Sok szó esik mostanában az öngyilkosságról. Tavasszal a Kék Bálna nevű játék borzolta a kedélyeket, aztán két ismert rockzenész, Chris Cornell és a Linkin Park énekese tragikus haláláról olvastunk. Ami azonban igazán sürgőssé tette a kérdés megbeszélését, az a Tizenhárom okom volt c. népszerű tinisorozat, amely egy kamaszlány öngyilkosságának okairól szól, és amelyet sokan vádolnak azzal, hogy közvetve öngyilkosságra bátorít labilis lelkivilágú tinédzsereket. A Netflix sorozat hatására az ausztriai Bad Ischl kisvárosában két középiskolás lány kísérelt meg öngyilkosságot, Kaliforniában két tinédzser sikeresen végre is hajtotta, egy perui fiú pedig még a sorozat forgatókönyvét is imitálta, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kazettán üzent hátrahagyott családtagjainak. Szülők világszerte blogokon és fórumokon tiltakoztak a sorozat ellen, Kanada több iskolájában be is tiltották. Akárhogy is gondolkodunk a filmek üzenetéről (a következő cikkben elmondom a saját véleményemet), abban egyetérthetünk, hogy minden egyes öngyilkosság felfoghatatlan tragédia.

Kamaszkorom egyik megrázó élménye volt annak a véres fürdőkádnak a látványa, amit egy rokon hagyott hátra a házunkban, miután felvágta az ereit (ő végül túlélte). Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor meghallottam, hogy egy barátom, akinek csak a kedélyes könnyedségét ismertem, felakasztotta magát. Egyik rokonom kétségbeesésében egy magas szikláról vetette le magát, a másik egy budai bérház legfelső emeletén mászott át a lépcső korlátján, hogy a kövezeten lelje halálát. Egy gyülekezeti tagom halott édesanyját szedte le a kötélről. Iszonyatos sötétség van minden öngyilkosságban, ami az élő hozzátartozókat úgy fonja körbe, mint az elsüllyedt tankhajóból kiömlő olajfolt a tenger partjait. Ragadós emléke rettenetes pusztítást végez a hátramaradottak lelkében. Van valami ördögi minden öngyilkosságban, és démonikus volta éppen abban áll, hogy míg a gyilkosság kapcsán teljesen egyértelmű képlettel van dolgunk, az öngyilkosság ambivalens, tele gyomorszorító, megválaszolatlan kérdésekkel, amelyek közül a legnehezebb éppen az, hogy a szerettünknek vajon igaza volt-e, amikor kilépett a világunkból. Ha nem érezzük ennek a kérdésnek a súlyát, talán nem éreztük soha az életnek a súlyát sem.

Keresztényként remélem, hogy az öngyilkosságra is van bocsánat annak, aki Krisztusban van. Hívők esetében az öngyilkosság a hit végzetes, de talán nem örökre szóló meggyengülése. Az öngyilkos már nem tud bocsánatot kérni, ezért bizonytalanságban vagyunk felőle, de hiszem, hogy a Megváltó vére befedezi ezt a vétkét is, ha előtte hitt benne. Távol áll tőlem az olyan teológia, amely az utolsó pillanatunk aktuális állapotához köti az üdvösségünket, mert bár az újjászületés és a megigazulás valóban egy pillanat, más ilyen döntő pillanatról nem tudok. A hívő ember kételyekkel teli időszakokon is átmegy, súlyos depresszió is sújthatja, beszűkült tudatállapotban nem csak önmagát, de akár mást is megölhet. Nem hiszem, hogy az üdvösség és kárhozat közötti különbség abban állna, hogy olyan állapotban halunk-e meg, amikor bánjuk az éppen elkövetett bűneinket, vagy olyan állapotban, amikor még fel sem tudtuk esetleg mérni a bűnünk súlyát. Ha Krisztussal egyesültünk, ő valódi biztonságot ad, hiszen vele átmentünk már a halálból az életre. Ha egy hívő öngyilkos lesz, bűnt követ el, súlyos bűnt követ el, de nem gondolom, hogy a hite tragikus megingása önmagában kirekesztené őt az Isten országából, ha egyébként hívő volt. A hívő öngyilkossága és másfajta kétségbeesése között néha tényleg csak hajszálnyi a különbség, noha az egyik halállal végződik, a másik nem. Persze éppen ez a hajszálnyi különbség veti fel a kérdéseket is, hiszen az utolsó mozzanat nem az állhatatos hité, hanem a hitetlenségé volt.

Van az öngyilkosságban valami riasztó sötétség, amit mindenki érez, aki járt már olyan ember temetésén is, akit a rák vitt el, és olyanén is, akinek a halálhíre a „tragikus hirtelenséggel elhunyt” szavakkal került az újságokba. Az öngyilkosság nem csak szomorú, hanem ijesztő is. G. K. Chesterton szerint nem csak egy bűn, hanem maga a Bűn. Igazságot! (Orthodoxy) c. könyvében a brit író azok felvetésére reagál, akik Ibsen nyomán fontolgatták, hogy vajon nem nagyszerű dolog-e, ha az ember megöli magát. „Komoly gondolkodók azt bizonygatják” – írja Chesterton –, „hogy ha valaki kiloccsantotta az agyvelejét, nem szabad ’szerencsétlen fickónak’ neveznünk, hiszen az illető irigylésre méltó személyiség, és csak azért loccsantotta ki agyvelejét, mert az kivételesen tökéletes volt. Mr. William Archer még azt is föltételezi, hogy az eljövendő aranykorban automaták lesznek majd, és az öngyilkosság csak egy pennybe kerül. E kérdésben élesen szembehelyezkedtem mindazokkal, akik magukat liberálisnak és humánusnak nevezték. Az öngyilkosság nemcsak bűn, hanem maga a Bűn. A végső és abszolút rossz, visszautasítása a léttel való minden közösségnek, a hűségeskü megtagadása az élettel szemben.”

Ezek kemény szavak, főleg olyan szofisztikált paradoxonokban gondolkodó író szájából, mint Chesterton. Vajon miért nevezi az öngyilkosságot „a Bűnnek”? A magyarázat a tett univerzalitásában van. „Aki megöl egy embert, csak egyetlen embert öl meg. Aki megöli önmagát, minden embert megöl, hiszen önmaga számára megsemmisíti a világot. Tette rosszabb (jelképes értelemben), mint bármiféle rablás vagy bombamerénylet. Lerombol minden épületet, bántalmaz minden nőt. A tolvaj megelégszik a gyémántokkal, az öngyilkos azonban nem: és ez a bűne. Még az Égi Város ragyogó ékköveivel sem lehet megvesztegetni. A tolvaj bókol az ellopott tárgyaknak, ha a tulajdonosnak nem is. Az öngyilkos bántalmaz minden létezőt, épp azáltal, hogy nem lopja el őket. Bemocskol minden virágot, mert nem hajlandó élni a kedvükért. Nincs a világegyetemben olyan apró teremtmény, akit halálával ki ne gúnyolna. Ha valaki fölakasztja magát egy fára, haragjában le kéne hullnia minden levélnek, bőszülten kéne elszállnia arról minden madárnak: hiszen valamennyiüket személyében érte támadás. Patetikus érzelmi mentségek persze vannak a dologra. Akad mentség a rablásra, s majdnem mindig a bombamerényletre is. Ám ha ideává kristályosul, és a dolgok értelmezése lesz belőle, több ráció és filozófiai igazság rejlik abban, hogy az öngyilkost útkereszteződésnél temetik el, és tüskét szúrnak a szívébe, mint Mr. Archer öngyilkossági automatáiban. Van annak értelme, hogy az öngyilkost külön temetik. Vétke különbözik minden más vétektől, hisz lehetetlenné teszi magát a vétket is.”

Chesterton nem arról akar meggyőzni bennünket, hogy ne temessük el az öngyilkost, vagy hogy ne szeretettel gondoljunk az emlékére. Sokkal fontosabb és megrendítőbb igazságra akar rámutatni. Az öngyilkosság szimbóluma annak a pesszimista világlátásnak, amellyel homlokegyenest ellenkezőt képvisel a kereszténység. Azoknak, akik az öngyilkost a mártírhoz hasonlítják (akit a kereszténység ünnepel), Chesterton ezt válaszolja: „Nyilvánvaló, hogy az öngyilkos a vértanú ellentéte. A vértanú annyira szívén visel valamiféle önmagán kívül eső dolgot, hogy elfeledkezik személyes életéről. Az öngyilkost viszont annyira nem érdeklik a rajta kívül eső dolgok, hogy mindennek végét szeretné látni. Az egyik el akar kezdeni valamit, a másik szeretne mindent befejezni. Más szóval: a vértanú nemes lelkű, mert (noha lemond a világról és kárhoztatja az emberiséget) megvallja az élettel való kapcsolatát; önmagán kívülre helyezi szívét: meghal azért, hogy valami más éljen. Az öngyilkos nemtelen, mert épp a léttel való eme kapcsolata nincs meg; közönséges romboló; szellemi értelemben lerombolja az univerzumot.”

A még pogány Chestertont éppen ez a különbségtétel ébresztette rá, hogy a lenézett és végletesen pesszimistának tekintett kereszténység a vádakkal szemben életigenlő vallás, noha ünnepli a vértanúságot. Chesterton az öngyilkos és a mártír összehasonlításából döbbent rá, hogy a kereszténység alapvető életigenlésből fakad. Az öngyilkos és a vértanú megkülönböztetése kulcsfontosságú a valóság és a keresztény hit megértésében. „A keresztény érzület vadul hangsúlyozta az egyiket, és vadul ellenezte a másikat; a két dolog, mely egymáshoz annyira hasonló, a pokol és a mennyország két ellenkező pontján foglal helyet.” A vértanúság a teljes győzelem, az öngyilkosság a teljes vereség, a kettő két külön forrásból fakad. Az egyik a hit, a másik a hitetlenség lépése. Emiatt van az, hogy míg a mártírok vére magvetés, az öngyilkosság sötét árnyként nehezedik az élők földjére. Az öngyilkos nem csak maga ellen vétkezik, hanem az egész valóság ellen, és különösképpen azok ellen, akik őt szeretik. Bocsánat talán van erre a tettre Krisztusban (reménységem, hogy van), mentséget viszont akkor se keressünk, ha a szerettünk kétségbeesése egyébként teljesen érthető és megmagyarázható volna számunkra.

