga Thomas Jolly rendező erősítette meg, hogy a jelenetet valóban Bijlert képéből szedte, téma lezárva, szél a vitorlából kifogva. Az lett az ostoba bugris, aki ezt elsőre nem értette, vagy ezután nem fogadja el.
Az egyszerű bugris néző akár el is engedhetné a történetet, mint a turista, aki megint elkövette a hibát, hogy meg akart nyerni egy „itt a piros hol a piros” játékot. Tudja, hogy rászedték, de a trükköt képtelen leleplezni, a pénzéhez nem jut már, jobb simán csak odébb állni. Újra megszégyenült, de legalább tanult valamit. Leginkább azt, hogy ostoba játszmákban ne vegyen részt.
Csakhogy van azért néhány furcsaság, ami nem hagyja őt nyugodni, és úgy érzi, most találhat fogást a szélhámosságon. Emlékszik, hogy az első napon maguk a szervezők még úgy nyilatkoztak, hogy „Thomas Jolly az elrendezés megalkotásához az ihletet Leonardo Da Vinci híres képéből vette”, meg is követték azokat, akik emiatt megsértődtek. Ráadásul a sajtó teljes (!) palettája is akkor még az Utolsó vacsora paródiájaként írt a jelenetről. Az egyszerű néző látta Barbara Butch Instagram posztját is, amelyben a testes leszbikus művész az Utolsó vacsora képével illusztrálta saját koreográfiájukat, és azt írja alá: „Ó igen! Ó igen! Az Új Meleg Szövetség!” Ezt a művésznő később csendben lecserélte, de az internet nem felejt, az egyszerű néző sem. Az egyszerű néző, aki turpisságot sejt, gyors internetes kutatást végez Van Bijlert festményéről is, és megtudja: a holland festő Da Vinci Utolsó vacsoráját parodizálta, illetve ültette át szándékosan egy bacchanália fülledt, erotikus légkörébe, már a maga korában is botrányt okozva ezzel. Hmm. Akármerre néz, az Utolsó vacsorába botlik, még a frissen leigazolt holland sztár életművében is.
Végül aztán véletlenül megtudja a tabló címét is, és ekkor tényleg kiegyenesedik, kivont karddal mered a címre, és szinte beleborzong a nem várt igazolásba, ahogy a szeme előtt hullik darabokra a rögtönzött álca. A tabló címét a rendezők eredetileg így adták meg: La Cène Sur Une Scène Sur La Seine. A francia szójáték magyarra fordítva azt jelenti, bár így kevésbé frappáns: „Az Utolsó Vacsora [esetleg az Úrvacsora] egy színpadon a Szajnán”.
Touché.
Az egyszerű néző a hüvelyébe teszi a kardot és halkan megállapítja: nem könnyű művelt embernek lenni, néha talán elég is lenne csak embernek.
*
Ha valakit érdekel egy művészettörténetben valóban járatos ortodox ikonfestő véleménye az olimpiai megnyitó blaszfém jelenetéről, és hogy annak szimbolizmusa egészen jól behatárolhatóan mit ábrázol, ajánlom Jonathan Pageau Symbolism Explained: The Olympics Opening Ceremony Is Worse Than You Thought című 25 perces elemzését. Libabőr.
Köszönjük, Ádám!
Kedves Ádám!
Az írásodban így fogalmazol: „Az egyszerű néző, aki turpisságot sejt, gyors internetes kutatást végez Van Bijlert festményéről is, és megtudja: a holland festő Da Vinci Utolsó vacsoráját parodizálta, illetve ültette át szándékosan egy bacchanália fülledt, erotikus légkörébe, már a maga korában is botrányt okozva ezzel.”
