A világ egyik igen jelentős és fejlett kultúráját képviselő Inka Birodalom a mai napig félelemmel vegyes kíváncsisággal tölti el a kutatókat, hiszen tele van rejtélyekkel, titkokkal és meglepetésekkel. Philip Ainworth Means antropológus-történész több könyvet is írt a Kolumbusz előtti Dél-Amerikáról, és rámutat egy különös fordulatra, amely az egyik legnagyobb inka uralkodó, Pachacuti világképében ment végbe. Pachacuti jelentőségét mutatja, hogy az ő nevéhez fűződik az inka főváros, Cuzco megépítése, a Nap-templom helyreállítása, valamint számos palota és erődítmény létrehozása. Ezek közül a legismertebb a szédületes környezetben fekvő Machu Picchu, amely elhelyezkedése miatt annyira rejtve volt a világ szeme elől, hogy hosszú ideig a spanyol hódítók sem fedezték fel. Az inkák Intit, a Napot imádták, ennek a vallásnak a híve volt Pachacuti is egészen addig, amíg valamire rá nem jött. Hogy mi volt az a különös fordulat, amely Means szerint Pachacutiban végbement, arról az Ethosz folyóirat 1991/2. számában jelent meg egy érdekes összefoglaló. A továbbiakban ebből a cikkből idézek részleteket.

„A feltárt hagyományokból az is egyértelműen kitűnik, hogy Pachacuti – aki oly mértékben szánta oda magát a napisten imádatára, hogy a cuzcoi Inti templomot is helyreállíttatta – később teljes mértékben kétségbe vonta Istenének a valódiságát. Ph. A Means, aki megmagyarázta Pachacuti kételyeit Inti iránt, így ír: »Pachacuti rámutatott arra, hogy a Nap, mint égitest mindig ugyanazon a pályán halad, bizonyos feladatokat lát el, és meghatározott időpontokhoz igazodik, mint egy munkás.« Vagyis ha Inti Isten, miért nem tesz soha valami alapvetően újat? A király elgondolkodott ezen. Észrevette, hogy »a napsugarak erejét minden elvonuló felhő gyengítheti«. Más szavakkal kifejezve: ha Inti valóban Isten lenne, akkor fényét nem homályosíthatná el, vagy gyengíthetné meg olyan dolog, amely csak teremtmény.

Pachacuti arra döbbent rá, hogy csak egy tárgyat imádott és nem magát a Teremtőt! Volt bátorsága, hogy tovább menjen és feltegye a kikerülhetetlen kérdést: Ha nem Inti az igaz Isten, akkor ki? Honnan kaphatott feleletet erre a kérdésre a pogány inka, akinek nem lehetett tudomása a zsidó-keresztyén istenhitről? A válasz nagyon egyszerű: azokból a régi hagyományokból, amelyek elfelejtve ott voltak saját kultúrájában. Pál apostol előre látta, hogy ez leetséges, amikor azt írta, hogy Isten »megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül…« (Apostolok cselekedetei 14,16-17).

Pachacuti azokat az Istenről szóló bizonyítékokat, amelyeket közvetlenül a természetben ismert fel, párosította egy halvány emlékkel, amely saját kultúrájában maradt fenn, és amely Viracochával, az Úrral, a világ mindenható Teremtőjével volt kapcsolatos. Az egyetlen dolog, amely az inka ősok Viracocha iránti tiszteletéből még megmaradt, egy Quishuarcancha nevű ereklyetartó volt, amelyet a felső Vilcanota Völgyben őriztek. Pachacuti emlékezett arra is, hogy saját édesapja, Hatun Tupac egyszer azt kívánta, hogy Viracocha álomban adjon neki tanácsot. Abban az álomban Viracocha emlékeztette Hatun Tupacot arra, hogy ő valóban minden dolog Teremtője. Erre Hatun Tupac – mondhatnánk arcátlanul – felvette a Viracocha nevet.

Tehát a Viracochával kapcsolatos elképzelések valószínűleg az ősidőkből származtak. A tisztább, a valósághoz közelebb álló istentisztelettől csak később tértek el Inti és más istenek imádásához. Pachacuti valószínűleg megállapította, hogy édesapja ezt az ősi, alapvető igazságot újból felfedezte, de aztán nem úgy fejlesztette tovább, ahogyan megérdemelte volna. Ezért elhatározta, hogy azt az igazságot, amelyre apja tapintott rá, ő, a fia tovább viszi (vagy talán maga az igazság vitte tovább őt nagyobb távlatok felé?).

Pachacuti azt a következtetést vonta le, hogy az az Isten, aki mindenek Teremtője, imádatot érdemel. Következetlenség lenne tehát ugyanakkor istenként imádni azt is, amit Ő teremtett. Pachacuti gyors elhatározásra jutott: éppen elég sokáig tartott ez az értelmetlen Inti-imádat, legalábbis ami őt és az előkelőket illeti. Pachacuti cselekedni kezdett. A napisten papjait kongresszusra hívta össze a csodálatos Coricanchaba. Ezen a zsinaton Pachacuti három tantételben fejtette ki Intivel kapcsolatos kételyeit: 1. Inti nem lehet a világ ura, ha egyeseknek fényt ad, másoktól pedig megvonja. 2. Nem lehet tökéletes, ha sohasem pihen. 3. Mindenható sem lehet, ha a legkisebb felhő is eltakarhatja.

Ezután Pachacuti emlékeztette népe vezetőit a mindenható Viracochára, és felsorolta tiszteletet parancsoló tulajdonságait: »Öröktől fogva távol van tőlünk, Ő a leghatalmasabb. Nem teremtmény, hanem Ő teremtett minden népet ’szava által’, éppen így minden ’huacát’ (szellemet). Ő az ember boldogsága, Ő táplálja az embert, és határozza meg évei számát. Ő valóban az igazi élet, mert Ő melegíti az embereket teremtett fia, Punchao által (ez a napkorong, amely valamiképpen különbözött Intitől). Ő ad békességet. Ő mindenek parancsolója. Önmagában áldott, és együtt érez az emberi nyomorúsággal. Egyedül Ő gyakorol ítéletet az emberek fölött, elítéli őket, de meg is bocsát nekik, és képessé teszi az embert arra, hogy gonosz hajlamait legyőzze.«

Pachacuti ezután megparancsolta, hogy mostantól fogva Intit csak mint »rokont« szabad tisztelni, egyszerűen úgy, mint az ember társát a teremtettségben. Az imádságokat – legmélyebb tisztelettel és alázattal – Viracochához kell intézni. A zsinatot követően Pachacuti himnuszokat szerzett Viracocha tiszteletére. Ezek az énekek a későbbiek folyamán de Molina [Cristobel de Molina spanyol pap 1575-ben összegyűjtött jó néhány inka vallásos éneket és hagyományt] gyűjteményébe kerültek.

A napisten néhány papja »keserű ellenségességgel« reagált. Pachacuti bejelentése villámcsapásként érte őket és ősi érdekeiket. Mások ellenállhatatlannak találták Pachacuti logikáját, és egyetértettek abban, hogy Viracochát hűségesen tiszteljék. Felmerült azonban egy komoly gyakorlati probléma. Hogyan reagálnának a tömegek, ha Inti papjai most hirtelen bejelentenék, hogy mindaz, amit az elmúlt évszázadokban hirdettek, tévedés volt? Inti egyáltalában nem Isten! Azok az óriási templomok, amelyeket szörnyű fáradsággal építettek az ő parancsukra, semmit nem érnek! Minden szertartás és Intihez intézett imádság hiábavaló és haszontalan. Mindent elölről kell kezdeni az igazi Istennel, Viracochával. Nem keltene cinizmust az ilyen bejelentés? Vagy éppen lázadást?

Pachacuti meghajolt saját politikai érdekei előtt. »Elrendelte, hogy Viracocha imádata csak a vezető kasztra korlátozódjék, mert az az egyszerű nép számára felfoghatatlan és túlzottan fennkölt lenne.«

Hogy őszinték legyünk, Pachacuti alighanem abban reménykedett, hogy Viracocha imádata és tisztelete, mint az erjedő kovász, lassanként eljut az egyszerűbb emberekhez is. Erre a folyamatra azonban már nem volt elég idő. Pachacuti nyilván nem gondolt arra, hogy döntése milyen végzetes következményekkel jár majd. Az uralkodó elit jobban ki van téve annak, hogy eltűnjön a történelem süllyesztőjében, míg a tömegek nagyobb állandóságot hordoznak magukban. Nem voltak ez alól kivételek az inkák felső kasztjai sem. Pachacuti halálát követően egy évszázadon belül az irgalmatlan spanyol hódítók kiirtották mind a királyi családot, mind a társadalom felsőbb rétegét. Mivel az alsóbb rétegek lelki sötétségben maradtak, ismereteik Intire és a többi kitalált istenre korlátozódtak, nem voltak képesek arra, hogy Pachacuti reformációját folytassák. Így ez a folyamat még a kezdet kezdetén megrekedt.” (Ethosz, 1991/2, 9-10)

Ez a történeti rekonstrukció megerősít két bibliai alapvetést. Egyrészt azt, hogy az egyistenhit megelőzi a többistenhitet, a Teremtő imádata alapvetőbb a teremtmények imádatánál, és utóbbi az előbbi leromlása. Másrészt, hogy a teremtett világ értelmes vizsgálata révén meglátható a Teremtő istensége és hatalma. Az ember ezt az ismeretet rendre elnyomja, de ha akarja, a rendelkezésére áll.