69 hozzászólás a “„Az öngyilkos önmaga számára megsemmisíti a világot”” bejegyzéshez

  • Lacibá says:

    Nem mindegy, hogy miért lesz az ember öngyilkos. Ha magának vindikálja a jogot, hogy döntsön élete és halála felett. akkor megveti Istent. De Isten még ebben az állapotában is, míg ki nem húny értelme, lehetőséget ad az embernek a bűnbánatra. Ezért tanítja az Egyház, hogy az utolsó pillanat döntése a mérvadó. Aláhúzza ezt az az ige, amely azt mondja, hogy “aki kitart mindvégig, az üdvözül”, hiszen aki kitart, az nem adja fel -esetünkben: nem lesz öngyilkos, és azt nem helyesli is halála pillanatában sem-, vagy ha belekezdett, és már nem tudja visszafordítani, de legalább szívből megbánja azt, és megbánásában hal meg.

    Jó néhány éve már, hogy Pakisztánban egy püspök a keresztények üldözése miatti tiltakozásként lett öngyilkos. Hatalmas visszhangja volt. Ettől még persze nem követendő.

  • Gergely Erzsébet says:

    Érintettség miatt már maga a poszt címe döbbenetet váltott ki. Olvasása
    közben pedig érzelmi hullámvasúton haladok. Érdeklődéssel vártam a “ta –
    lálkozást” Chestertonnal, de azt nem gondoltam, hogy elsőre olyan témával
    találom szembe magam, ami segít jobban megérteni ezt a mély és sötét prob -lémát. Általa egy szívemnek zárral elrejtett zugába próbál a fény behatol –
    ni. Nem állok ellent neki.

  • istván says:

    “Hívők esetében az öngyilkosság a hit végzetes, de talán nem örökre szóló meggyengülése. Az öngyilkos már nem tud bocsánatot kérni, ezért bizonytalanságban vagyunk felőle, de hiszem, hogy a Megváltó vére befedezi ezt a vétkét is, ha előtte hitt benne.”
    “Persze éppen ez a hajszálnyi különbség veti fel a kérdéseket is, hiszen az utolsó mozzanat nem az állhatatos hité, hanem a hitetlenségé volt.”

    Ez a kérdés és kétely időnként ott van az én szívemben is (akármilyen más bűnnel kapcsolatban is). Azonban ez is végső soron Isten dicsőségére van, mert rámutat az értelmem sötétségére. Az ilyen kétely késként hatol a mélybe, hogy megmutassa, mibe is vetem a bizalmamat valójában.

    Tényleg nagyon nehéz az embernek elfogadnia a kegyelmet. Az Úrnak újra és újra szembesítenie kell vele.

    szerencsére Pál nem azt írja az efézusiaknak, hogy :
    mert kegyelem által vagytok megmentettek a hit miatt,
    hanem azt, hogy:
    mert kegyelemből vagytok megmentettek a hit által. ez nem tőletek van, hanem Isten áldozati ajándéka.

    vagyis az üdvösséget nem a mi hitünk produkálta, hanem Isten adta kegyelemből, a hitet eszközként felhasználva.

  • Katona Simon says:

    Szia!

    Örülök, hogy visszatértél! 🙂
    Jó a cikk, bár néhány mondatot nem értek, vagy inkább nemtudok elfogadni.

    “Hívők esetében az öngyilkosság a hit végzetes, de talán nem örökre szóló meggyengülése.” Hogy lehetséges hívők esetében öngyilkosság? A hit nem pont azzal vigasztal, hogy Isten letörli minden könnyünket?

    “Az öngyilkos már nem tud bocsánatot kérni, ezért bizonytalanságban vagyunk felőle, de hiszem, hogy a Megváltó vére befedezi ezt a vétkét is, ha előtte hitt benne.” Aki hisz Krisztusban, az hogy vetemedik öngyilkosságra, (hacsak nem szenved valamilyen elmebetegségben, az más kategória)?

    “Távol áll tőlem az olyan teológia, amely az utolsó pillanatunk aktuális állapotához köti az üdvösségünket, mert bár az újjászületés és a megigazulás valóban egy pillanat, más ilyen döntő pillanatról nem tudok.” Szerintem aki egész életében hitt Jézusban, de aztán öngyilkos lesz, az egyrész érvénytelenné teszi magára nézve Jézus megváltását, a saját teremtettségének az értelmét, célját, másrészt az olyan mintha kinullázná az egész hívő életét. Úgy kiradírozza, mintha soha nem is létezett volna a hite Istenben.

    Aki öngyilkos lesz az (lehet, hogy nem a legnagyobb, de visszavonhatatlan) tiszteletlenséget követ el Istennel szemben, aki az életet adta.

    Aki valamilyen pszichés fogyatékosságban él, és ennek következtében lesz öngyilkos, az más. Őnáluk tényleg nemtudni, hogy Isten nem menti-e fel őket, ha elmebaj miatt lettek öngyilkosok. Gyerekkoromban ismertem egy elmebeteg embert, aki időnként eljárt a gyülekezetbe, de aztán egyszercsak leszúrta magát, és kiugrott az emeletről. De minden más esetben én nem igazán tudom elfogadni azt, hogy van olyan szintű kétségbeesés, hogy az öngyilkosságot elnézné Isten. Egy Istenben nem hívő ember se tud indokot mondani az öngyilkosságra, hívő még inkább nem. Ráadásul a Biblia azt írja, hogy kivül maradnak a gyilkosok.

    Nyílván nem könnyű téma ez, sok vitát szűlhet, de a Biblia alapján nem teljesen értem azt, hogy egy hívő ember hogyan juthat el az öngyilkosság megcselekvéséig. A kísértésig sajnos eljuthat, de hogy meg is tegye, ha igazán hívő, átadott életű, akkor nem értem hogy tenne ilyet. És azt sem, hogy erre végül, hogy kap bocsánatot. De nem is ez a fontos kérdésem, mert Jézus vére nyílván mindenre elég, másrészt ez Isten hatásköre, odaát majd jobban látom én is. A fő kérdés, hogy hívő ember hogy dönthet az öngyilkosság mellett? Ez rosszabb, mintha egy hívő ember homoszexuális, (egyértelmű bűn az is), de ő még megtérhet belőle.

    Üdv
    Simon

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………… Olvasása közben pedig érzelmi hullámvasúton haladok. …….”

    Némi kiegészítés:

    Olvasása közben pedig érzelmi és gondolatbeli hullámvasúton haladok.

  • Kotekedo Kazmer says:

    @Adam
    Mi a velemenyed az eutanaziarol, illetve Saul eseterol (a bejegyzessel kapcsolatban)?

  • Lacibá says:

    Ez 3,20″Ha az igaz eltér igazságától és gonoszságot művel, és én csapdát állítok elé, úgyhogy meghal, akkor mivel nem figyelmeztetted, meghal a bűne miatt – az igazság, amelyet tettekre váltott, nem számít be neki –, de a vérét tőled kérem számon”

    “az igazság, amelyet tettekre váltott, nem számít be neki “

  • Szabados Ádám says:

    Saul esetét tragikusnak tartom, az aktív eutanáziát pedig ellenzem.

  • Börni says:

    Némileg érintettként szeretnék pár gondolatra reagálni.
    Nálam apai ágon generációs örökség az öngyilkosság, 5 testvérből 5 végezte így, a gyerekeikből pedig ketten élnek, én, és unokatestvérem. Nekem egy kevésbé sikeres( 13-14 éves korom körül), neki pedig egy majdnem “jólsikerült” kísérlete volt. Évtizedek “munkája” volt egyáltalán felismerni azt, hogy ez egy generációs minta, és Isten igen hosszútűrő szeretete kellett ahhoz, hogy egyáltalán sikerüljön ezt az átkot(lehet persze másként is nevezni) leemelni rólunk.
    Úgy vélem, ha az öngyilkosságot értelmi szempontból akarjuk megközelíteni(ha megérteni próbáljuk pl. a miértjét), akkor az eleve kudarcra van ítélve. Azt legfőképpen sötét, mély érzelmi állapot kíséri, nem pedig világos, logikus gondolkodás, és az aszerinti cselekvés.
    Valószínűnek tartom, sokan azért tartják félelmetesnek, Ádám, Te pl. démoninak, mert a szeretetlenségben való létnek egy olyan feloldása, ami nem megszabadít/kiemel belőle, hanem annak martalékávául válik az elkövetője. És ezt a környezet utóéletében is végig lehet követni.
    “Aki valamilyen pszichés fogyatékosságban él, és ennek következtében lesz öngyilkos, az más. Őnáluk tényleg nemtudni, hogy Isten nem menti-e fel őket, ha elmebaj miatt lettek öngyilkosok. Gyerekkoromban ismertem egy elmebeteg embert, aki időnként eljárt a gyülekezetbe, de aztán egyszercsak leszúrta magát, és kiugrott az emeletről. De minden más esetben én nem igazán tudom elfogadni azt, hogy van olyan szintű kétségbeesés, hogy az öngyilkosságot elnézné Isten. Egy Istenben nem hívő ember se tud indokot mondani az öngyilkosságra, hívő még inkább nem. ” Ezt ki ítéli meg, és mi alapján? Nem kell hozzá az a fajta elmebaj, amit szerintem gondolsz, és van olyan szintű kétségbeesés.
    Én 14 éves koromban azt mondtam egy barátomnak, ha nincs Isten, semmi értelme az egésznek, és a leglogikusabb az öngyilkosság. Ez mostanra csak annyit változott, hogyha nem volna Isten, akkor a legkézenfekvőbb, mindenféle negatív felhang/érzelem nélkül.
    Chestertonnal egyet tudok érteni, szerintem is a legnagyobb bűn(?), ha valaki tudatosan úgy dönt, hogy végez magával, azzal megtagadja a teremtést, és létében a lehetőségét a szeretetben való kibontakozásnak,mindezt ennél végérvényesebben megtagadni nem lehet. De szerintem egy ilyen döntés nem értelmi szempontokra van alapozva, kivéve a kivitelezés kérdését. Így ennek megítélése nagy valószínűséggel igen esetleges emberek részéről, főleg ha még belekeveredik a hit is.

  • Kallard says:

    Az öngyilkosság megközelítése az egyik téma, ami engem mindig is távol fog tartani a keresztény egyházaktól és gyülekezetektől, nekem ez a megközelítés mérhetetlenül sötét és… inkább nem írok más jelzőt, nem a bántás vagy sértés a szándékom.

  • Szabados Ádám says:

    Kallard,

    engem érdekelne, hogy kicsit konkrétabban mi az ítéleted oka. Mi az, ami a fenti megközelítésben mérhetetlenül sötét számodra?

  • Kallard says:

    Szia Ádám,

    annak az elvitatása, hogy léteznek élethelyzetek, amikor a további létezéshez képest jobb megoldás a halál. A halálnak, mint az élet velejárójának a démonizálása. Egy olyan cselekmény bűnnek, sőt, minden bűnök legborzalmasabbikának minősítése, amely adott esetben objektíven nem tesz kárt senkiben, hanem épp ellenkezőleg, megnyugvásul is szolgálhat minden érintett számára. A saját élet feletti rendelkezés jogának elvitatása – számomra a rabszolgaság legszélsőségesebb formája. Elvenni ezt számomra aljasabb, mint cölibátusra kötelezni bárkit, szimpla lelki és testi kínzás. Utóbbitól sem ment előrébb sem az erkölcs, sem a földi siralomvölgy állapota, semmi, épp ellenkezőleg.

    Képzelem, milyen távol áll mindez a ti hitetektől, de a helyzet az, hogy képtelen vagyok általánosságban sátáni játszmaként tekinteni a halálra. Az én világképemben élet és halál váltakozása olyan, mint a nappal és az éjszaka, egyikből következik a másik, egyik feltételezi a másikat, és így kerek a világ.

    Különálló, egyes esetek persze lehetnek, amikor a halált én is tragédiának látom, de sokszor épp az azt megelőző nyomorult, megalázott állapotot érzem annak.

    A jogra való hivatkozással sem az individualizmus korát és eszméjét akarom propagálni, pláne szolgálni, de aki nem rendelkezik ezzel a joggal, az mivel rendelkezik?

    (Képzeljünk el egy világot, ahol az orvostudomány alkalmassá válik az emberi öntudatnak a belátható végtelenségig való fenntartására. Aki erről mond le, aki ebbe nem megy bele, aki ebből menekül a halálba, az mennyiben öngyilkos?)

  • Szabados Ádám says:

    Értem. Illetve mégsem igazán értem. Aljasnak nevezed a keresztény álláspontot, amely helyteleníti az öngyilkosságot, mert a halált nem tartod rossznak (szerinted így kerek a világ), szemben a cölibátussal, amit viszont rossznak tartasz. A keresztényeket elítéled, amiért ezt fordítva gondolják, illetve amiért a cölibátus nehézségét sem tartják elégséges indoknak az élet elvetéséhez. Csakhogy az élet igenlése és a halál kerülése nem keresztény sajátosság, gondolj a hippokrátészi esküre vagy arra a heroizmusra, ahogy sokan a gyötrelmes kemoterápia ellenére is küzdenek a rákkal, és a szeretteik is erre bíztatják őket. Azt sem egészen értem, miért mondasz ateistaként erkölcsi ítéletet olyan világban, ahol a világnézeted szerint végső soron minden anyag és energia, amelyben a személyesség szükségszerűen illúzió, illetve ha az erkölcsöt evolúciós alapon magyarázod, minden a túlélésről szól.

    Szóval miközben a szavaidat és a mondataidat értem, téged igazából egyáltalán nem értelek.

  • Kallard says:

    Ádám,
    az a baj, hogy az ateizmusom okán megpróbálsz valami ultraszélsőséges materialista-szociáldarwinista halmazba tuszakolni, akinek sem oka, sem joga nincs erkölcshöz viszonyulni. Semmi hozadéka nem lesz a párbeszédünknek.

  • Szabados Ádám says:

    Igaz, korábban valóban leszögezted:

    „Azt látom szépnek, amit szépnek látok, azt látom erkölcsösnek, amit erkölcsösnek látok. Én magam vagyok a támpont magam számára, árnyalva az engem körülvevő világ erkölcseivel, köztük például a tiéddel.
    Előfordul, hogy ráébredek, hogy tudatos döntések meghozatala nélkül korrigáltam valamiről a korábbi morális álláspontomat. Változok. Nincs külső abszolútum, amihez mérhetném magam. A környezetem viszonyrendszerében vagyok olyan, amilyen, és bárki, bárhonnan és bármikor elémtarthat egy tükröt. Ha nem tetszik, amit látok, felülvizsgálom magam.”

    A tükör, amit próbáltam eléd tartani, maga az a következetlenség, amit az ateizmusban is és konkrétan a te álláspontodban is észlelek. Tényleg nem tűnik számomra következetesnek és ésszerűnek az öngyilkosság kapcsán a kereszténység felett kimondott kemény erkölcsi ítéleted. De azt nem kérdőjeleztem meg, hogy jogod van a véleményedhez. Sem azt, hogy a keresztényeket (engem is) egy csomó tekintetben jogos kritizálni.

  • F Barni says:

    Szerintem az öngyilkosságra számos oka lehet az embernek, de van két jellemző véglet. Az egyikhez a megaláztatás és levertetés a másikhoz inkább a gőg attitűdjét tudnám hozzárendelni. Az első esetben az öngyilkos szándékot a kétségbeesés motiválja, amibe testi vagy lelki szenvedés sodorhatja. A megrendülés lehet erkölcsi esztétikai vagy intellektuális természetű is. Ilyen helyzetekben az öngyilkost szinte csak egy hajszál választja el attól a megtérőtől, aki megrendült a világ állapotán vagy saját lelkének feneketlen mélységén. A Biblia és legtöbb őszintén gondolkodó ember szerint van okunk az ijedtségre, a rossz előérzetre a depresszióra vagy pesszimizmusra. Az öngyilkos és a töredelmes megtérő lelkiállapota mutathat egyezetést. A bajt, a reménytelenséget, a bűnt és következményeit láthatják ugyanolyan élesen, diagnózisuk lehet kíméletlenül realista. De míg az öngyilkos a valóság sötét oldalát látja csak a megtérő mindezt a megváltás csodálatos lehetőségével együtt éli meg. A megtérő kétségbeesése vagy reménytelensége nem kevésbé valós, de pont a feltárult kétségek helyén és azzal arányoson látja a megoldást, a reményt a bűnt legyőző megváltót. Minden megtérő együtt tud érezni egy öngyilkos lelkületével, mert ezt az állapotot már legyőzve, túlhaladva ugyan, de ismeri. Minden megtérés egy halál vagy halálos ítélet, amit a felmentő ítélettel együtt hirdetnek ki.

    Ennek az ellentéte mikor az öngyilkost a dac és gőg ereje is segíti a legelemibb ösztön az életösztön legyőzésében. Ez a megkeményedés lenézi mások élni akarását és pont az öngyilkosságban akar társai fölé kerekedni. Úgy gondolja tette jobb, mint az azoké az élőkő, akik vagy beérték sekélyes válaszokkal vagy nem néztek szembe az élet drámai, tragikus természetével. A dekadencia az elzüllés része a világunknak, de az ebben való esztétikai dagonyázás könnyen a szofisztikált lényeglátó szerepébe tolja az embert, ahonnan lenézheti mások boldogságát, melyet szerinte a naivitás táplál. Akár mennyire érthető is az öngyilkos lelkülete még sincs oka és ezért joga az életet csak a bűn és hiány relációjában nézni. A megváltás ugyanolyan közkeletű tény, mint a kétséget tápláló baj. Azok a két lábon járó megváltottak, akik túljutok önmaguk halálállán és kitermelték a reménytelenség ellenszerét nem engedik erkölcsi értelemben felmenteni azokat, akik erről a lehetőségről lemondtak. Szociális értelemben az öngyilkos hátat fordít embertársai példájának és arra a következetésre jut, hogy esete végtelenül egyedi és ezért megoldhatatlan. Ez a különállás mely gőgösen elveti a megváltásnak még a felvetését is, legtöbbször egy életet végig kísérő mentalitás marad, de ritka esetben az öngyilkos végső érvévé is válhat.
    Mivel a keresztény az, aki legyőzte a kétségbeesés és gőg erejét a legalkalmasabb arra, hogy segítsen azokon, aki már az öngyilkosság előszobájában vesztegelnek.