Próbáltam utánanézni ennek (nem a botrányt keltő olimpiai megnyitó után napvilágot látott értelmezésekben, hanem a festménynek otthont adó múzeum honlapján, a Holland Nemzeti Digitális Könyvtár felületén, más múzeumok honlapján) és az alábbi magyarázatokat találtam a festmény keletkezési körülményeire:
a festmény által megjelenített téma rendkívül népszerű volt akkortájt Hollandiában. Goltzius 1587-ben megjelent „Az istenek ünnepe Ámor és Psyche házasságakor” című metszete hasonló tematikájú, pogány istenek ünnepét illusztráló művek bőséges áradatát indította el akkoriban holland/flamand képzőművészetben. Ily módon Van Bijlert szóban forgó festménye semmilyen módon nem lóg ki a hasonló tematikájú korabeli alkotások sorából. Hivatkozások:
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/338919
https://musee-magnin.fr/audioguides-pour-les-adultes
Bijlert 1620-as évektől kezdve jelentős időt töltött Itáliában, Rómában, ahol lenyűgözte Caravaggio művészete, ez alapvetően befolyásolta a művészetét. Ez a hatás szinte minden későbbi alkotásán tetten érhető, a szóban forgó festményen is. Később utrechti társaival, barátaival megalapította a Holland és Flamand művészek körét, az ún. Bentvueghels társaságot, amelyhez rövid idő alatt neves művészek sokasága csatlakozott. A társaság nagy érdeklődéssel fordult az antik világ művészete felé, összejövetelein nem voltak ritkák az ittas jellegű, Bacchus-Dionüszosz kultusznak megfelelő beavatási rituálék. Ezek az „ünnepségek” (amelyek néha 24 óráig is eltartottak) csoportos felvonulással zárultak a Santa Costanza templomnál, amelyet akkoriban Bacchus templomaként tartottak számon. Élete később fordulatot vett, amikor 1630-ban csatlakozott az utrechti Szent Lukács céhhez, annak második társaságához, mely kollektíva a protestáns képzőművészek számára jött létre. 1632-től 1637-ig a céh diakónusaként tevékenykedett. Szintén 1630-ban csatlakozik a Református Egyházhoz, ahol aktív tagként tevékenykedett. Ezek az adatok a festmény keletkezési idejének fényében érdemelnek kitüntettet figyelmet (1635-1640).
Leonardo da Vinci alkotásával Van Bijlert 1635-ben találkozhatott, mely inspirálhatta őt a pogány ünnep ábrázolásában, de nem találtam olyan magyarázatot, mely szerint ezzel gúnyolni szándékozott volna akár Leonardo alkotását, akár magát a kereszténységet. Már csak azért sem, mert Bijlert alkotása sem tematikailag, sem kontextuálisan, sem ábrázolásban nem „lógott ki” a számos kortárs, főleg holland és flamand festő hasonló alkotásai közül. Ehelyett a különböző művészettörténészek, múzeumok pont a reformáció kontextusát emelik ki és azt, hogy ekkor már maga az alkotó is aktív református volt, ily módon a templomok által korábbi évtizedekben-évszázadokban megrendelt bibliai, főleg Jézust (is) ábrázoló képekre vonatkozó megbízások már nem voltak/lehettek aktuálisak számára. Ily módon nem kizárt, hogy az alkotó ilyen trükkel vagy csavarral utalhatott Leonardo alkotására. De ez nem tényként, hanem egyfajta magyarázatként szerepel egyes interpretációkban.
Hivatkozások:
https://musee-magnin.fr/collection/objet/le-festin-des-dieux
https://en.wikipedia.org/wiki/Jan_van_Bijlert
https://www.dbnl.org/tekst/houb005groo01_01/houb005groo01_01_0119.php
https://en.wikipedia.org/wiki/Utrecht_Guild_of_Saint_Luke
Véleményem szerint annyi minimálisan megállapítható, hogy a franciák szándékosan tették le a voksukat a görög mitológia mellett, ami egyfajta ideológiai állásfoglalásnak is tekinthető.
Ha már előzményeknél tartunk, akkor itt van egy jóval közelebbi, ráadásul (szerintem) sok hasonlóságot, párhuzamosságot lehet találni benne a mostani helyzettel kapcsolatosan:
A világ egyik legnagyobb filmrendezője, a spanyol Luis Buñuel, akit jezsuiták neveltek 16 éves koráig – saját nyilatkozata szerint -, amikor megdöbbentette saját egyháza képmutatása és gazdagságéhsége egyfajta reakcióként transzvesztitákkal, koldusokkal és prostituáltakkal forgatta az utolsó vacsora jelenetét a Viridiana c. alkotásában (1961). A jelenet megtekinthető a YouTube-on. Akkor Spanyolországban a katolikus egyház blaszfémiát kiáltott, Franco tábornok/diktátor betiltotta a filmet, de ez nem akadályozta meg azt, hogy ugyanabban az évben elnyerje a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját.
Nekem az idei olimpiai eseménysorozatról a Lukács evangéliuma 13-ik részének eleje jutott eszembe, ahol a szörnyű gyilkosságokon túl egy valóban szent hely (nem világi jellegű helyszín, ünnep vagy esemény) szándékos meggyalázása minden kétséget kizáróan megtörtént. Nem utalgatás, nem kigúnyolás, nem polgárpukkasztás, nem ideológiai nyomulás, hanem nagyon durva, nagyon egyértelmű, nagyon éles helyzet. Jézus szavai ma is aktuálisak.
Kedves András,
Auke Hoekstra művészettörténész például, aki maga is azon az alapon védte meg a kompozíciót, hogy az Van Bijlert képére hajaz, megerősítette a Van Bijlert képe és Da Vinci képe közötti párhuzamot is: „egyértelműen vannak hasonlóságok, mert az egész koncepciót láthatóan az 1495-ben készült Utolsó vacsora ihlette” (there are definitely some resemblances because the whole concept was apparently inspired by the Last Supper, created in 1495). Ajánlom a figyelmedbe a belinkelt Pageau-elemzést is.
Kedves Ádám!
Köszönöm a választ! Auke Hoekstra művészettörténész véleményét sokan mások, szakmán belül is osztják, például Walther Schoonenberg. Én ezekből azt értettem meg, hogy Van Bijlert szándékos utalását Leonardo Utolsó vacsora alkotására nem tényként közlik, hanem valószínűsítik, mert egyelőre/eddigi ismereteink alapján az is valószínűsíthető – de nem állítható minden kétséget kizáróan -, hogy Van Bijlert 1635-ben találkozott Leonardo remekművével.
Pageau elemzését megnéztem/meghallgattam korábban. Sok kérdést felvet bennem.
Káromlás vagy gúnyolódás volt a francia rendező szándéka? Lehetséges, valószínűsíthető. Keresztény (nem kulturális) értelemben véve spirituális volt Leonardo szándéka? Nem tudjuk biztosan. Itt alapvetően csak találgathatunk. Két dolog áll egymással szemben az olimpia kapcsán, két különböző történelmi és kultúrtörténeti korszakból: az egyik egy középkori-reneszánsz, a másik egy posztmodern nihilista. Tudjuk, hogy Leonardo homoszexuális volt, de nem ismerjük a pontos szándékait a festménye mentén. Összehasonlíthatjuk és megvitathatjuk, de nem biztos, hogy el tudunk vonatkoztatni az adott korszak kulturális környezetétől és főleg nem biztos, hogy minden kételyt kizáróan érvényes választ tudunk adni ezekre a kérdésekre.
Egyáltalán nem kényelmes szemtanúja lenni azon szimbólumoknak dekonstrukciójának, amelyekről azt hittük vagy hihettük, hogy jogosan a miénk, de vajon az egyháztörténelem folyamán a kereszténység nem ugyanezt tette más, már létező szimbólumokkal is? Mi következik ebből? Az, hogy bármennyire kényelmetlen tudomásul venni: minden szimbólum mindig újrakonfigurálható. Erről szól a történelem. Magyarul: ha jó ez nekünk, ha nem, de végső soron elkerülhetetlen az, ami történik. A protestantizmus ikonoklasztikus ága a katolikus vallás képvilágának lerombolásával született. Ma pedig itt van, és megvédi azt, amit korábban utálatosnak nevezett és lerombolt. Aztán van a keresztény jelképek védelmezőinek egy másik csoportja is is, akik ugyanolyan eltökéltséggel és felforgatóan eltérítik ezeket a szimbólumokat, közben látszólag védik a keresztényeket, ugyanakkor különböző, az evangéliumtól idegen jelentéseket szuszakolnak bele ugyanabba a szimbólumhalmazba: nacionalizmust, imperializmust, „bűnösök” népirtását stb. Ez a politikai kereszténységre számos alkalommal volt jellemző korábban és most is. Ez megtörtént a már számos alkalommal a történelem folyamán és ez továbbra is így lesz addig, amíg Isten ennek a korszaknak véget nem vet. A szimbolikus értékek és jelentések mindig olyan dinamikában és mozgásban vannak, amely mozgások szinte sosem kiegyensúlyozottak és nem teljesen függetlenek az épp aktuálisan értelmezőtől.
A kereszténység (= keresztény vallásossággal átitatott világ) a múlté és bármit is teszünk, soha nem tér vissza ugyanabban a formában, ami azt jelenti, hogy az evangéliumi keresztények ezentúl vélhetően és – talán legjobb esetben is – csak vallási kisebbségként fognak tudni egzisztálni. Ez némelyest hasonlít az első századok keresztényeinek helyzetére. Ez lehet egyfelől kényelmetlen, de másfelől jó a tisztázódás szempontjából azokhoz az időkhöz képest, amikor a politika és a vallás gyakran összefogott az erkölcsileg nemes céloktól erőteljesen eltérő érdekekért. Ezzel együtt, ami igazán érdekes az, hogy a vallási szimbólumok iránt nagy a kereslet ma is. Függetlenül attól, hogy hogyan (újra)értelmezik őket, maga a tény, hogy a keresztény szimbólumokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, nagyon nagy dicséret és visszaigazolás egy olyan helyről, ahol nem feltétlenül ez a kívánatos cél. Az újraértelmezésük vagy elpusztításuk vágya csak megerősíti jelentőségüket és ellenállásukat. Franciaország szekularitása is a kontextus része, ahol a vallás több mint két évszázada (az ismert ingadozásokkal együtt) gyakorlatilag kiszorult a nyilvános térből, mely térnek már jó ideje alapvetően szekulárisnak kell lennie, és amely ily módon lehetővé teszi, hogy bárki bármit megtámadjon, megtagadjon, kiforgasson. Nem arról van tehát szó, hogy Franciaország hirtelen megváltozott volna rövid idő alatt a mélyen keresztényről egy másik jellegű, mélyen ideologikus államra tért volna át. Ez egy folyamat részeként ment végbe.
Ha már ideológia. Világi, laikus alapon is problémásnak tűnik a rendező egalitárius szándéka. A stílusok és művészetek fúziója nagyon érdekes, kreatív és kifejező lehet, de a megszállottság, hogy „egyenlőnek” tekintsük őket, ismét ideológiai. Milyen kritériumok alapján jön létre az „egyenlőség”? A sokféleség szépsége nem éppen a létező különböző egyenlőtlenségekből fakad? (Most nem a jogok tárgyalására gondolok.) Vajon a természeti világ létezéséből levezethető az egalitarizmus? Mennyire életszerű (vagy inkább életidegen) ez az ideológia? Erkölcsi szempontból is nagyon problematikusnak tartom azt, hogy a sportot pártideológiai üzenetek eszközeként használjuk. Főleg azok után, hogy elvileg az volt az „eredeti állítás”, hogy a sportnak nem szabad megosztó politikai üzeneteket hordoznia. És még erre jön az igen erőteljes, világszintű ideológiai egymásnak feszülés, mely elválaszthatatlan a különböző geopolitikai érdekektől, melyek szintén erőteljes egymásnak feszülést mutatnak. Az ilyen jelenségeknek sosem lesz jó vége. Ezzel együtt azt tudomásul kell vegyük (ha tetszik, ha nem), hogy egy posztszekuláris társadalomban bárki bármit megkérdőjelezhet és bármit újraértelmezhet. A kérdés az, hogy ez az újraértelmezés sérti-e a keresztények érzékenységét. Szerintem érthető, ha egyesek megsértődnek, ahogy más keresztények kevésbé vagy egyáltalán nem sértődnek meg. De itt a vita sokkal mélyebbre kellene hatoljon, talán olyan helyeken kellene keresgélni, hogy miként határozzuk meg közösségi, nyilvános, kereszténységen belüli és keresztyének közötti identitásunkat. Az ókorban mindennapi eseménynek számított, hogy a keresztények jelképeit – bár számbelileg talán kevesebben – kikezdték és kigúnyolták. Nem mehetünk vissza azokhoz az időkhöz, mint ahogy azokhoz az időkhöz sem, amikor az életével fizethetett szinte bárki (kivétel, ha nem volt nagy méltóság) egy keresztény vallási szimbólum megsértéséért. A nosztalgikus visszatekintésnek – aminek semmi köze a valósághoz, hanem az idealizált rekonstrukcióhoz – nem sok értelmét látom. Az a reménység, amit a Krisztusba vetett hitünk táplál mindig előre mutat és keresi Isten örökkévaló, változhatatlan, de mégis aktuális válaszait a mai világ által kikényszerített kérdésekre. Feltevődik egy másik kérdés is: mi a helyes attitűd látva mindezeket? Úgy gondolom, hogy a Hegyi beszéd megdönt minden ószövetségi igazolást az ellenfelek megvetéséről vagy gyűlöletéről. Nem hiszem, hogy „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik átkoznak, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek benneteket” teret hagy az „értelmezéseknek”. Ez valóban nem újraértelmezhető. A kereszténynek nem a „szemet szemért és fogat fogért” logika alapján kell eljárnia.
Továbbá a keresztényeknek talán jobban meg kellene érteni a templom megtisztításának üzenetét, mely pusztán a kontextusa mentén meglehetősen világos és pontos: Jézus oda ment be „rendet tenni”, ahol az egyedüli és igaz, élő Isten tiszteletére létrehozott teret bazárrá és anyagi nyerészkedési hellyé silányították – ez sajnos manapság gyakran megtörténik imaházainkban, templomainkban. Valamilyen oknál fogva a keresztények tiltakozása közel sem olyan heves ezek láttán, mint pld. az olimpiai ünnepség kapcsán. Jézus nem ment be egyetlen egy pogány templomba sem, hogy azt lerombolja, megsemmisítse, bár ezek mind, egytől egyig sértették az egy igaz Istent. Jézus világosan beszél arról a tanítványoknak, hogy a só ízének elvesztése eredményezi a só magtaposását. Azt is elmondja a tanítványoknak, hogy „ti vagytok a föld sója”. A Római levél második része világosan beszél arról, hogy Isten neve a pogányok között elsősorban azon képmutató, hiteltelen vallásos emberek miatt káromoltatik, akik másokon a törvényt számonkérik, de saját maguk nem tartják be ugyanazt. Ily módon úgy vélem, hogy a keresztény közösségeken belüli, azokat érintő botrányok, pláne a nem megfelelően elrendezettek sokkal inkább ártalmasak a kereszténységre nézve, mint egy botrányos világi, történetesen olimpiai nyitóünnepség. Nem hívő ismerőseim szinte egybehangzó kritikája a mai ún. „látható” kereszténységgel kapcsolatosan az, hogy sokkal számonkérőbbek a „külvilággal” kapcsolatosan, mint saját magukkal.
A kereszténység fennmaradása nem a szimbólumainak külső erők általi eltorzításán vagy szándékos megcsúfolásán múlik. A hitvalló keresztényeknek szerintem sokkal jobban és koherensebben kell megfogalmazniuk attitűdjüket mind a Szentírással, mind a saját teológiájukkal kapcsolatban, ehhez pedig túl kell lépniük a reaktív szakaszon, és konstruktív, előre mutató erőfeszítéseket kell tenniük. A valóság tudomásul vétele nem jelenti automatikusan annak legitimálását is, de a kritikának és főleg a megoldásnak másra kell épülnie, mint a nosztalgiára és az idealizált múltba vetett sóvárgó tekintetekre. Úgy gondolom, hogy az ilyen krízishelyzetek egyben lehetőségek is arra, hogy újra kinyissunk olyan témákat, amelyeket korábban negligáltunk vagy akár szándékosan elkerültünk: keresztény egység, vallások közötti párbeszéd, kapcsolat a társadalommal és a politikával, a művészet megértése stb.
Fel kellene ismét tenni a kérdést, hogy mi az egyház küldetése (például azt, hogy a társadalmi erkölcs mércéjének megállapítása valóban az egyház küldetése -e és nem kellene-e sokkal inkább a tetteinkkel, nem csupán szavakkal tanúskodnunk az általunk hirdetett hit mellett?)
Ha már szimbólumoknál tartunk. Múlt héten jártam Felvidéken a Lévai várnál, ahol megtekintettem a múzeumot is, és ahol egy középkori keresztes háborúból származó fegyverkiállítás egyik lándzsájának tetejét sikerült lefotózni. Ez az első kép. A második Johann Sebastian Bach kézírása. „S.D.G.” Ugyanannak a szimbólumnak kétféle értelmezése. Bachról tudjuk, hogy Istenben hívő ember volt, az ötödik evangélista, élete és munkássága Isten dicsőségének földi visszatükröződése volt. Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet.
https://www.dropbox.com/scl/fi/mdgibktfxg3gl9d6ykxvf/Landzsa.jpeg?rlkey=p3pdm1aqe76o41t8o5wqe2ort&dl=0
https://www.dropbox.com/scl/fi/d1iwvmo9lpec17my9v7r1/Bach.jpeg?rlkey=h90polh460n48z5g0qwev371b&dl=0
Kedves András!
A témában négy cikket írtam. Egyik sem a nosztalgiázásról szólt. Pláne nem a szemet szemért elvről, és különösen nem a gyűlöletről. Sokkal inkább arról, hogy megértsük, Krisztus tanítványaiként saját kultúránkban mivel állunk szemben. Pontosabban mi áll szemben velünk. Azért írtam erről, mert Jézus és az apostolok szerint sem lehetünk tudatlanok az Ellenség stratégiájával kapcsolatban. A nyugati egyházak egyik legnagyobb problémája az, hogy vakon mennek bele a csapdába. A másik, hogy felkészületlen a korszellem kísértéseivel kapcsolatban.
Megfigyeltem, hogy amikor erről vagy ilyesmiről írok, rendre a következőt teszed: 1) bagatellizálod a problémát, és 2) ellenpontozod azzal, hogy “de a vallásosság”, “de a kormány”, és 3) utóbbi mentén újratematizálod a posztjaimat. Sokszor kértem, hogy ezt itt ne tedd, bármennyire is szívügyed, hogy az averzióidnak menetrendszerűen hangot adjál. Egyszerűen nem arra van ez a felület, hogy ezt a missziót végezd. Köszönöm, illetve újra kérem ezzel kapcsolatban a megértésedet.
Dánia egy nagyon liberális ország, ahol szabad a náciknak is pártot alapítani, propagandát folytatni. De hát ők nem akarnak korszerűtlenek, meg maradiak lenni, meg talán nem akarják sérteni sem némelyek érzékenységét…úgyhogy nekik egy fehér horogkereszt a jelvényük… Nagyon kíváncsi lennék, hogy hány balliberális, polkorrekt őrjöngőt hatna meg egy olyan érvelés, hogy „de kérem, hát ez más, mert ez egy fehér horogkereszt…, nem fekete…”.
Igazán nem vagyok tudatlan ember, két phD-m van, ennek ellenére a kép az Utolsó vacsorát idézte fel bennem, a másik festő másik képéről meg soha nem is hallottam – és mélységesen bántott, pedig még keresztény sem vagyok. Igy parafrazálni és ezzel kigúnyolni a mások hitét szerintem tapintatlan durvaság volt és kész…
A kormányt meg nagyon rühellem, és azt, hogy a kereszténységet – mélyen átélt hit nélkül – a maga politikai céljaira használja, különösen rühellem. De nem lehet a kereszténységet azért elvetni, vagy azért támadni, mert a kormány a saját politikai céljaira felhasználja. Ez olyan, mint hogyha az igazságtalan, imperialista versaillesi „rablóbékét” védenénk azzal, hogy Hitler Adolf propagandacélokra használta a versaillesi szerződés igazságtalan voltát.
Kedves Ádám!
Köszönöm a választ, sajnos csak most tudtam odáig jutni, hogy megpróbáljak röviden reagálni.
Azt írod, hogy azért írod a cikkeket pld. a Párizsi olimpia kapcsán, „hogy megértsük, Krisztus tanítványaiként saját kultúránkban mivel állunk szemben. Pontosabban mi áll szemben velünk. Azért írtam erről, mert Jézus és az apostolok szerint sem lehetünk tudatlanok az Ellenség stratégiájával kapcsolatban. A nyugati egyházak egyik legnagyobb problémája az, hogy vakon mennek bele a csapdába. A másik, hogy felkészületlen a korszellem kísértéseivel kapcsolatban.” Számomra az kérdés merül fel az előbbi mondattal kapcsolatban, hogy vajon Jézus vagy az apostolok idejében könnyebb lehetett-e a politikai-kulturális helyzet a maihoz képest? Úgy gondolom, hogy nem. Vajon az apostoli időkben könnyeb volt-e összességében a gyülekezetek és a hívők helyzete, mint most? Úgy gondolom, hogy nem. Az akkori (mai állapotokhoz képest semmivel sem egyszerűbb vagy könnyebb) kihívásokra adott Jézusi és apostoli válaszok vajon elegendőek és kellően hatásosak lennének-e ma is? Azt gondolom, hogy igen. Ami engem aggaszt az inkább az, hogy sok keresztényre sokkal nagyobb hatással van az az elképesztő intenzitású kultúrharc, geopolitikai egymásnak feszülés és identitásháború, ami körülöttünk zajlik, mint az evangélium és az apostolok tanítása. Azt látom, hogy a keresztényeknek tekintélyes része sokkal hamarabb visszhangozza a kultúrharcban egymásnak feszülő egyik vagy másik oldal legyártott anyagait, mint az evangéliumot. Nem szeretném semmilyen módon elvitatni a wokeizmus veszélyeit, mint ahogy ugyanúgy veszélyesnek tartom az orosz propagandát, a nacionalizmust, az amerikai, orosz vagy bármilyen hátterű imperialista attitűdöt stb… De bármelyik lenne az előbbiekben felsoroltak közül itt és most aktuálisan a legveszélyesebb vajon változtat-e az valamit azon, hogy mi aktuálisan a mai hívő keresztények dolga e világban ahhoz képest, amit Jézus és az apostolok tettek? Véleményem szerint nem. Azt gondolom, hogy a kultúrharcban való elmerülés olyan szinten, ahogy az a világban ma zajlik nem keresztényeknek való, sőt: kifejezetten káros az nem csak az evangéliumi világra nézve, hanem az evangéliumi világon kívül állókra is. Mi hitünk és meggyőződésünk szerint abban a bárkában utazunk, mely a megmenekülés hajója, Noé bárkája és nekünk a megmenekülés útját kell elsősorban hirdetni és nem a világ tengerén utazó egyéb hajók/irányzatok üzeneteit visszhangozni, hangosítani. Sokkal többet kellene keresni Istent, a vele való személyes kapcsolatot, foglalkozni az ő Igéjével, ez szerintem a legjobb védelem minden féle eltévelyedés ellen. Mint ahogy a pénzváltóban dolgozó személyzetnek is az igazi, eredeti bankjegyeket és érméket kell jól ismerni ahhoz, hogy felismerjék a hamis példányokat ugyanúgy szellemi síkon is ez a törvényszerűség állja meg a helyét. Az apostolok mindig szóvá tették a bűnt, elsősorban az egyházon belülieket, de nem hallgatták el az egyházon kívülieket se. Mindezzel együtt a tévelygő embereket, gyülekezeteket mindig és folyamatosan emlékeztették az evangéliumra és az evangélium igazsága felé terelték azokat, akik eltávolodtak Istentől. Miért van olyan sok eltévelyedés a keresztények között? Szerintem amíg a keresztények életvitelének, napi cselekedeteinek, a gyülekezeteknek, az „egyháznak” nem kizárólagos alapja és fundamentuma Jézus Krisztus, a Szentírás kizárólagos tekintélye, hanem más “megfontolások” is helyet kapnak ott, ahol egyedül Istennek kellene uralkodni, addig a kereszténység sosem fog igazán szilárd alapokon állni. Amíg a hagyományos, vagy modern, ortodox, katolikus vagy protestáns, evangéliumi, karizmatikus világ a konstantini fordulatból nem kiszeret, hanem egyre inkább beleszeret, addig az egyház az éppen és helyben aktuális és domináns politikai – ideológiai széljárás szerint fog szédelegni hol az egyik, hol a másik irányba. Szerintem ez a közös vonás a mai nyugati kereszténység vagy akár a magyar kereszténység jó részében vagy akár a nagy orosz pravoszláv-ortodox egyház jelentős részében. Arra hajlanak, amerre az adott helyen és időben fúj a domináns szél…
Nekem pld. nagyon szimpatikus volt, hogy a hírek szerint az olimpia kezdete óta keresztény önkéntesek több ezer Újszövetséget osztogattak Párizs utcáin. Azt gondolom, hogy ez előremutató, helyes reakció és cselekedet. Nem csak a párizsi olimpia, a wokeizmus, de világunk minden történése a háborúktól kezdve a súlyos klímahelyzeten át a gyülekezetek helyzetéig azt kellene erősítse bennem, bennünk, hogy mindannyiunknak, hívőknek és hitetleneknek is nagyon nagy szükségünk van az evangéliumra, a megtérésre és Krisztus kegyelmére.
Kedves András!
Mégis úgy érzem az elmúlt években írt kommentjeid alapján, hogy többet harcolsz a politikai térfélen (alapvetően a kormány ellen), mint amennyire nekem fontos a politika. A felszínen anabaptista teológiát kérsz számon más keresztényeken, rajtam is, a mélyben a Válasz Online politikai hangját képviseled.
A keresztények egyébként soha nem tudják kivonni magukat a kultúrával való kölcsönhatásból, és nem is lenne ez helyes, hiszen Jézus nem ezt tanította. Önmagunkat kell tisztán megőriznünk, hogy Isten szent népe legyünk, a világban pedig sóvá és világossággá válnunk, mert ez a szeretet és igazság útja. Szeretni és igazat mondani, könyörülni és vitába szállni az epikureusokkal, lerombolni az Isten ismerete ellen emelt magaslatokat és meghívni az embereket egy másik nézőpontba, egy másik életmódba. Ezért írtam a párizsi olimpiáról is. Mert Jézus az Úr.
A párizsi olimpia megnyitója az nem egy performance volt, nem egy megbotránkoztató előadás ami csak a szimbólumok terében hat. Nem a kultúrharc egy újabb megnyilvánulását láttuk hanem egy pogány rítust, egy dioniszoszi bacchanáliát, aminek a középpontjában a megszentségtelenítés van – állítja Jonathan Cahn amerikai messiás hívő rabbi.
Dioníszosz kultuszban megőrülnek a követői, papjai pedig nőnek öltözött férfi prostituáltak. Ez az irracionálitást hozó szellem van a mai transzgenderizmus mögött. Ez Dioníszosz visszatérése. A pogány istenek (démonok) visszatérése.
És ez a visszatérés azért lehetséges mert a nyugati világ kereszténysége kiüresedett. Az üres házba visszatérnek a korábban kiűzőtt, de hétszer gonoszabb démonok. (Theodosziusz keresztény római császár 390-ben betiltotta a bacchanáliákat. Kiűzte őket)
A kék embert szolgálták fel mint ételt megfordítva azt amikor Jézus az Utolsó Vacsorán azt mondja, hogy az „én testem étel”. Ez a megszentségtelenítés aktusa. A rítus „csúcspontja”. Ezt látta az emberiség történelmében először milliárdnyi ember.