Egy késői órán a parlament a családon belüli erőszakról vitatkozott. Jó kis botrány kerekedett az egyik képviselő mondatai miatt. Az elmúlt héten alig volt olyan újság és blog, mely ne foglalkozott volna a kormánypárti szónok igencsak bunkóra sikeredett gondolatfűzérével. Az egyik legkoherensebb reakció Tamás Gáspár Miklós részéről érkezett, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a hagyományos családmodellt érzéketlen és tahó stílusban erőltető macsó attitüddel a nyugatias, toleráns, megbocsátó feminizmust állítsa szembe egyedül vonzó alternatívaként. TGM csendesen triumfáló cikkét olvasva minden eddiginél közelebb kerültem ahhoz, hogy belső irtózásomat leküzdve én is feminista legyek. Ha csak a feminizmus harcol a családon belüli erőszak ellen, akkor a keresztények helye a feministák oldalán van.

Két ijesztő modell közé szorulva azonban eszembe jutott egy másik cikk, amit a Costa Concordia olasz luxushajó tragédiája után írtak. A januári cikk szerzője a Costa Concordiáról menekülő férfiak viselkedését állította szembe a Titanic süllyedésekor tapasztalt lovagiassággal. A különbség megrendítő. A Titanic alámerülésekor a mentőcsónakok hiányát észlelő férfiak hátraléptek, hogy lehetővé tegyék a nők és a gyermekek megmenekülését. Köztudott, hogy a túlélők között alig volt férfi (míg a nők 75%-a menekült meg, a férfiaknak csak 20%-a). Száz év telt el azóta. A Costa Concordia megdőlésekor a hajó férfi kapitánya órákkal az utolsó utasok előtt elhagyta a süllyedő hajót. Beszámolók szerint az olasz hajó (száz év alatt felvilágosult, humanistává nevelt) férfi utasai a nőket is durván félretolva siettek a mentőcsónakokhoz.

A Titanic óta nagyot változott a világ, és csak a társadalmi folyamatokra teljesen vak ember nem veszi észre a változásban a feminizmus hatását. Évtizedek óta sugallják nekünk, hogy lázadjunk fel a férfias és nőies viselkedést megkülönböztető sztereotípiák ellen. Arra bíztatnak, hogy követeljük az egyenlő bánásmódot, és harcoljunk azért, hogy ne legyen semmilyen nemi megkülönböztetés a társadalmi kapcsolatokban. A Costa Concordián utazó férfiak – a Titanicon odaveszett urakkal ellentétben – nem is tettek különbséget. Egyszerűen kihasználták erőfölényüket.

Ezek után meglepett, hogy a történet recepciója teljesen eltérő trendet mutat. A két hajó tragédiáját összehasonlító cikk alatt volt egy szavazás, ami számomra váratlan eredményt mutatott. A szavazásra bocsátott kérdés így hangzott: Életveszélyből menekülés esetén ön szerint előnyt kell élvezniük a nőknek? Négyféleképpen lehetett szavazni. 1) Nő vagyok, és szerintem igen. Erre az opcióra 1627 szavazat jött. 2) Nő vagyok és szerintem nem. Csak 615 szavazat érkezett. (A nők önmaga felé hajló keze ez, vagy mélyebb valóság megsejtéséről van szó? Mit mondanak vajon a férfiak? A harmadik és negyedik opció erre kérdezett rá.) 3) Férfi vagyok és szerintem igen. 3289 szavazat! 4) Férfi vagyok és szerintem nem. Csupán 1545 szavazat.

A szavazás arányaiból látható, hogy mind a férfiak, mind a nők nagy többségben úgy érezték, hogy a nőknek előnyt kell élvezniük egy ilyen helyzetben. Az emberek nagyobbik hányadának tehát – nemtől függetlenül – továbbra is az a meggyőződése, hogy a férfiak bizonyos helyzetekben legyenek lovagiasak, ha kell, akár önfeláldozók. Ez nem következik a nemek közötti diszkrimináció eltörléséből. Ez éppen ellentétes a modern trenddel. A feminizmus egyenlősítő filozófiájából vészhelyzetben az erősebb győzelme következik, nem a lovagiasság. A szavazás eredménye meglepő, de számomra örömteli. Az emberek szíve mélyén nem csak feminista ideálok és macsó praktikumok rejtőznek, hanem az a vágy is, hogy a férfiak férfiasak lehessenek, a nők pedig nőiesek. Nőnek lenni méltóság. Férfinek lenni nemes hivatás. A szavazás azt mutatja, hogy a nők a szívük mélyén akkor is nők maradnak, ha a férfiaktól a társadalom már nem várja el sem a vezetést, sem a lovagiasságot, sem az önfeláldozást. A férfiak is ragaszkodnának nemük teremtett sajátosságaihoz; a nő védelmezése ugyanolyan zsigeri ösztön bennük, mint rossz pillanataikban az agresszivitás.

TGM a macsó tahóságot állítja szembe a feminista érzékenységgel. Engem mindkettőtől kiver a víz. A Costa Concordián történtek azt a lehetőséget vetik fel, hogy a két attitüd talán nem is független egymástól: a feminizmus éppen a legrosszabbkor nyit utat a férfias agresszivitás előtt. Ha saját halálom és a másik jogai között választhatok, a nő számára nyilván nem jelent semmilyen védelmet a feminizmusom. Éppen a feminizmusom teszi lehetővé, hogy életveszélyben az ő joga helyett saját túlélésemet válasszam. Ha nincs eltérő bánásmód, akkor a nővel szemben sincs nagyobb kötelességem, mint más férfival vagy önmagammal szemben. A nő velem egyenlő, tehát legyőzhetem.

Az, ami a Titanicon történt – és amit a szíve mélyén a többség ma is helyesnek gondol – nem macsó felsőbbrendűségből és nem feminista érzékenységből táplálkozott, hanem egy másik világnézetből. A kereszténységből. A kereszténység – a valódi, a Jézus és az apostolok által képviselt és bemutatott kereszténység – sem nem macsó, sem nem feminista. A keresztény hit mélyebb, igazabb, szebb megoldást nyújt a családon belüli erőszak problémájára, mint a feminizmus. A feminizmus eltörli a különbséget férfi és nő között. A keresztény hit a férfit a nő védelmezőjévé teszi. A feminizmus jogokra hivatkozva kiegyenlíti a különbségeket. A kereszténység a szeretetre hivatkozva kötelezi a férfiakat. A feminizmus elveszi a férfitól a lovagiasság erényét, és megfosztja a nőt a gyengeség méltóságától. A kereszténység a férfit kötelezi a nő méltóságának védelmére, és a nőt szólítja fel a férfi tiszteletére.

A férfiban és a nőben lakozó bűn kiforrva családon belüli erőszakhoz vezet. A feminizmus válasza alkalmatlan a probléma kezelésére. Hatékonysága ijesztően mutatkozott meg a Costa Concordián érvényesülő egyenlő jogokban. A hiteles keresztény alternatíva ezzel szemben ahhoz az önfeláldozó lovagiassághoz vezet, amelyet a Titanicon láthattunk. A kereszténység jogok helyett kötelességekről beszél. Nem a másiktól való védekezést erősíti, hanem a szeretetre és a felelősségvállalásra buzdít. Nem távol tart, hanem pozitív cselekvésre ösztönöz. Messze alulmúlná a keresztény házasság lehetőségeit, ha Péter apostol a gyengébb nem védelme érdekében a nőket bíztatta volna, hogy harcoljanak jogaikért. Az apostol inkább a férfiakat szólította fel, hogy becsüljék a nő méltóságát: „megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében, hogy a ti imádkozásotok ne ütközzék akadályba”. Ez nem csak igazságos, hanem gyönyörű is. És hát férfi és nő kapcsolatában az utóbbi is hallatlanul fontos szempont, nem?

„Férfiként fájdalmasan élem meg, hogy ki kell állnom a kiváltságért – vagy inkább teherért –, melyet a kereszténység saját nememre ró” – írja C. S. Lewis egyik esszéjében. „Megtörve észlelem, egyéni sorsunk és történetünk fényében mennyire alkalmatlanok vagyunk legtöbben arra, hogy a nekünk készített helyet elfoglaljuk. A hadseregben azonban régi mondás, hogy az egyenruhának tisztelgünk, nem annak, aki azt viseli. Csak a férfi egyenruhát viselő képviselheti (ideiglenesen, a parúziáig) az Egyház Urát; mert mi mindannyian – közösségileg és egyénileg – Őelőtte nőiesek vagyunk. Lehet, hogy mi férfiak gyakran rossz papok vagyunk. Ez azért van, mert nem vagyunk eléggé férfiasak. Nem megoldás, ha olyanokat hívunk be, akik egyáltalán nem férfiasak. Egy férfi lehet nagyon rossz férj: az ügyet mégsem rendezhetjük úgy, hogy megpróbáljuk megfordítani a szerepeket. A férfi lehet rossz táncpartner. A megoldás az, hogy vegyen rendszeres táncórákat, nem pedig az, hogy a bálteremben mostantól hagyják figyelmen kívül a nemi különbségeket, és minden táncost semleges neműként kezeljenek. Ez persze különösen ésszerű, civilizált és felvilágosult lenne, de aligha emlékeztetne többé egy bál hangulatára.” („Priestesses in the Church?” in God in the Dock, Eerdmans, 1970, 238-9)

Well said, Jack, akkor is, ha ez ma countercultural. Tertium ebben a kérdésben igenis datur.

5 hozzászólás a “Csak macsók vagy feministák lehetünk?” bejegyzéshez

  • zolisz says:

    Well said, Ádám!

  • gyémántvirág says:

    A két szélsőséges álláspont szerintem ugyanolyan veszélyes (ha nem veszélyesebb!)egy harmadik ideológia.
    Sajnos, az újabb “trend” talán már létre is hozta a “harmadik nemet”, s félő, hogy liberális világunkban hamarosan elfogadottá is válik. A dolgok összemosása (itt pl. a férfi és női szerepeké, vagy inkább eredendő természeté), az értékek relativizálása mindig az igazság elfedésére szolgál, s érzésem szerint a sátán ideológiája.

  • Idelista says:

    Köszönöm, Ádám! Jó, amikor kimondásra kerül, hogy nem a világ által felkínált két rosz közül kell választanunk azt, ami szerintünk kevésbé rossz, hanem azt, amit a Biblia tanít.

    @gyémántvirág: Pontosan erre tart a világ a fantasztikus új korszakalkotó felfedezéssel, ami “gender elmélet” elnevezés alatt fut.

  • Martonious says:

    Én valahogy úgy érzem, hogy a feminizmus leginkább a “női macsó” és nincs benne érzékenység… Számomra ebben a témában Puzsér Róbert megnyilvánulása tűnt a legjózanabbnak (bár tudom, hogy egyes számomra ismeretlen kijelentései kavartak valamiféle botrányt, de amiket megismertek, azokkal egyet tudok érteni).
    Azonnal eszembe jutott a hír hallatán, hogy pár éve különös dolgok kerültek napvilágra az áldozatokkal kapcsolatban… Sajnos csak egy cikket találtam a neten, ami az emlékeim alátámasztja, de megosztom:
    http://www.guardian.co.uk/society/2010/sep/05/men-victims-domestic-violence

  • Tamás says:

    Köszönöm, Ádám, ezt az írásodat, szívemből szóltál, hálás szellemi örömmel olvastam. Az a véleményem azonban, hogy nyugati kultúrá(i)nk legalista és merkantil észjárása az igazi botránykő, és ennek kiötlői és fenntartói az igazi felelősök az ilyen beállítottság okozta károkért.

    Hitünk szempontjából nem tudom kihagyni, hogy Aurelius Augustinus hippói püspököt meg ne említsem, aki volt ügyvéd és jogász lévén az egyházat mintegy rendőrséggé vagy ügyészséggé, a menny kapuját bírósággá változtatta, s hatása alól ma sem képes kiszabadulni a kereszténység. Luther és Kálvin, valamint szellemi örököseik valószínűleg nem is sejtik, hogy biblikusnak vélt ítéleteiket és tételeiket sokkal inkább Ágoston platonizmusból kölcsönvett nézetei inspirálják, s nem a Szentírást sugalmazó Szentlélek.

    A nyugati kereszténységben ez az augusztiniánus (tehát lényegében Platónnak a Timaiosz című kozmológiai művére épülő) teológia szinte kizárólagossá vált a skolaszticizmusig, ami később erre húzta rá Albertus Magnus, Aquinói Tamás, Petrus Lombardus és Bonaventura a maga – immár arisztoteliánus beütésű – spekulatív teológiáját. Mivel a papképzésben a latin egyházban ez vált egyeduralkodóvá, az egyházi igehirdetést és hittanítást ez a felfogás uralta, s mivel a középkorban majd’ minden európai egyben egyháztag is volt, ez a kazuisztikába hajló, önmagát fárasztóan meddő etikológiában tobzódó kereszténynek csúfolt gondolkodás erőteljesen meghatározta az európai ember és vele a nyugati kultúrák észjárását, élet- és világfölfogását.

    A fölvilágosodás és a polgári forradalmak csak az egyházi bábáskodást rázták le a társadalmakról, de az évszázadokig meghatározó legalista és merkantil szemléletet nem voltak képesek fölszámolni, viszont a valláserkölcsi normák helyébe az állami jogalkotás által kodifikált pozitív jog normáit állították, melyek így immár a legkisebb természetfölötti legitimáció nélkül az intézményes vallásnál is jobban elidegenedtek saját céljaiktól. Az igazság, az erkölcs és a jogtudomány rangsora megfordult, és lassanként a jogtudomány (illetve a jogalkotás) vette kezébe az etikai normák alakítását, immár abszolút igazságfogalom nélkül.

    A kantiánus metafizika-tagadó filozófiával az abszolútum és a végső cél és értelem eszméje végül kigyalogolt az egyre keresztényietlenebb Európa társadalmi intézményrendszere alól, így engedve teret végül annak a szociáldarwinizmusnak, ami bevallottan vagy sem, de tulajdonképpen a liberális államelmélet alapjának tűnik.

    Ebben az eszmei légkörben azonban van egy buktató: egyetemes és hitünk szerint isteni eredetű, a teremtés rendjét kimondó (vallás)erkölcsi igazságok jogi tartalmakként jogi alakban bajosan szövegezhetők meg. A jogalkalmazás számára pedig a jogállam keretei között (törvény alá rendelt közigazgatás és jogszolgáltatás) és a jogbiztonság elvének fenntartása (diszkrecionális jogalkalmazói döntések kizárása) mellett lehetetlen az alkalmazásuk.

    Messziről indultam. A magam részéről a krisztuskövetők és az egyház felelősségét keresem. Nem lehetséges-e, hogy hitben őseink fafejűsége oka annak, ami ma történik? Hogy ahelyett, hogy Isten kegyelmével begyógyítottuk volna a férfi-nő kapcsolatnak az ősszülők bukása óta fennálló szakadását és sérülését, inkább vallásos vagy bölcseleti frazeológiával elmélyítettük, de legalábbis eszkaláltuk azt? Azért használok többes szám első személyt, mert amíg mi, mai szolgálattevők nem vagyunk képesek kritikusan és kreatívan viszonyulni örökségünkhöz, addig lehet, hogy – bár a legjobb szándékkal, de mégis – a legrosszabb hagyományok folytatói leszünk. Jézus azt mondta, hogy “eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni vele az Istennek”. Ezt a kijelentést alkalmazva magunkra: lehet, hogy azt hisszük, hogy az Istent szolgáljuk, miközben elerőtlenítjük Isten Igéjét a saját (katolikus, ortodox, anglikán, lutheránus, kálvinista, pünkösdi, stb.) hagyományunk miatt.

    Kérjünk Istentől friss szemeket és elmét a Biblia olvasásához, hogy Isten szava tisztán szólaljon meg bennünk és ne a saját fejünk szerint értsük!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum