Warning: Use of undefined constant TXT - assumed 'TXT' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/szabados/web/divinity/wp-content/themes/floral_green_and_red_ote031/functions.php on line 1323
Fontos különbségtétel a kiégés megelőzésére!

Lelkipásztorok, gyülekezetvezetők, sőt, egész gyülekezetek kifáradását időnként az okozza, hogy nem tesznek különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között. Tudom, furcsa ez a különbségtétel, hiszen mi más lenne a gyülekezet, mint a keresztények közössége, és mi más lenne a keresztények közössége, mint gyülekezet. Bizonyos értelemben valóban nincs különbség a kettő között. Más szemszögből nézve azonban van, és most éppen olyan problémáról szeretnék beszélni, melyet az idéz elő, ha nem teszünk különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között.

Először hadd tisztázzam, hogy mit értek a „keresztény” és a „gyülekezet” kifejezések alatt. Kereszténynek lenni egyszerre hitvallás és életmód. Az a keresztény, aki teljes szívvel hiszi, hogy Jézus feltámadt a halálból, és halálával bűnbocsánatot és örök életet szerzett a benne hívőknek. A keresztény Jézust úrnak tekinti, és neki igyekszik engedelmeskedni az élete minden kérdésében. Mit tekintsünk keresztény gyülekezetnek? Soha nem volt tökéletes egyetértés ezzel kapcsolatban, de a válaszok többnyire egy irányba mutatnak: a keresztény gyülekezet az, amikor Jézus követői rendszeresen összejárnak, hogy az evangélium igazságairól tanuljanak, megtörjék a kenyeret (úrvacsorát vegyenek), megkereszteljék a hozzájuk csatlakozókat, bátorítsák, segítsék egymást, és ügyeljenek a hit és a hívők életének a tisztaságára.

És most hadd mondjam el, hogy szerintem miért fontos ez a különbségtétel. Sok szó esik manapság arról, hogy a keresztények ne vonuljanak ki a világból, hanem legyenek só és világosság ott, ahova Isten helyezte őket. Vegyenek részt a társadalom életében, fejtsenek ki jótékony hatást a kultúrára, legyenek jó művészek, vállalkozók, politikusok, köztisztviselők, szociális munkások, stb. Ezzel csakis egyetérteni tudok. Nekünk, keresztényeknek nem kizárólag az evangélium hirdetése a feladatunk, és végképp nem az, hogy a világtól elvonulva várjuk Jézus visszajövetelét. Isten számon fogja kérni rajtunk, hogy szerettük-e a körülöttünk lévő embereket, munkálkodtunk-e a városunk jólétén, tettünk-e valamit azért, hogy a bűn által okozott sebeket orvosoljuk a világban.

Csakhogy lehet ezeket a feladatokat úgy is magunkra venni, hogy elviselhetetlen teherré váljanak az egyház és az egyház vezetői számára. Az elmúlt évtizedekben John Stott volt az egyik legjelentősebb vezető az evangéliumi világban, aki az evangélizáció mellett a keresztények társadalmi felelősségét is hangsúlyozta. Mély tiszteletet érzek Stott iránt, felbecsülhetetlenül sokat kaptam tőle, a keresztény társadalmi szerepvállalás kérdésében is egyetértek vele. Don Carson felhívja azonban a figyelmet egy apró gondatlanságra, ami Stott megfogalmazásaiban gyakran felbukkan, és ami tisztázást igényel. Stott időnként nem tesz különbséget a keresztény egyén feladata és a keresztény egyház feladata között. Amikor társadalmi felelősségről beszél, mondataiban felcserélhetővé válnak a „tanítvány”, a „mi”, a „keresztények” és az „egyház” vagy „gyülekezet” szavak.

Stott szóhasználatából az következik, hogy ha a keresztényeknek feladata van a művészet terén, akkor automatikusan az egyháznak van feladata a művészet terén. Ha fontosnak tartjuk, hogy a keresztények részt vegyenek a törvényhozásban, akkor eo ipso az egyház részvételéről beszélünk a törvényhozásban. Ha a keresztényeknek felelőssége a szegényekről való gondoskodás, akkor a szegényekről való gondoskodást egyben az egyház feladatának tekintjük. Ha elengedhetetlennek tartjuk, hogy a keresztények részt vegyenek a jövő nemzedék oktatásában, akkor automatikusan az egyház oktatási feladatáról beszélünk.

Könnyű észrevenni, hogy ez hova vezet. Ha az ige szolgálata és a szentségek kiszolgáltatása mellett az egyháznak vagy a gyülekezeteknek intézményi felelőssége az oktatás is, vagy a kultúra és a művészeti élet alakítása, a szociális igazságosságért való küzdelem, a környezetvédelem képviselete, a politika befolyásolása, és a társadalomban való számos egyéb szerepvállalás, akkor nyilván a gyülekezetek vezetőié valamilyen szintén a felelősség, hogy ezt megszervezzék, lehetővé tegyék, integrálják a gyülekezet életébe. Ez szinte elhordozhatatlan teher a vezetőkön. Arról nem is beszélve, hogy ha megpróbálnak megfelelni mindezeknek az elvárásoknak, éppen azt nem képesek ellátni, amiért Isten vezető pozícióba helyezte őket: az imádkozást és az ige szolgálatát (vö. ApCsel 6,4).

Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a keresztényeknek nem feladata, hogy a társadalomban felelős szerepet vállaljanak. Éppen ellenkezőleg, azt állítom, hogy ez a keresztényeknek mint egyéneknek a feladata, elhívásuktól és élethelyzetüktől függően, de nem a gyülekezeteknek mint intézményeknek a feladata. A keresztényeknek Istentől kapott elhívása, hogy munkahelyükön és a társadalom általuk bejárható szegmenseiben azon munkálkodjanak, ami mások javát szolgálja. A gyülekezet feladata az, hogy a hitük erősödésében támogassa ezeket az embereket, imádkozzon értük, bátorítsa őket. Álljon minden Wilberforce mögött egy John Newton! De John Newton az ige és az imádság szolgálatát végezze, mert az egyház szolgájaként ezt a feladatot kapta Istentől.

A felelősségi területek elválasztása nem egyszerű, de ha nem is próbálunk különbséget tenni a keresztény egyén feladata és a gyülekezet mint közösség feladata között, a szálak végzetesen összekuszálódnak, és mind a keresztény egyének, mint a keresztény gyülekezetek a végletekig frusztrálódni fognak. És lesz egy csomó kiégett vezetőnk, a ritka kivételek pedig inkább menedzserekként és politikusokként vezetnek majd, mintsem az ige szolgáiként.

7 hozzászólás a “Fontos különbségtétel a kiégés megelőzésére!” bejegyzéshez

  • SzaLaci says:

    Így válik el az egyén feladata a gyülekezet feladatától. A másik irányról, vagyis hogy a gyülekezet feladatait hogyan lehet leválasztani az egyénről, szerintem szintén megér egy kis elgondolkozást. Már csak azért is, mert a kiégés másik okát abban látom, hogy a gyülekezetek vezetői túl sokat vesznek magukra a gyülekezetek feladataiból.
    A kérdésem tehát az, hogy leírt módszer a másik irányba hogy működik?

  • Szabados Ádám says:

    Egyetértek. Számos esetben letisztultabb prioritásokra van szükségük a gyülekezeteknek is és a vezetőknek is.

  • András says:

    Nagyon érdekes ez a gondolat. Erre még így nem gondoltam, ízlelgetem az üzenetet.
    Ahogy visszatekintek sok évre, azt látom, hogy tényleg sok energiát emésztett fel a gyülekezetünk társadalmi szerepvállalásának szervezése. Valóban érdemes átgondolni a gyülekezet, és az egyéni hívő feladatait és azt tenni, amire elhívásunk szól.
    Egy konkrét terület: mostanában nagyon sok gyülekezet tart fenn, üzemeltet családi napközit (miénk is), óvodát, iskolát. Egyrészt saját, belső igény miatt, másrészt éppen missziós célból, a gyülekezet küldetését betöltendő ezzel. Vajon erről hogy gondolkodjunk a fenti írás tükrében?

  • Lucianus says:

    Nagyon jó meglátás, hihetetlenül aktuális. Az ember, aki hitben, “vertikálisan” nem tud “fejlődni”, az “horizontálisan”, a “világban” kezdi el az előbbi hátrányt behozni. De nem tudja. Ezzel kapcsolatos az a jelenség, amit én csak “keresztyén güzülésnek” hívok, amikor valaki úgy hisz, hogy nem csinál mást, csak tevékenykedik éjjel-nappal, emberi jogokat véd, itt segít-ott segít, a 102. táboron vesz részt, de arra már nincs ideje, hogy a hitbeli tapasztalatairól, vagy teológiai kérdésekről beszélgessen, mert az nem fontos, szerinte. Ez a “program keresztyénség”

    Ennek a mentalitásnak az okait némely 20. századi teológiai irányzatban látom, vagy főleg ezekben, Moltmann, Tillich, felszabadítás teológia stb… (bár ez így nagyon elnagyolt, és ez a jelenség mindig is része volt a keresztyénségnek) Az a baj, hogy keresztyén tömbön belül is az ilyen emberek kerülnek előtérbe, kerülnek “magasra”. A hitéletük felszínes, teológiai képzettségük szintúgy, de még bibliai lelkiségük sincs (ahogy lehet akár a legtudatlanabb öreg bácsikának vagy bárkinek).

    De lehet ez a jelenség annak a hibás gyakorlatnak az újjáéledése is, vagy átöltöztetése, ami a magyar protestantizmuson belül annyira eluralkodott a racionalizmus korában. Jegyzők, falubírák, köztiszteletben álló polgárok, orvosok meg tudomisénkicsodák kerültek be mindig a presbitériumba, mert “ők valakik”.

    Az a baj, hogy a “világ” ilyen kerülő úton nyomakodott be az egyházba. Nem is tudom minek lehetne ezt nevezni, egyrészt társadalmi szerepvállalás illúziója, vagy a hamis önmegvalósítás filozófiája? Mert ez a kettő kéz a kézben jár. Ennek köszönhetőek azok a vérközhelyes nyilatkozatok, amelyeket egyházi vezetők tesznek, társadalmi kérdésekben, de ennek köszönhető szerintem az is, hogy az egyházak fesztiválokat szerveznek, és minden tartalmat és formát felvállalnak, ami a világból jön, ami kommersz és semmitmondó.

  • Lucianus says:

    A másik érv, ami az egyház kulturális szerepvállalása mellett elhangzik, az az, hogy ha nem kultúra, akkor “mozgalom”. (és a mozgalomnak mindig szektás jellege van)
    Az egyház, amikor a parúzia késett, akkor a mozgalom jellegéből kezdett kinőni, és megteremteni a kultúráját, majd a társadalom kultúrájának a hordozójává vált, és ugye a középkorban szinte kizárólagos urává. Szerintem ez a növekedéssel együtt járó természetes folyamat, ami lehet nagyon jó, de mindig tudni kell róla lemondani.
    Nem szabad kétségbe esni, meg ajvékolni, amikor egy ilyen-olyan mennyezetkazettás templomot eladnak, mert kong az ürességtől, és nem szabad félni egy stadionistentisztelettől, csak azért, mert nem faragott szószéken prédikál a lelkész, meg nem csipkés terítő van az Úr asztalán.
    Egyébként sem garancia, (sőt) hogy az egyáz akkor van a csúcson “lelki” értelemben, vagy mondjuk úgy, akkor tölti be a rendeltetését, amikor külsőleg a toppon van, és barokk palotában Michelangelo képekkel kitapétázott beltérben folyik az istentisztelet.
    Én a társadalmi szerepvállalást minimálisra csökkenteném, intézményesen, és valóban az egyéni felelősséget kellene növelni, maximálisra. Ugyanis annak van húzó ereje, így volt az ősgyülekezetben is, és működött. Az intézményes szerepvállalást pedig arra korlátoznám, hogy képviselje a ker. gyülekezet mint közösség véleményét, értékeit, ill. biztosítsa a szabad vallásgyakorlatot.

    A másik nagy probléma, és nem tudom mennyiben kapcsolódik ahhoz, amiről te is írsz-talán te tudod-, hogy a keresztyénség valamiféle szubkultúra lett. Azaz nem a társadalom minden szeletéről vonz embereket, gazdagokat és szegényeket, ilyet is-olyat is, hanem egyes felekezetek a társadalomnak csak egy-egy szeletét szólítják meg, egyfajta embertípust képviselnek. Ezért van az, hogy világi emberek egyszer bekerülnek egy gyülekezetbe, és hanyatt-homlok menekülnek, amikor meglátják a sok kötöttpulcsis övtáskás igéskártyákkal rohangáló embert. Nem véletlenül azonosítják aztán majd a keresztyénséggel ezt furcsa szubkultúrát, ami rátelepszik egyes felekezetekre, és önmagát termeli ki újra és újra, és nem enged be más öltözködésű, jellegű, de hittel élő embereket, mert “más” mint ők. Ezért van az, hogy jön egy egyébként teljesen korrekt amerikai igehirdető, vagy evangelizátor, és mielőtt lépne kettőt lehurrogják, mondván “amerikai”. Mintha a hitünk valamiféle tájjellegű sajátosság lenne, a világörökség része:).

  • Szabados Ádám says:

    Lucianus, köszönöm a hozzászólásaidat. Nem állnak távol tőlem a gondolataid.

  • Szabados Ádám says:

    András, néhány évig nekünk is volt gyülekezeti iskolánk. Miközben a gyülekezet részéről támogattuk azokat, akiknek ez szívügye volt, mindig próbáltunk ügyelni arra, hogy a gyülekezet és az iskola ügyét külön kezeljük.

Hozzászólás