  • Lacibá says:

    öngyilkosság: a tulajdon élet szándékos kioltása, bűn az ötödik parancsolat ellen, az ember jogtalan károkozása önmagának. – A Szentírásban. Az ÓSz-ben az élet tisztelete miatt nem kellett kifejezetten tiltani; a Ter 9,5 („számon kérem az ember életét mindenkitől”) ide is érvényes. Az öngyilkosság konkrét eseteit az ÓSz minden magyarázat v. elítélő megjegyzés nélkül írja le (1Sám 31,4: Saul és fegyverhordozója kardjukba dőltek; 2Sám 17,23: Achitofel fölakasztotta magát; 1Kir 16,18: Zimri magára gyújtotta a palotát; 2Mak 10,13: Ptolemeusz Makron megmérgezte magát; . – Sára, Ráguel leánya hét férje halála után elkeseredésében föl akarta akasztani magát (Tób 3,7-15). Az ÚSz-ben Júdás öngyilkossága az egyetlen eset (Mt 27,5). – Erkölcsileg a beszámíthatóan elkövetett öngyilkosság nemcsak halálos bűn, hanem jogi büntetéseket is von maga után. Az öngyilkossági kísérlet szabálytalansággal jár. – A KEK szerint az öngyilkosság ellenkezik az élő Isten szeretetével, az emberi lénynek azzal a természetes törekvésével, hogy megőrizze és továbbadja az életet; súlyosan ellenkezik a helyes önszeretettel, és sérti a felebaráti szeretetet, mert jogtalanul megszakítja a kapcsolatot a családi, nemzeti és emberi közösségekkel, melyekkel szemben kötelességeink vannak. – Az öngyilkosságban való önkéntes együttműködés ellenkezik az erkölcsi törv-nyel. Súlyos pszichés zavarok (depresszió), a megpróbáltatástól, a szenvedéstől v. kínzástól való félelem, súlyos szorongás csökkenthetik az öngyilkos erkölcsi felelősségét. – Az Egyház imádkozik azokért is, akik öngyilkosságot követtek el. Isten olyan utakon, melyeket csak ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra, ami az örök üdvösség feltétele. – Az ikgr-ban az öngyilkosság a kétségbeesés jelképe. A vícium-képeken, ill. Júdás öngyilkosságát ábrázolták. –

  • jgabor says:

    Most olvastam Márai önéletrajzi könyvében:

    „… Németországban például állandóan, éjjel ésnappal, töltött revolver volt a kezem ügyében; ha aludtam, ott feküdt a pisztoly az éjjeliszekrény márványlapján, revolverrel jártam a kávéházba, a szerkesztőségbe… miért? Féltem valakitől? Nem, saját magamtól féltem. Egészen mélyen, modor és kitapintható emlékek mögött, valamilyen elviselhetetlen megaláztatás emléke kínzott; ez a szégyen néha torkon ragadott, mint testi támadás, letiport, fojtogatott, émelyegtem, ha „eszembe jutott”, pontosabban, ha testem emlékezett reá, valamilyen alkalomból, melynek összefüggéseit nem tudtam felderíteni soha. Mi volt ez a szégyen? Hol bántottak meg, micsoda megaláztatást kellett elviselnem? Nem tudtam. Egészen pontosan ma sem tudom még; (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, II/10.)

    Folytatás a neten is elérhető ha valakit érdekel.

    Vagy néhány szomorú sor a Naplóból:

    „Az élet teljes értelmetlensége. A semmiből jöttünk, és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan.”

    „A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.”

  • istván says:

    Kedves Kallard!

    mielőtt elkönyvelsz minket érzéketlen, visszamaradott kreténként kérlek nézd meg ezt a videót:

    https://www.youtube.com/watch?v=5VtdkPbswsk

    szerintem nagyon egészséges az igehirdető hozzáállása az egész kérdéskörhöz, ahogy az Úr mondta:

    János 8:31 Monda azért Jézus a benne hívő zsidóknak: Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok;
    János 8:32 És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.

    az is tény, hogy gyakran csak a törvényismeret okoskodása jön ki belőlünk, amikor a hallgatás és az irgalom gyakorlása célravezetőbb lenne.

    A másik. Szeretném megkérdezni tőled (feltéve, hogy a szüleid jól bántak veled, hogy 3-5 éves korodig az életet a legszélsőségesebb rabszolgaságként élted meg?
    Ahogy emlékszem rá nekem az volt az egyetlen időszak, amikor az élet utoljára volt gondtalan, tökéletes, hiánytalan, folyamatos, boldog, biztonságos, teljes egész.
    miért? mert nem akartam több lenni, mint egy 5 éves, a szüleim pedig minden másról gondoskodtak.

  • tolerancia says:

    “…Távol áll tőlem az olyan teológia, amely az utolsó pillanatunk aktuális állapotához köti az üdvösségünket, mert bár az újjászületés és a megigazulás valóban egy pillanat, más ilyen döntő pillanatról nem tudok….”-Ádám.

    Vagyis hiányosnak tartod a Mindenható/Mindenttudó ismeretét ?

  • Szabados Ádám says:

    ???

  • Szabados Ádám says:

    F. Barni,

    tetszik a hozzászólásod.

    jgabor,

    az Egy polgár vallomásai szerintem Márai egyik legjobb – és talán legnyomasztóbb könyve. Megismerve a lelkivilágát nem csodálom, hogy pisztolyt tartott magánál.

  • Katona Simon says:

    Valaki mondja meg, hogy mi az a legmélyebb elkeseredés, ami megtörténhet az emberrel? Mi az a létező legeslegeslegeslegrosszabb óriáskrízis, ami olyan szinten indokolttá tenné az öngyilkosságot, hogy ezt még az Isten is elnézze. (Szerintem egy hívő embernek még kevésbé nézi el, pont azért mert hívő.)
    Az, hogy üldöznek a hitemért? – Boldogok vagytok, ha üldöznek a nevemért.
    Az, hogy más valaki meg akar ölni? – Ne attól féljetek, aki a testet megöli.
    Az, hogy minden ember az egész bolygón gyűlöl engem, még a családom is? – Mert az Isten szeretet!
    Az, hogy az összes létező súlyos halálos betegség egyszerre rám száll? – Jób példája.
    Az, hogy eljön a világvége? – Az én beszédeim soha el nem múlnak. (Új ég és új föld).
    Lehetne még sorolni a krízishelyzeteket biztos, de az is biztos, h mindre van a Bibliána válasza, és vigasztalása.
    “A test törekvése a halál, a Lélek törekvése pedig élet, és békesség.”
    Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt. Az “ahogyan Ő élt” mintában sem találjuk az öngyilkosság lehetőségét.

    Börni: ugyanazt a kérdést teszem fel, amit te. “Ezt ki ítéli meg, és mi alapján?” A fenti bibliai idézeteimre alapozom azt, hogy nem létezik olyan szintű kétségbeesés. Te úgy látod, hogy létezik, én úgy, hogy nem.
    Gondolom nem látom rosszul azt évek óta, hogy a bűn súlyosságának értelmezése igencsak lazul a mi kultúránkban. Érdekes, hogy egyre több minden van, ami végülis nem is bűn, egyre több bűnbe bele lehet magyarázni azt, hogy tulajdonképpen a Lélek indítattására teszem ezért Isten megbocsátja. Nyílván egy haldokló kultúra a halált fogja preferálni, és az emberek elé tárni, mint megoldást. A kereszténységbe pedig mint egyre divatosabb nézet furakodik be. Ehhez képest Jézus értelmezésében már az is gyilkos, aki gyűlölettel néz a másik emberre. Ő tágítja a gyilkosság jelentését, mi szűkítjük.

    “Hallottátok, hogy megmondatott: Ne ölj! Én pedig azt mondom, hogy aki haragszik embertársára ok nélkül, vagy bolondnak nevezi, méltó a gyehenna tüzére.” Itt nem szűkíti az ölés értelmét, úgy hogy bizonyos fajta ölés, az öngyilkosság nem lenne bűn, hanem még kitágítja a tettleges ölés fogalmát, már az indulati részre is. Haragszik atyjafiára, ok nélkül. Ezt a gyilkossági elő-fázist igazolja Kain megszólítása Isten által, mikor még csak gyűlt a haragja Ábel ellen. Kain ebben a fázisban nem hallgatott Istenre, később a tettlegesség fázisában pedig már nem tudott hallgatni Istenre, mert már a gonosz uralta cselekvését. Isten azzal, hogy az indulatkeletkezés, gondolatformálódás fázisában szólt, azt jelzi, hogy ebben a fázisban kell eldőlni a dolgoknak, magunkra vonatkozóan. A gondolkodásunkban. Ez az istenképűségünk legmagasabb rendű működése, a gondolataink. Aki gondolatilag úgy dönt, hogy nem fog elválni feleségétől, az soha nem fog elválni. Aki úgy dönt, hogy soha nem fogja magát megölni, az nem is fogja. És ugyanilyen gondolati síkon történik a megtérésünk, az Istenhez csatlakozásunk, a vele való napi kapcsolattartás, stb.

    Az a fajta öngyilkosság-értelmezés, magyarázás, amelyik ezt az előfázist nem tartja sorsdöntőnek, meghatározónak, az tulajdonképpen kiskaput hagy az ördögnek a biblia értelmezésében is, és az önmagával kapcsolatos cselekvésben is. És az ilyen értelmezés már érzelmi alapú bibliaértelmezés, és nem a megújult értelemmel való.
    Júdást figyelmeztette Jézus – éppen az élőfázisban – hogy jaj annak aki elárulja az Emberfiát, kárhozat fia az illető, jobb lenne ha malomkövet kötve nyakába tengerbe vetnék, stb. Itt elsőrenden a Messiáshoz való árulói viszony örök ítélete van, de ebben az ítéletben, nincs benne az öngyilkosság is? De igen – mert visszafordíthatatlan rosszra fordult a viszonya az Üdvözítővel – minden további földi életjó is elveszett számára. (Család, egyéni életpálya értelme, testi javak élvezete….)
    Pál mondja: “Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok….nem szakíthat el minket az Isten szeretetétől. Itt tilos elválasztani Isten szeretete értelmezéséből a további földi életet, bármilyen állapotban – az örök üdvösségtől. Isten ajándéka a földi élet, összes próbájával együtt, és Isten joga az életet elvenni – ahogyan Isten ajándéka az üdvösség is.
    Ha valaki megengedhetőnek tartja a hívő ember öngyilkosságát, az magának privatizálja a hazahívó szóig tartó földi élet feletti rendelkezés jogát, és elveszi Istentől. Nem ugyanilyen privatizációra vezette a kígyó az első emberpárt? És mi lett a vége?

  • Szabados Ádám says:

    Simon,

    számomra sem kérdés, hogy az öngyilkosság bűn. Ahogy az sem, hogy keresztények is vétkeznek. Amit a valódi keresztény nem tesz, az nem az, hogy nem vétkezik, hanem az, hogy nem él megátalkodottan a bűnben. A hívő is elbukik, de megbánja, feláll, és küzd a vétke ellen. Akkor is, ha sokadszor áll már fel belőle. Az öngyilkosság egyszeri vétek, de mivel halállal végződik, nem tudhatjuk, hogy egyszeri bukásról van-e szó, mint más vétkek esetében, vagy olyan megátalkodottságról, amely nem jellemezheti azt, akiben Isten Lelke van. Ez a nagy kérdés, amelyre szerintem nincs általános válasz. A kérdés nem az, hogy az öngyilkosság bűn-e. A kérdés az, hogy más bűnökkel ellentétben pillanatnyi bukásként is kizár-e az Isten országából. Az én reménységem az, hogy nem.

  • tolerancia says:

    “…Isten eleve ismerete, az üdvösségre való eleve elrendelése…”-Az üdvösség láncolata c. írásból.

    “…amely az utolsó pillanatunk aktuális állapotához köti az üdvösségünket…”

    A kérdésem ugyanaz.

  • Kallard:
    “…Az én világképemben élet és halál váltakozása olyan, mint a nappal és az éjszaka, egyikből következik a másik, egyik feltételezi a másikat, és így kerek a világ…”
    Teljesen egyetértünk. Azzal a kiegészítéssel, hogy mivel hiszem hogy a halál nem a vég, ezért a halál egy ‘pihenő’.

    A vallások bűnnek ítélik, vagy nagyon nagy hibának az öngyilkosságot. Szerény (nem keresztény) véleményem szerint azért mert mindegyik vallásban az emberi életnek értelme és célja van, amely Isten által adatott neki. A korlátozott szabad akaratunkkal dobunk kesztyűt Istennek, amikor kilépünk/elmenekülünk az élet elől az öngyilkosságba.

    Érdekes, hogy a reinkarnációban (újjászületés, nem csak egy földi életben) hívők is ugyanolyan nagy hibának tartják az öngyilkosságot, holott vulgár teológusként azt gondolhatnánk, hogy az ilyen hit szerint úgysem lehet kilépni egykönnyen az életek körforgásából, tehát az öngyilkossság ebből a szempontból nekik miért lenne bűn vagy hiba? Éppen azért, amit már korábban írtam Isten teremtése és kegyelme elleni ellenszegülés miatt.

    Isten megbocsájtja ezt is, de azt a lehetőséget, amit az öngyilkossággal esetleg eldobtunk magunktól, lehet, hogy csak több inkarnáció múlván kapjuk meg újból. És mi van addig?

  • Kallard says:

    István!
    Erős túlzás lenne azt mondani, hogy érzéketlen, visszamaradott kreténekként kezelnélek benneteket. Az emberek többsége számomra nem fekete vagy fehér, még ha nagyon hajlik valamelyikbe, akkor sem. A kereszténységet is ezernyi dologgal lehet leírni, ez az egyik. Számomra fontos és meghatározó kérdés, de akkor sem bármelyikőtök egyetlen releváns jellemvonása, sőt.

    A 3-5 éves korból kinőttem. Más kérdések foglalkoztatnak, másképp nézem a világot, és nem instant válaszokat keresek, hanem azokat, amelyekkel erkölcsileg és intellektuálisan is azonosulni tudok. Szerintem ez így normális.

  • Kallard says:

    József!
    Mint ahogy Ádám is idézte, határozottan én vagyok a saját világnézetem alfája (amit természetesen kultúrák, vallások, hiedelmek és konkrét személyek alakítottak és árnyalnak ma is). Ezzel jár, hogy a halál számomra az abszolút befejezés, amin túl semmilyen módon nem létezem, és ez a tudat elképesztő felszabadító erővel bír. Ilyen módon a halál mikéntjének sincs határozott relevanciája, feltéve, hogy elkerülhetetlen, ill. azonos a szándékommal. Vagyis bárkiével, aki a saját életéről rendelkezik.
    (Konkrét példa, ami nemrég történt a tágabb ismeretségi körömben: egyedül élő, magányos típusú 40-es férfiről derült ki, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. Előre közölte az ismerőseivel, hogy nem fogja végigcsinálni a kemoterápia-sugárkezelés-leépülés-ágytálazás színjátékát, és az egész folyamat kezdetén felkötötte magát. Nem tudok racionálisabb, szimpatikusabb és adekvátabb reakciót elképzelni rá, mint hogy elfogadom a döntését. Ha bárki szerint így pokolra jutott, az a ítélkezőt minősíti számomra.)
    Az, hogy a vallások általában meg kívánják fosztani a hívőt a saját létezése feletti rendelkezés jogától, az egyik legvisszataszítóbb ismérvük.

  • Börni says:

    Simon,ezt (is) írod:” A fenti bibliai idézeteimre alapozom azt, hogy nem létezik olyan szintű kétségbeesés. Te úgy látod, hogy létezik, én úgy, hogy nem.”
    Én nem mondom, hogy a jelenlegi gondolkozásom nagyban különbözne a tiédtől, de amit mondtam, tapasztalatból írtam.
    Azt gondolom, amikor az ember(legalábbis az általam megélt, és másokkal kapcsolatban közelről átélt) olyan állapotban van, nem fogja tudni magát úgy felmérni, hogy minden súlyos helyzetére, ami előhívja belőle az öngyilkosság kísértését,bibliai/bármilyen idézettel reagáljon, és akár maga, akár Isten kezébe helyezné a helyzetéből való megszabadulást. Pont ettől van a legtávolabb. Bár ez más súlyos helyzetekre is igaz szerintem. Nekem nem Jób szenvedése jut eszembe pl., amikor a munkahelyemen kíméletlenül (a szenvedésed le se tojva) visszaélnek és kihasználják pl. a lelkiismeretességem, amikor ilyen konkrét élethelyzet adódik, nem a biblia, és az onnan származó idézetek/megerősítések, jutnak eszembe(legfeljebb fél óra múlva:) ), bár meglehet, ez vérmérséklet kérdése.( Mindenesetre igyekszem ebben egyensúlyt találni, amihez viszont elengedhetetlen az Istennel való kapcsolat.)
    Azt hogy most mit gondolok az öngyilkosságról, leírtam, viszont igyekszem távol tartani magam az ítélkezéstől, még akkor is, ha a bibliát használhatnám védőernyőnek, mert más úgy látni valamit, hogy nem élted át, és más kívülről nézni, és ez akkor is így működik, ha a szemlélőnek van “igaza”/bölcsessége, stb. De itt pl. felmerülhet a környezet felelőssége, figyelme is, erre most nem szeretnék kitérni. Én egyetlen dolgot tudok tenni ilyen helyzetekben, együttérezni. Azt pedig lehet ítélet nélkül is, hiszen azt rajtunk is tartanak majd.

  • istván says:

    Kedves Kallard!

    Igen sejtettem, hogy nem érzéketlen, visszamaradott kreténekként gondolkodsz a keresztényekről, bár a kommentek egy része alapján, akár ez is lehetne a véleményed ha éppen olyan hangulatban vagy. ez inkább a saját értékítéletem volt.

    a 3-5 éves hasonlatot úgy tudtad le, hogy az értelmét remekül kikerülted.
    természetesen nem az a cél, hogy 5 évesek maradjunk. a felvetésem lényege az volt, hogy nagyon is lehetséges, hogy a szélsőségesen függő helyzet egyben a legboldogabb állapot legyen az egyén számára.
    viszont ha ez igaz kicsiben, akkor lehet, hogy nagyban a hiba mégiscsak a mi lázadó természetünkben van.

    egyébként amiket írsz az szerintem teljesen logikus, a fickó is racionális volt csak sajnos a kiindulási axiómák voltak tévesek; az megvan, hogy amit mi gondolunk az is ugyanilyen logikus ha Isten tényleg létezik és az akinek mondja magát a Biblia alapján?
    egyébként Isten csak addig ijesztő, amíg nem ismered

    “Az, hogy a vallások általában meg kívánják fosztani a hívőt a saját létezése feletti rendelkezés jogától, az egyik legvisszataszítóbb ismérvük.”

    senki nem akar megfosztani senkit semmitől. ami nincs, attól nem lehet valakit megfosztani. ez pusztán a tények kimondása. Vedd sorra az életjelenségeidet meg úgy általában az egész életedet és a környezetet. ha készítesz egy listát, hamar kiderül, hogy mi az ami fölött tényleg te rendelkezel.
    kb semmi. a tested, meg a vegetatív funkcióid, meg az életed felett biztos nem. ha a fejed tetejére állsz is ezek akkor is Isten kezében vannak.
    azon lehet változtatni, hogy ellenségként, vagy barátként fogadod el őt.

  • Omnium Minister says:

    Kallard, hívő emberként azt kell, hogy mondjam, őszintén sajnálom, hogy hittestvéreim közül számosan csak a teljes pályás lerohanást tartják lehetséges stratégiának veled szemben. Mentségükre talán annyit, hogy ez nem a személyednek szól, hanem a saját soha el nem ismert, sötét érzéseiknek, gondolataiknak.
    Ezt pedig már általános hozzászólásként írom: Velem is előfordult jópár évtizeddel ezelőtt, hogy egy kislány miatt végigsétáltam a Margit-hídon, és le-letekintgettem a Duna sötéten örvénylő vizére. Amikor átértem a túlpartra, nem erősnek éreztem magam, aki győzött a kísértés felett, hanem gyáva senkiházinak, aki még erre sem képes. Azt látom a hívő emberek egyik fő kommunikációs hibájának, hogy sokszor a valódi érzéseik megfogalmazása helyett is a hitvallásukat hangoztatják, természetesen ki-ki saját felekezetének kiskátéja szerint. Elhiszik magukról, hogy ők a saját érzéseiket, indulataikat mindig képesek kontroll alatt tartani, a legtragikusabb élethelyzetekben is képesek józan, hideg fejjel és főleg hívő szívvel gondolkodni. Megértőek a pszichiátriai esetekkel szemben, de valószínűleg hiába is mondanám, hogy valójában szinte minden öngyilkossági kísérlet pszichiátriai eset, hisz a tudat nagymértékű beszűkülése, a reális megoldások teljes elvesztése, esetleg elviselhetetlen mértékű bűntudat előzi meg. Nem is beszélve a valaki által itt is érintett családi mintákról. Kíváncsi lennék a lelkisegély telefonszolgálatok statisztikájára, hogy hány öngyilkosságot lehetett megakadályozni azzal, hogy felvilágosítottuk a tettének aljas, az egész teremtett világ elleni támadás-jellegéről. Chesterton szemlélete abszolút logikus. És pont ez vele a fő probléma. Logikus és semmi több. Más szóval kegyetlenül logikus. Ezért nagyon nem, az én világom.

  • Szabados Ádám says:

    Omnium Minister,

    azt írod, hogy Chesterton szemlélete „logikus és semmi több”. Érdekes, hogy pont Chesterton kapcsán írod ezt, aki szerintem soha nem csak logikus. Amit az öngyilkosságról karcosan megfogalmaz (tökéletesen a saját stílusában), az én olvasatomban pont az élet szenvedélyes szeretetéről szól, nem hűvös logikáról (noha amit leír, valóban logikus).

  • Katona Simon says:

    Általában nehéz úgy fogalmaznom, hogy az ne tűnjön okoskodásnak, ez ellen küzdök, de ez sokszor azért tűnik annak, mert én is annak a felekezetnek a beszédkultúráját használom, amibe 1 napos korom óta benne élek. 🙂 Nehéz másként beszélnem, de sokszor igyekszem pedig. A lényeg az, hogy persze azt tudjuk, hogy az öngyilkosság egyértelműen bűn, tényleg nem ez a kérdés. Csak az a baj, hogy ha pillanatnyi bukásként kategorizálunk egy öngyilkossági esetet, akkor ezzel maximum a hozzátartozókat vigasztaljuk azzal, hogy “hát bízzunk benne, hogy csak pillanatnyi kizökkenés volt”, míg akinek viszont öngyilkossági gondolatai vagy próbálkozásai vannak, vagy olyan élethelyzete, ahonnan más kiutat már lassan nem lát, akkor ezzel a bűnértelmezéssel a legsúlyosabb öngyilkossági kísértésben hagyjuk egyedül segítség, támasz, kapaszkodási pont, lelki fegyver nélkül. Ő maga sem fogja felmérni a súlyát annak, amit tervez tenni magával és még ráadásként érezni is fogja, hogy nincs senki segítsége. Segítünk neki bebeszélni azt, hogy tulajdonképp az öngyilkosság persze bűn, de ugyanolyan pillanatnyi kilengés is lehet, mint pl. a cigi, vagy ha valaki néha-néha lerészegedik, és nem feltétlenül vagy te megátalkodott. Ilyen módon elveszlik az öngyilkosság valódi súlya, vagy legalábbis lekicsinylődik a néha-néha cigire rágyújtás szintjére. Az öngyilkosság nem hiszem, hogy lehetséges mint pillanatnyi kizökkenés. Az öngyilkosság véleményem szerint egy végleges ördögi magával rántás. Istennek a kegyelme pedig nem csak a bárhogyan végetérő élet utáni üdvösséget adja meg, hanem előtte, még a földi élethelyzetekben is azt a hatásos támogatást, amivel ellenállhatunk az embergyilkosnak, megfutamodásra kényszeríthetjük, stb.

    Börni:
    “Azt gondolom, amikor az ember(legalábbis az általam megélt, és másokkal kapcsolatban közelről átélt) olyan állapotban van, nem fogja tudni magát úgy felmérni, hogy minden súlyos helyzetére, ami előhívja belőle az öngyilkosság kísértését,bibliai/bármilyen idézettel reagáljon, és akár maga, akár Isten kezébe helyezné a helyzetéből való megszabadulást. Pont ettől van a legtávolabb.” Lehet, hogy az ember érzelmi világa tényleg így reagál, ahogy írod, de a helyzet az, hogy nagyon sok igei vigasztalást, támogatást, bátorítást, erősítést pont ilyen helyzetekre adott Isten. Nem céltalanul, hanem azért, hogy ilyen helyzetekben megoldást adjon. Ha akkor olvassuk vagy mondogatjuk az ilyen igéket, amikor nem feltétlenül teszi indokolttá az élethelyzetünk, akkor sokkal könnyebb megnyugodni, mert lehet, hogy nem is vagyunk igazi próbában. Szerintem a próbákban van igazi hathatósága az ilyen jellegű Isteni bátorításoknak. Akkor válik a reménységem erőssé, és szilárddá, ha van, ami próbára teszi a reménységemet. Ugyanígy a hitem, bizalmam stb., mert Isten pont azt szeretné ha kipróbált emberek lennénk.
    Nekem mindig sokat mond az a kifejezés, hogy “Krisztusban meghalni”. Nagyon mély üzenete van ennek, szerintem az, hogy az élet örökre kiteljesedik Krisztusban, az ő világában, minden földi harc, nehézség után. Épp ezért nekem legalábbis a “Krisztusban meghalás” jelentésébe nem fér bele egy öngyilkosság.

  • jgabor says:

    Aztán ott vannak a „hősi öngyilkosok” is, mint pl. a bibliai Sámson, vagy Dugovics Titusz (ha létezett), akiknél a cél nem önnön életük elveszejtése volt, hanem másokért, nemesebb célokért való feláldozása. Ezek az önfeláldozó esetek szerintem inkább a mártíok, vértanúk sorsához állnak közelebb. (Mikor Jézus előre jelzi közelgő halálát és Péter ezt mondja neki: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” – akkor mintha ezt mondaná: „Uram, ez kész öngyilkosság!”)

    Ádám, őszintén irigyellek, hogy túl vagy a teljes Márai életművön, én még csak a felénél (se) járok. Szerintem viszont az öngyilkossága nem annyira a lelkivilágából fakadt (csak), hanrm a körülményeiből. (Idegenben élt, meghalt mindenkije, idős volt, gyógyíthatatlan beteg, és hitetlen.)

  • Szabados Ádám says:

    Olyannyira nem vagyok túl a teljes Márai életművön, hogy lázasan töröm a fejem, mit is olvastam még tőle…

  • jgabor says:

    Megnyugodtam… (Az Istenek nyomában c. útirajz biztosan érdekes lenne számodra.)

  • endi says:

    Szerintem a legtöbb öngyilkosnak már az öngyilkosság előtt összeomlik az értelme, úgyhogy szerintem a legtöbb esetben nem felelős a tettéért. Legalábbis annyira nem, mintha józanul tette volna.

    Az ószövetségi Saul meg ha jól emlékszem azért lett öngyilkos mert tudta hogy úgyis megölik (épp csatát vesztett), sőt, valszeg meg is kínozzák. Ezzel nem menteni akarom, csak arra rávilágítani, hogy az ő esete szerintem nem olyan mint egy mai “átlagos” öngyilkosé. Persze ma is van aki pl súlyos betegsége, fájdalmai miatt lesz öngyilkos. De szerintem a mi nyugati kultúránkban a legtöbb öngyilkos azért lesz öngyilkos, mert összeomlik a társadalomba vetett hite. Mert a mai társadalom/államgépezet hatalmas és hamis biztonságérzetet ad… És az emberek többsége nem a családjában, barátaiban, Istenben bízik, hanem a TÁRSADALOMISTENBEN.

  • Kallard says:

    Szia István!
    Esküszöm, nem akartam kikerülni az egyenes választ. Ha a felvetés az, jó lenne-e bizonyos szempontból 3-5 évesnek maradni, és átadni a felelősséget másnak, aki valószínűleg megalapozottabb és jobb válaszokat ad, mint én, akkor a válasz határozottan igen, csak a valóság – az én személyes valóságom – nem ez.
    Nem hinném, hogy bármilyen módon bele tudnám élni magam a hívő helyzetébe. Intellektuálisan talán még csak-csak lehetséges ez, emocionálisan viszont kizárt. Nem is gondolnám, hogy számotokra bármi önellentmondást tartalmazna a kérdés. Viszont én racionálisan, vagy ha tetszik, pragmatikusan vizsgálom a kérdést, tehát hogy mi az össztársadalom hozzáállása akár az öngyilkossághoz, akár ezzel összefüggésben a halálhoz, és ez milyen módon hat ki mondjuk az eutanáziával, abortusszal vagy halálbüntetéssel kapcsolatos véleményünkre?
    Szent meggyőződésem, hogy az életem esetleges befejezése felett én rendelkezem, nem hinném, hogy ezzel szemben bármilyen racionális érv létezne.

  • Kallard says:

    Omnium Minister,
    tudom, mennyire olcsó és egyszerű most szimplán egyetértenem a bevezető soraiddal, de hazudnék, ha bármi mást írnék. A továbbiakat annyival egészíteném ki, hogy habár a legtöbb esetben valóban ez lehet a helyzet, néhány alkalommal – pl. az általam vázolt esetben – pontosan az öngyilkosságot tartom a világos, ésszerű, racionális és empatikus döntésnek. Ha gyógyíthatatlan betegség fenyegetne, én sem tennék másként.

  • Omnium Minister says:

    Ádám, most újból figyelmesen elolvastam a posztot. Ha Chesterton egy teoretikus vitában érvel azok ellen, akik az öngyilkosságot mintegy beépítik a világnézetükbe, és abban a szabadság, az önrendelkezés fontos lehetőségét látják, akkor el tudom fogadni, hogy az élet feltétlen tisztelete és szeretete szól belőle. Ez így rendben is van. Belőlem viszont a lelkigondozó szólal meg, amikor azt mondom, hogy egy öngyilkosjelöltet, vagy egy túlélőt ezzel traktálni kegyetlenség. Szerintem ebben nincs is vita köztünk.

    Kallard, gondolod nem várod tőlem hogy egyetértsek. Pedig igazat adok; amennyiben nem akarsz, vagy nem tudsz – a racionalitást is átlépve – esélyt adni a Mindenhatónak egy ilyen tragikus helyzetben, akkor számomra teljesen érthető ez az állásfoglalás: “Néhány alkalommal .. az öngyilkosságot tartom a világos, ésszerű, racionális és empatikus döntésnek.” Én mint hívő, viszont nem is tehetek mást, mint minden pillanatban, – a legsötétebben is – nyitva hagyni az ajtót felfelé. A keresztények közössége, az Egyház pedig nyilván mindig is tiltakozni fog az ellen, hogy a te álláspontod társadalmi normává váljon. Nem tehet mást. A hite kötelezi erre.

  • istván says:

    Kedves Kallard!

    nem gondolom, hogy jobb lenne 5 évesnek maradni, pusztán szerettem volna rámutatni arra, hogy a számodra legrémisztőbb viszony amiben a szabadságod szempontjából lehetsz lehet nagyon is kívánatos, ha szereteten alapul. Innentől a te hozzáállásodon múlik szinte minden.
    A gyerekkornak ez a védettsége is akkor foszlik semmivé, amikor a gyerek elkezd kamaszodni, és elkezd ilyen kliséket ontani magából, mint ne dumálj bele, hagyj békén, nekem ne parancsolgass, nem, bárcsak meghalnál, utálom az anyámat.

    nagyban a felnőttek pont ugyanezt csinálják Istennel.

    kezdetnek az intellektuális megközelítés is jó valamire, de jól látod, hogy ez magától nem megy és értelmetlen erőlködés lenne csak.
    Ezért mondja Isten, hogy térjetek meg és bánjátok meg a bűneiteket(feladni azt a mentalitást, hogy én vagyok magam számára az origó és elismerni, hogy Isten az Isten).
    meg azt, hogy szükség, néktek újonnan születnetek. (mert Isten újjáteremtő munkája nélkül ez a természetünk nem akar együtt működni Istennel, ahogy tapasztalod is)

    “Szent meggyőződésem, hogy az életem esetleges befejezése felett én rendelkezem, nem hinném, hogy ezzel szemben bármilyen racionális érv létezne.”

    igen a te világképed alapján csak félracionális gyenge érveket tudok.
    pl.: amit nem tudsz létrehozni, azt nincs jogod elpusztítani sem, mert maradandó érték romlást okozol vele.
    nem te hoztad létre az életedet, tehát nem is pusztíthatod el. (mondjuk Isten nélkül az is kérdéses, hogy van-e a dolgoknak vagy az életnek értéke önmagában, uh végül is miért ne pusztulhatna minden)

    persze ha Isten létezik, akkor – gondolom belátod- ezek mind nagyon is racionális érvek.

    mondjuk az érdekelne, hogy ateistaként ha az önrendelkezés joga ennyire meghatározóan fontos, akkor az miért nem probléma, hogy az öngyilkossággal ennek a jognak a gyakorlásától megfosztanád magad.
    (a jó belátom ez gyenge még kötözködésnek is)

  • tolerancia says:

    “….az a baj, hogy az ateizmusom okán…”-Kallard

    Senki nem születik ateistának!

    Hála Istennek!

    “….a halál számomra az abszolút befejezés,…”

    A lelkiismeretedet így nyugiba letudtad!

  • Lima Rui says:

    Az öngyilkosság és a depresszió egy lehetséges genetikai hátteréről:
    http://hvg.hu/tudomany/20170914_ongyilkossag_szte_dns_teljes_exom_szekventalas_genetika

  • Lima Rui says:

    Börni,

    Az előző kommentemben linkeltem egy cikket Boldogkődi Zsolttól. Ugyan nem tudnak segíteni a problémádon (legalábbis szerintem), de talán megnyugtató lenne tudni vagy legalábbis egy magyarázat a családi viselkedésformátokra, ha megtalálnák bennetek vagy benned is ezt a mutációt. Sajnos a családunkban is van egy ritka örökletes betegség, ami engem is érint, és pont a hetekben futtattuk le a mintáinkon ugyanezt a teljes exom-szekvenálást. Ugyanazokkal dolgozom ezen a munkán, akikkel Boldogkői is vizsgálta az öngyilkosággal összefüggő géneket, ha gondolod, megadom nekik az elérhetőségedet. Ugyan már leközölték az eredményeket, de lehet, hogy örülnének további mintáknak, hisz úgy még többet tudhatnának meg.

  • Unika says:

    Üdv!
    Mi van akkor, ha valaki azért lesz öngyilkos, mert úgy érzi így tesz jót a világnak azáltal, hogy megmenti saját magától az embereket, mert nem szeretne többé ártani nekik és ráadásul szégyent is okozott, továbbá belülről egy önző szörnyeteg?
    Vagy ott van például a harakiri a régi japán kultúrában.

  • Gergely Erzsébet says:

    “Mi van akkor, ha valaki azért lesz öngyilkos, mert úgy érzi így tesz jót a
    világnak ……………………….. továbbá belülről egy önző szörnyeteg?

    Tizenévesen volt életemnek ilyen szakasza. Gyűlöltem a családomtól kezdve min-
    denkit, és attól hogy gyűlölök, leginkább önmagam. A halált gondoltam egyedüli
    megoldásnak, mely megszabadít a gyűlölettől. De próbálkozásaim rendre kudarcot
    vallottak. Szervezetem nem fogadta be, kitaszította magából a gyógyszereket.
    Azt, hogy akkor miért nem próbálkoztam mással, ma már nem tudom.

    Ebben a kilátástalan állapotban Isten jött segítségemre. Megszabadított a gyű-
    lölettől. Szívemben a gyűlöletet családom, az emberek és önmagam felé felvál –
    totta az elfogadás és a szeretet. Ez volt első tapasztalatom Isten létéről,
    melyet számtalan követett.

    Föntebb kommentemben azt írtam:
    “……………………………………………… Érdeklődéssel vártam a
    “találkozást” Chestertonnal, de azt nem gondoltam, hogy elsőre olyan témával
    találom szembe magam, ami segít jobban megérteni ezt a mély és sötét problé-
    mát. Általa egy szívemnek zárral elrejtett zugába próbál a fény behatolni.
    Nem állok ellent neki.”

    “szívemnek zárral elrejtett zuga” a következő. Lányom, aki erről mit sem tu –
    dott, életének ugyanabban a szakaszában, bár más motivációból és más módon, de
    megtette ugyanezt, ami neki sem sikerült. Ennek ellenére magamat hibáztattam,
    teszem felelőssé, hogy ez megtörtént. Mindazonáltal bizonyos vagyok abban,
    mivel tapasztalataim igazolják, egyedül Isten képes megoldást adni az emberi
    lét ezen sötét, fájdalmas területeinek gyógyítására.

  • tolerancia says:

    “…Ebben a kilátástalan állapotban Isten jött segítségemre. …”-Erzsébet.

    Ebből nem derült ki Erzsébet, hogy kérted Isten segitségét vagy kaptad kérés nélkül.

  • Gergely Erzsébet says:

    “Ebből nem derült ki .., hogy kérted Isten segítségét vagy kaptad kérés nélkül.”

    Iszonyatosan fájt, hogy szeretnék szeretni, de nem tudok.
    Ebben az időszakban jött egy munkatárs (Ilonka néni), aki olyan szeretetet élt
    elénk, amire vágytam. Egyszer megkérdeztem tőle:
    – Ilonka néni, hogy tudja ezt csinálni? Válasza annyi volt: – Istennel.
    Elementáris erővel tört fel bennem a vágy, én ezt az Istent megkeresem. A to –
    vábbit előző kommentemben leírtam. Azóta már tudom, “keresésem” annyit jelen –
    tett, szívem felé fordult. Hisz Ő nem volt távol. Mindig közel volt, és csak
    erre a döntésemre várt.

  • tolerancia says:

    “…Elementáris erővel tört fel bennem a vágy, én ezt az Istent megkeresem….”

    Miért kellett keresned, nem vallásos családba születtél?

  • Gergely Erzsébet says:

    “Miért kellett keresned, nem vallásos családba születtél?”

    Szívesen válaszolok erre és esetleges újabb kérdésedre személyes beszélgetés
    keretében, mivel számomra alkalmatlan közeg erre a net, és én is az vagyok.
    Képességem a neten egy-egy bizonyságtétel erejéig terjed. Toleranciád köszönöm.

  • tolerancia says:

    Köszönöm Erzsébet a személyes példát és a válaszokat is. A történeted tanulsága :

    “…szeretnék szeretni, de nem tudok…”, ezzel te megtetted az első lépést, aztán jött az útmutatás ……….

    Békés napot!

  • tolerancia says:

    “…Egy gyülekezeti tagom halott édesanyját szedte le a kötélről. …”-Ádám.

    A Könyörületes a hívőket az olyan nehéz pillanatokban, amikor az ember önkívületi állapotban má nem tudja mit csinál, nem hagyja magukra. Ezért az idézett példa, ami ilyen kevés információt ad, megtévesztő és igazságtalan. Azonnal az a kérdése támad az olvasónak, hogy Isten miért hagyta magára a áldozatot?!

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia, megkérdezhetem, hogy milyen vallásúnak tartod magadat?

  • tolerancia says:

    Ádám, a hozzászólásaimból már tudhatod. Amióta Jézus követője lettem cikked alatt bemutatkoztam.

  • Szabados Ádám says:

    Jobban értem az egyenes beszédet. Tehát Jézus követője vagy? Kereszténynek tartod magad? Azért kérdezem, mert néha az volt a benyomásom, mintha muzulmán lennél vagy valamilyen keverékét próbálnád megélni a vallásoknak, és nehéz úgy beszélgetni, hogy egészen más dolgokat veszünk magától értetődőnek. De lehet, hogy teljesen félreértettelek, mert az igazat megvallva sokszor egyáltalán nem értelek.

  • tolerancia says:

    Ádám,

    nem tértünk el a poszt témájától?
    Be kell tartsam a kommentelés szabályait.
    Javaslom a másik cikknél – Amióta Jézus követője lettem – folytassuk, ha egyetértesz!
    Köszönöm.

  • Szabados Ádám says:

    Rendben.:)

  • Ilona says:

    Hosszas gondolkodás után írok én is néhány sort ehhez a témakörhöz.
    Még mindig gondolkodom azért közben, megírjam-e vagy nem és hogy mit és hogyan 🙂

    Hogy engem személyesen is mélyen érint ez a téma, valójában nehéz is erről nyilatkozni.
    Ebből a nézőpontból nagyon objektívnak találtam ezt az írást, de milyen más is lehetne, ha az ember nem élte át épp azt a témát, amiről ír (adott esetben hála Istennek….)
    Azért a lényegi része, mely szerint a szöveg nem támogatja ezt a cselekedetet, persze nagyon szép.

    Továbbra sem tudom, miért írom meg, de azért elmesélem ebben a formában, hogy én (remélhetőleg) igaz keresztyén illetőleg keresztény hívőként, túl vagyok egy öngyilkossági kísérleten, és olyan időszakokon (pszichés állapotok, két pszichózist követő mély, üres, depressziós időszak), amikor csak azon tudtam vagy önkéntelenül töprengeni, hogyan vessek véget az életemnek, vagy az elviselhetetlen lelki szenvedés, kín miatt, amit át kellett valamiért élnem, jutott ez éppen eszembe.

    Korábban “szépreményű” fiatalként nem gondoltam volna, hogy eljutok valaha erre a pontra.
    Sőt, kemény ítéletet fogalmaztam meg annak idején az önmaguk ellen fordulók ellen, speciel én nem tudtam megértést tanúsítani.

    Visszaemlékezve, életemben, amikor ez a bizonyos szörnyű kísérlet történt, biztosnak tekintettem végkimenetélét (nem szeretném részletezni a mikéntjét), és az akkor átélt pillanatok nem hitetlenségemről tanúskodtak. Biztos, hogy nem. (Ismerem én is a kételkedés periódusait, mibenlétét, ez a pillanat épp nem az volt.)

    Egyébként eddig a pontig akkor nem éppen a negatív gondolatok juttattak, hanem egy olyan (valószínűleg szintén pszichés eredetű, az egész testet érintő) fájdalom, amit úgy éreztem, nem tudok tovább elviselni.
    Zárójeles rész: ezeket az állapotokat (testi fájdalmat) később kiderült, pszichiáter által felírt nyugtatóval lehetett megszüntetni (mert a későbbiekben hosszú időn keresztül továbbra is előjöttek, gyötörtek).

    A Biblia az élet szentségét hirdeti.
    Ennek ellenére én is remélem, akárhogy ér vagy ért is véget egy emberi élet, az üdvösség biztos lehet.

    Közben eszembe jut, hogy őszintén remélem, hogy többek között például Vincent van Gogh számára is.
    (Most éppen az ő életéről, művészetéről, hitéről olvasok.)

    A Tizenhárom okom volt című sorozat egyszerűen csak gonosz. Továbbra is képes vagyok megdöbbenni, hogy “mik vannak meg muk” ezen a világon. Nemcsak tehát saját magam kapcsán….

    Akárhogy is van azért, továbbra is érdemes és sokak mellett nekem is legfőbb célom Krisztushoz ragaszkodni….
    Hogy Dr. Pálhegyi Ferenctől idézzek egyúttal még egy gondolatot:
    “Mindenféle vallás az ember útja Istenhez. Az evangélium viszont nem erről szól, hanem Isten útjáról az emberhez. Amikor emberi testben megjelenik Isten Jézus személyében, akkor Ő teszi meg ezt a nagy utat. Mondhatom azt is, hogy ez isteni empátia. Joó Sándor mondta a következő példát kamasz koromban – magyarázva a Karácsony titkát: „Képzeljétek el, hogy én szeretem a hangyákat. Hogy tudnám ezt elmondani nekik? Csak úgy, hogy hangyává válnék és lemennék közéjük. Hát ezt tette Isten, amikor Jézus Krisztusban, emberként beleszületett ebbe a világba.” Végigélt egy emberi életet, minden fájdalomban része volt. Biztos lehetek abban, hogy megért engem és szeret. Egyetlen más vallásban sem találunk ehhez hasonlót.”

  • Szabados Ádám says:

    Ilona, köszönöm, hogy ezt elmondtad.

  • tolerancia says:

    A hangyás példa, kedves Ilona, két állítást tartalmaz, döntsd el te, hogy elfogadod-e vagy sem.
    Az egyik, hogy Isten mégsem mindenható, ha mint Isten nem képes megértetni a teremtményével Magát.
    A másik, hogy Isten igazságtalan, mert minden más népet/közösséget, akikhez Jézuson kívül prófétákat küldött, félrevezette őket.

  • Ilona says:

    Nekem azért továbbra is tetszik, számomra kedves a példa, amit felidéztem, ahogy egyébként olvasgatva Dr. Joó Sándor prédikációi közt, számos gondolat.
    Nem értem, hogy miért zárná ki ez az említett hasonlat Isten mindenhatóságát, és azt sem, miért lenne ezért igazságtalan (most eltekintve a prófétaként fellépő emberektől illetőleg “hamis prófétákról”, az ószövetségi próféták is jövendöltek Jézusról, Aki minden nép, közösség számára megszületett mint Megváltó).

  • tolerancia says:

    Kedves Ilona,

    A Bibliában említett Mózesről (asz) mit gondolsz?

  • Ilona says:

    Én kérek elnézést, hogy most csupán egy internetes katolikus lexikonból másolt részlettel válaszolok, ha már nekem csak annyi jutott volna körülbelül eszembe, hogy jó arc 🙂
    (Közben talán kezdtünk címben adott témakörtől eltérni.)
    Egyébként egyet tudok érteni tehát ezzel az említett írással:
    “b) Az ÚSz Jézuson kívül egyedül Mózesnek adja meg a →közvetítő címet. De míg ~, a hű szolga közvetítésével Isten csak Izr. népének adta a Törvényt (Gal 3,19; Zsid 3,5), Jézus Krisztus közvetítésével minden embert megment (1Tim 2,4; Zsid 3,6): a Törvényt ~ által, a kegyelmet és az igazságot Jézus Krisztus által kaptuk (Jn 1,17). ~ és Jézus párhuzama kidomborítja a 2 szövetség különbségét. Krisztus az új ~, aki beteljesíti a Törvényt, s egyben túl is lép rajta (Mt 5,17), mert annak Ő maga a célja (Róm 10,4). Miután mindazt beteljesítette, ami ~ Törvényében róla meg volt írva, Atyja föltámasztotta, hogy a Szentlelket adja az embereknek (Lk 24,44-49). Most már Krisztusban mutatkozik meg az a →dicsőség (Jn 1,14), melynek egy sugara ~ arcán tükröződött, amikor Istennel találkozott (Kiv 34,29-35). A régi szövetség népe nem tudta elviselni ennek a fénynek futó visszatükröződését (2Kor 3,7); maga ~ is elfátyolozta arcát. Szt Pál számára ez a →fátyol a zsidók vakságát szimbolizálja, akik Mózest olvasva nem ismerik föl, hogy Mózes Krisztusról jövendölt (2Kor 3,13). Mindazok, akik valóban hisznek Mózesnek, hisznek Krisztusban (Jn 5,45), és arcuk, akárcsak Mózesé, az Úr dicsőségét tükrözi, aki a saját képére alakítja őket (2Kor 3,18). Az égben a megváltottak „~nek, az Isten szolgájának és a Báránynak az énekét énekelik” (Jel 15,3; vö. Kiv 15), annak az egyetlen Üdvözítőnek egyetlen húsvéti énekét, akinek ~ →előképe volt. – “

  • tolerancia says:

    Kedves Ilona,

    tehát Mózest ( asz) elfogadod Isten prófétájának, ha jól értettelek.
    Mit gondolsz, Mózes prófétával ( asz) beszélt Isten közvetlenül?

  • dzsaszper says:

    @tolerancia:
    érdekelne mit rövidítesz így: (asz) ?

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia, kérlek, olvasd el a moderálási elveimet és tartsd magad azokhoz. Köszönöm.

  • tolerancia says:

    Rendben Ádám.

    Ilona,
    Mózes próféta benne van a Bibliában, ( továbbgondolásra a hangyás példát ).
    Köszönöm a beszélgetést.

  • Ilona says:

    Kedves Tolerancia, továbbra sem tudom ezeket az utóbbi kommentárokat összekapcsolni adott témakörrel, és az én hozzászólásommal.
    Mózes próféta, hogy benne van a Bibliában, köztudott, én is olvastam.
    Az általam felhozott példa számomra a történet végén továbbra is “csak” szép, úgy hogy közben nem tartom szükségesnek minden szavát kielemezni, kiforgatni.
    Tulajdonképpen egy párhuzam arra, hogy “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
    Omnium Minister hozzászólásai tűntek számomra úgy, hogy leginkább megértést tanúsítanak adott szituációval küszködő embertársai felé.
    Már maga a regisztrációs név is szép….
    “et residens vocavit duodecim et ait illis. Si quis vult primus esse, erit omnium novissimus, et omnium minister”

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum