Az ETS konferenciáról készült hangfelvételeket még nem hozták nyilvánosságra, de rengeteg dolog kiszivárgott már N. T. Wright és Thomas Schreiner vitájáról. Érdekes módon az egyik blogon közzétett értékeléshez – szokásával ellentétben – két alkalommal maga Wright is hozzászólt! Talán nem véletlen, hogy ilyen szinten is bevonódott az evangéliumi nyilvánosság előtt róla szóló vitába. Már az is eredeti evangéliumi családjához való közeledését sugallta, hogy részt vett a rendezvényen, ott azonban újabb, még kézzelfoghatóbb gesztust tett konzervatív testvérei felé. Hadd számoljak be az esemény egyik legérdekesebb – és talán legfontosabb – fejleményéről.
Wright kritikusai számára az anglikán teológus egyik legnehezebben érthető (és emészthető) gondolatmenete a cselekedetek szerepének megítélésével volt kapcsolatos. Wright gyakran írt arról, hogy az utolsó ítéletkor Isten a Lélek által tett cselekedeteink alapján fogja kinyilvánítani, hogy Isten népéhez tartozunk-e (ami Wright értelmezésében a megigazulás lényege). Protestáns kritikusok gyakran felhívták Wright figyelmét arra, hogy tisztáznia kellene, mit ért a „cselekedetek alapján” kifejezés alatt, mert az így rendkívül félrevezető. John Piper Wrighttal vitatkozó könyvében nyitva hagyta a lehetőséget, hogy Wright a hitből fakadó cselekedetek igazoló szerepére gondol (amit Luther is vallott), más – kevésbé megértő – kritikusok azonban egyenesen kripto-katolicizmussal vádolták őt, aki – horribile dictu – a megigazulás ingyenességét tagadja.
A novemberi ETS konferencia fontos mérföldkő ebben a vitában. Schreiner a hírek szerint világos állásfoglalást kért Wrighttól, hogy a cselekedeteket a megigazulás alapjának tekinti-e, és ha igen, milyen értelemben. Wright válaszul elmondta: egyáltalán nem emlékszik arra, hogy a „megigazulás alapja” kifejezést valaha is használta volna a cselekedetekkel kapcsolatban, de ha igen, akkor könyvei következő kiadásaiban pontosítani fogja a nyelvezetet.
Bloggerek azóta számos példát gyűjtöttek össze, ahol Wright igenis használta a cselekedetekre a „megigazulás alapja” kifejezést. Wright a fent említett kommentjeiben elismerte ezt, és világossá tette: az „alapja” szó alatt nem azt érti, hogy Isten a cselekedeteinket beszámítva igazít meg bennünket, hanem azt, hogy a hitben és a Lélek által született cselekedeteink igazolják, hogy Isten valóban elhívott bennünket. A végső megigazulás nem a cselekedeteink „alapján” lesz, hanem a cselekedeteink „szerint”, vagyis a cselekedeteinket is figyelembe véve, de nem azokra alapozva. Az a tény, hogy Wright nem emlékezett az általa választott kifejezésre, valóban azt valószínűsíti, hogy szerencsétlen szóhasználata nem volt teljesen átgondolt és tudatos.
Finom, de nagyon fontos distinkcióról van szó. Amennyiben Wright komolyan gondolja a tisztázást (és nincs okunk ebben kételkedni), jelentős lépést tett afelé, hogy a vele szemben felépült bizalmatlanságot enyhítse. Különbségek továbbra is maradtak az általa is képviselt Új Perspektíva és Pál hagyományos protestáns értelmezése között, de a legfontosabb vitapont N. T. Wright esetében úgy tűnik, jelentéktelenné vált.
***
Következő bejegyzésemben magát az Új Perspektívát fogom – korábbi ígéretem szerint – röviden bemutatni.
Kíváncsi lennék arra, hogy 1: Wrightnak mikor van ideje a végső megigazulást biztosító jócselekedeteket véghezvinni
2: hogyhogy nem emlékszik arra, miket szokott írni?
1. Wright a Róma 2,11-16 szakaszt úgy érti, hogy a cselekedetek a Szentlélek által véghezvitt cselekedetek. A szakaszt egyébként sok kritikusa is így magyarázza (én nem). Abban pedig mindenki egyetért, Luther is, hogy a valódi hitnek vannak cselekedetei, melyek a hit meglétét igazolják. A szent életre mindannyiunknak kell, hogy legyen időnk, nem?
2. Wright sokezer oldalt írt. Az, hogy nem emlékszik arra, hogy pontosan milyen szót használt, jelentheti azt, hogy ebben a kérdésben a kifinomult szóhasználat valami miatt nem volt fontos neki, mondanivalójának a súlypontja máshol van. Ettől még figyelnie kellett volna, mert a szóhasználata így félrevezető lett. A kritikákra is érdemes lett volna több figyelmet szentelnie.
1. Igen. Ezekre a „valódi hit cselekedetei”-re volnék kíváncsi. „A szent életre idő”? Mintha Eliadét olvasnék: a szent élet a szent időben a szent helyen a szent tárgyakkal végzett szent cselekedet.
2. Nem hiszem, hogy különösebben kifinomult szóhasználat szükséges ahhoz, hogy egy teológusról el lehessen dönteni, katolikus-e vagy protestáns. Eléggé szofistának írtad le, aki „hamis dichotómiákat állít fel”, akinek a tanítása nem megvilágítja, hanem elhomályosítja az igazságot, aki a saját okoskodását élvezi. Azért kicsit furcsa, hogy számára nem alapkérdés, hogy mi alapján üdvözül, ezt nem lehet a szövegeiből kisilabizálni, noha sokezer oldalt írt, és az ÚP-teológia éppen a megigazulás kritériumaival foglalkozik. Nem a kritikákra kéne jobban figyelnie, inkább másra.
1. A felvetésedre reagálva írtam a szent életre szánt időről. Arra akartam éppen utalni, hogy szerintem rossz a kérdés, hogy mikor van ideje Wrightnak a hit cselekedeteire, hiszen a szent élet az egész életünk. De lehet, hogy nem értelek.
2. Wright valóban időnként mintha provokálna, hamis szembeállításokat is alkalmaz, de azért szofistának nem nevezném. Igazi szenvedély van benne az evangélium ügye iránt, nála komolyabban még nem írt senki Jézus feltámadásáról. Kritikusai is elismerik, hogy sok tekintetben Wright komoly szolgálatot tett Krisztus ügyének. Ha ki tudsz tartani még egy kicsit, holnap olvashatsz az ÚP lényegéről valamivel többet is.
1. nem akarok túl sokat vitatkozni, de mivel úgy látom, szereted a pontos fogalmazást, így megjegyzem: te a szent életre szánt időről beszéltél; ez pedig nem ugyanaz, mint az „előre elkészített jó cselekedet”-re szánt idő. Nem azt kérdeztem, a „szent életre” mikor van ideje, hanem a jó cselekedetre mikor van ideje. Valószínűleg nem a fogmosást fogja Isten számon kérni, noha az is hozzátartozik az élethez; tehát szerintem ne cseréljük ki a cselekedet és élet szavakat, mert nem ugyanazt jelentik. Amikor Jakab azt mondja: Mutasd elő a te hitedet a te cselekedeteidből – valószínűleg nem általában gondol a „szent életre”, amire „mindnyájunknak van ideje”. És amikor János tanítványai megkérdik Jézust: Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk? akkor bizonyítékul Jézus sem olyasmiről beszél, hogy milyen sokat gyalogol vagy hogyan fésüli a haját, noha az ilyesmi is az Ő szent élete része volt.
2. a holnapi bejegyzést feltétlenül elolvasom.