Kristine Stolakis Pray Away c. dokumentumfilmje azt a narratívát teszi személyes történeteken keresztül az átlagember számára is átélhetővé, hogy a homoszexuális vágyak nem változhatnak meg, az ezért való ima tehát káros, a változással kapcsolatos megtapasztalás pedig hamis. A film szerint az imák és az ún „konverziós” (valójában „helyreállító” vagy „reintegratív”) terápiák egyáltalán nem működnek, sőt, az ún. „túlélők” (valójában „kliensek”) beszámolói alapján elképesztően kártékonyak is. Ilyen változás ugyanis nem lehetséges. Az emberek homoszexuálisnak születnek, nem azzá válnak, tehát nem lehet a homoszexualitást belőlük „kiimádkozni”, sem őket terápiával heteroszexuálissá „konvertálni”. (Mivel a szemantika fontos, itt is hadd jegyezzem meg, hogy a szakemberek a vonzalmak „reintegrációjáról” beszélnek, és teljesen önkéntes folyamatról van szó, ugyanúgy, mint amikor valaki az anorexiája, kényszeressége vagy nimfomániája kapcsán kér segítséget.) A film szerint ez kuruzslás, akkor is, ha olyan kiváló szakemberről van szó, mint a pár kocka erejéig bevágott Joseph Nicolosi. Nagyjából ezt mondja el a dokumentumfilm, rendkívül meggyőzően.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
film
Jézus lehetett ilyen
Zeffirelli után nem gondoltam, hogy a filmvilágban Jézus történetéről lehet még újat mondani. Az olasz rendező Názáreti Jézusa egyrészt magasra teszi a lécet minden későbbi alkotás számára, másrészt el is foglalja a teret, hiszen mit lehetne még hozzátenni egy négy és félórás produkció gigantikus tablójához? Ráadásul – ahogy a Ben-Hur újrarendezése, valamint Mel Gibson szenvedéstörténetét leszámítva szinte az összes azóta készült Jézus-film példája mutatja – egy alaposan elmesélt történetre akkor sem biztos, hogy másodszor is kíváncsiak az emberek, ha jobb technikával, modernebb igények szerint viszik vászonra. Félő, hogy inkább fordított a hatás. (A szándékosan evangélizációs céllal készült Campus Crusade Jézus-filmet most nem számítom ide, mert az simán csak elbeszéli Lukács evangéliumát, és akik szeretjük, éppen ezért szeretjük, nem másért.)
Richard Jewell és a vidéki amerikaiak balladája
Ha van film, amit érdemes most megnézni, az a Richard Jewell balladája. Clint Eastwood megint olyan témához nyúlt, amelyhez a hatalmas amerikai filmipar nem hajlandó empátiával közeledni: “flyover” Amerika félreértett, vagy inkább félremagyarázott, a média és a hatalom által egyaránt megalázott kisemberéhez. Ahhoz a karakterhez, akit cinikus gúnnyal dobnak újból és újból abba a szemeteskosárba, amit Hillary Clinton úgy nevezett: “basket of deplorables” (szánalmas emberek kosara), és akit a média rendre a műveletlen, buta, naiv, rasszista, homofób, trumpista jelzőkkel címkéz fel.
Miért nem sikerülnek ezek az evangéliumi filmek?
Nem tartozom azok közé, akik a keresztény alkotások fikázását az értelmiségi lét kötelező ujjgyakorlatának tekintik (sőt, kifejezetten taszít ez az attitűd), de az evangéliumi filmekkel tényleg gond van. Evangéliumi filmek alatt most az amerikai „evangelical" rendezők által készített alkotásokat értem (Fireproof, Courageous, God’s Not Dead, Woodlawn stb.), melyek vegyes fogadtatását jól jelzi, hogy a nagyközönséghez általában már el sem jutnak. Az esztétikában és a teológiában egyaránt jártas Peter Leithart épp azokat a gondolatokat fogalmazza meg nemrég publikált cikkében, melyek bennem is...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK