Tizennégy évvel azután, hogy a damaszkuszi úton találkozott a feltámadt Jézussal, a tarzuszi Pál felment Jeruzsálembe, hogy egyeztessen az „oszlopokkal”, ahogy annak idején Simon Pétert (vagy Kéfást, a Kősziklát), Jánost, a „szeretett tanítványt” és Jakabot, „az Igazat” nevezték. Azért ment fel hozzájuk, hogy eléjük tárja azt az evangéliumot, amit a „pogányok apostolaként” (Róm 11,13) a népek között hirdetett. Fontos volt neki, hogy meggyőződjön róla: egyezik az általa képviselt örömüzenet a Péter, János és Jakab által hirdetett evangéliummal. Bár nem volt kétsége afelől, hogy a Jézusról szóló örömhírt Istentől kapta kinyilatkoztatásban (Gal 1,12), mégis kész volt erre az egyeztetésre, nehogy végül kiderüljön, hogy hiába fáradozott, mert valamiképpen mást tanított Jézus haláláról és feltámadásáról, mint amit az Úr „tekintélyes” apostolai. Erről az útról ő maga számol be a Galáciabeliekhez írt levelében (Gal 2,1-11).
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Krisztus halála
Miért halt meg Jézus a „szeretett tanítvány” szerint?
Az utolsó vacsorán az a tanítvány ült Jézus mellett, aki a negyedik evangéliumot megírta. A könyvben egyszerűen úgy utal magára, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Amikor visszaemlékszik az ominózus vacsorára, szinte belefeledkezik az emlékeibe, és nem is fejezi be rendesen az elkezdett gondolatmenetet. „Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1) Ez a fordítás kicsit kikalapálja a mondatot, de az eredeti görög szövegben nem az áll, hogy „tudta”, hanem az, hogy „tudva” (εἰδὼς), és nem az, hogy „szerette”, hanem az, hogy „szeretve” (ἀγαπήσας), ami arra utal, hogy János eredetileg folytatni akarta a mondatot, csak valahol elvesztette a fonalat. Talán Jézus szeretetére gondolva elkalandozott a figyelme, majd amikor visszatért a papirusz fölé, csak megismételte: „szerette (ἠγάπησεν) őket mindvégig”, anélkül, hogy befejezte volna az elkezdett mondatot. Ez a kedves nyelvi kizökkenés akaratlanul is rámutat, mennyire fontos volt a „szeretett tanítványnak” az, amiről írt. Vajon miért látta a szeretet lenyűgöző, zavarba ejtő, megindító példájának, hogy Jézus letette az életét?
Miért halt meg Jézus Simon Péter szerint?
Simon Péter végignézte Jézus gyötrelmes szenvedését, megkínzását, ütlegelését, leköpdösését. Olyannyira sokkolta és félelemmel töltötte el a látvány, hogy háromszor is letagadta, hogy ismeri őt. Majd mikor végül összetalálkozott a tekintetük, és megszólalt a kakas, Péter rádöbbent, hogy mit tett és keserves sírásra fakadt. Ha volt valaki, aki aznap tisztán látta a gonosz mibenlétét, az Simon Péter volt. Szembekerült a sötétség órájával, és elbukott. Csúfosan. Szinte elnyelte őt is a sötétség, amely tanítványtársába, Júdásba költözött, aki elárulta a Mestert. Igazából egyetlen oka volt csak annak, hogy Péter meg tudott térni: Jézus imádkozott érte (Lk 22,32). Mindezek fényében érdemes felvetni a kérdést, hogy vajon Simon Péter miben látta Jézus szenvedésének az okait. Szerencsére nem kell találgatnunk, mert Lukács jóvoltából több igehirdetése is fönnmaradt, valamint két levele, amelyekben beszél az okokról. Ezekből könnyen rekonstruálhatjuk az ő értelmezését. Nézzük meg először a pünkösdi igehirdetésének ide vonatkozó részletét:
Canterbury Anzelm mint projekciós felület
Szegény Canterbury Anzelm most már állandó projekciós felületté vált a helyettes bűnhődés kritikusai számára. Gustaf Aulén 1931-es tézise óta szinte mantraként emlegetik, hogy a kereszt értelmezésében Szent Anzelmnél romlott el minden, ő hozott be olyan jogi értelmezési keretet ebbe a témába, amely félrevitte a teológiai gondolkodást, majd a reformátorok révén az egész protestáns gondolkodást is megfertőzte. A mantra szerint Anzelm előtt a megváltásról személyesebb, szeretetteljesebb, biblikusabb keretben tanítottak, a fő ellenség nem Isten merev igazságossága, hanem a Sátán volt, akinek a...
A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei – teljes sorozat
Az a tanítás, hogy Krisztus a mi jogos büntetésünket magára vállalva halt meg helyettünk, nem az evangéliumi kereszténység találmánya, nem is a reformátoroké, nem is az egyházatyáké, de még csak nem is az apostoloké. A helyettes bűnhődés motívuma gazdag előképekben átjárja az egész Ószövetséget. Az ószövetségi előképek mintául szolgálnak az új szövetség valósága számára: Krisztus értünk kiontott vérének jelentését ezek az előképek mutatják meg. Amit az előképek ábrázoltak, az valósult meg Krisztusban, amikor eljött, hogy az életét adja értünk. Az alábbiakban egy helyen is olvasható az erről...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK