Mámorító érzés szkeptikusnak lenni. A szkeptikus ugyanis könnyedén megnyerhet minden vitát, amibe belefolyik. Nincs az az ideológia, nincs az a hitrendszer, nincs az az eszmefuttatás, nincs az az érvelés, amin ne lehetne lyukat ütni, és ezt a szkeptikus jól tudja. Nem boldog ettől, de ha már így alakult, él helyzeti előnyével. A szkeptikusnak egyszerű dolga van: a kezében lévő gombostűvel higgadt, kimért léptekkel oda kell csak osonnia valamelyik nyuszivá, pillangóvá, vagy masnivá hajtogatott lufihoz, és bele kell böknie. Pukk! Ezután már csak rá kell mutatni az ernyedten lifegő gumidarabra, és gúnyos mosollyal odébb lehet állni. Mindenki láthatja megint egy lufiról, hogy az valójában csak egy nyomorult gumicafat. A szkeptikusnak nincs félnivalója: neki nem lufija van, hanem gombostűje, amit nem lehet kipukkasztani.
A szkeptikus gombostűje a kétely. A kétely az eszmék világában olyan, mint a háztartásban a sósav: beleöntjük a kagylóba és várjuk a hatást. A sósav az évtizedek alatt lerakódott vízköveket is néhány óra alatt leoldja. A kétely az eszmékkel és érvekkel lép kölcsönhatásba és azokat bontja le. A kétely erejét már az ókorban is ismerték. A szkeptikusok a materialista Démokritosz gondolatait fűzték tovább, hogy eljussanak oda, ahol megszűnnek a vélemények és döntések. Az abdérai Anaxarkhosz például, akit egy ciprusi zsarnok végül mozsárban elevenen összetöretve végzett ki, azt állította, hogy a világ olyan, mint egy kulissza, vagy mint az álomban és az őrületben feltörő gondolatok. Ő kortársához, Métrodóroszhoz hasonlóan tagadta, hogy tudhatnánk bármit is, beleértve azt is, hogy ezt tudhatnánk (vagyis hogy nem tudhatunk semmit).
Anaxarkhosz elkísérte Nagy Sándort indiai hódító útjára (mert a hatalom akkor is működik, amikor az igazság nem), és arról lett ismert, hogy tanítványa volt az éliszi Pürrhón. A Kr. e. 3. században járunk. Pürrhón szerint a dolgok számunkra megkülönböztethetetlenek, meghatározhatatlanok, ezért lényegében megismerhetetlenek. Nem lehet semmiről sem bizonyosságunk. Nem mondhatjuk semmiről sem azt, hogy igaz, sem azt, hogy hamis: le kell mondanunk mindenféle ítéletről és véleményalkotásról. Pürrhón szerint az emberek azért tartanak valamit igaznak vagy hamisnak, csúnyának vagy szépnek, jogosnak vagy jogtalannak, mert ezt szokták meg. Ítéletüknek azonban nincs valódi alapja.
Pürrhón egy tengeri utazás alkalmával viharba került, de ijedt útitársai figyelmét a békésen eledelét fogyasztó disznóra irányította: ilyen rendíthetetlen a bölcs is, mondta. Ezt a boldog tudatlanságot nevezte Pürrhón ataraxiának, ami a véleményalkotástól és a döntéstől való teljes tartózkodás nyugalmi állapota. A szkeptikus hátradől és a győztesek nyugalmával hagyja, hogy mások torzsalkodjanak az igazság és az erkölcs eldönthetetlen kérdésein. A bölcs disznóként a moslékban kotorászva ügyet sem vet a közelgő viharra, a békétlen emberek vitáiba is csak azért túr bele, hátha valami megcsócsálható koncot talál bennük.
Sok-sok évszázaddal később, egy ködös, esős novemberi napon vitát rendeztek Párizsban, melynek témája az újjáéledő szkepticizmus volt. A konferencia egyik filozófus előadója amellett érvelt, hogy a szkepticizmust le lehet győzni a valószínűség megmutatásával, mert a valószínűség elégséges alap a megismerés számára. A konferencia egyik résztvevője egy René Descartes nevű fiatalember volt. Descartes a valószínűség hallatán dühös lett, és igyekezett bebizonyítani, hogy valószínűség alapján a hamisat igaznak, az igazat pedig hamisnak is mondhatjuk. Szerinte biztos ismeretre van szükségünk, nem valószínűségre, és úgy gondolta, ezt az ő módszerével meg is szerezhetjük.
Descartes a biztos ismeret megszerzését a kételyhez kötötte, mely egyedül azt nem tudja megkérdőjelezni, hogy a kételkedő egyén van, hiszen az egyén az, aki gondolkodik. Cogito ergo sum! Descartes ideiglenes szövetséget kötött a szkeptikusokkal, hogy legyőzze őket. Azt remélte, hogy a kétely megtisztítja majd a gondolkodást, ahogy a sav lemarja az acélról a korróziót, hogy erősebbé, strapabíróbbá tegye, és utána munkához láthasson vele. Egy ideig úgy is tűnt, hogy van kiút a szkepszis csapdájából. A modernitás a gondolkodó egyén diadalát hozta, aki a kétely segítségével újabb és újabb területeket tudott elhódítani az ismeretlentől.
Csak aztán eltelt kétszáz év, és a kétely kezdte lebontani a modernitás alapjait is. Szép lassan megint szétmart mindent a szkepszis. Az egyént és a rációt is. A posztmodern csúcsra járatott dekonstrukciója hatására aztán végleg szétmállott a karteziánus építmény magja, és nem maradt más megint, csak az ataraxia és a disznó békéjének keresése.
G. K. Chesterton száz évvel ezelőtt elképesztő éleslátással fogalmazta meg korunk egyik alapproblémáját. Szerinte attól szenvedünk, hogy az alázat megháborodott, elhagyta a helyét, „lemozdult a becsvágy szervéről és a meggyőződés szervére telepedett, ahová senki se hívta.” (Igazságot!, 44) Chesterton szerint régen azt várták el az embertől, hogy kételkedjen önmagában, de ne kételkedjen az igazságban. „Manapság az embernek pontosan azt a részét állítják előtérbe, melyet nem volna szabad előtérbe állítani – vagyis önmagát. Ugyanakkor pontosan abban kételkedik, amiben nem volna szabad kételkednie – vagyis az Isteni Értelemben.” (Uo.) Chesterton kiváló diagnosztaként a betegség gyökerére tapintott.
A szkeptikusoknak minden okuk megvolna arra, hogy disznóként tengessék nyugodt életüket, ha egy dolgot nem hagytak volna ki a képletből: az Isteni Értelemmel való személyes találkozás lehetőségét. Azét a találkozásét, amely egyrészt akkor jön létre, ha az alázat visszakerül a neki rendelt helyre, a becsvágy szervére, másrészt akkor, ha az Isteni Értelem úgy dönt, hogy megismerteti magát az emberrel. Ilyenkor viszont – a názáreti Jézus szerint – a gyermekeknek is nagyobb esélyük van a megismerésre, mint a bölcseknek és az értelmeseknek (vö. Mt 11,25-27). Amikor az Isteni Értelemmel találkozunk, alázattal fogadva őt, valódi ismeretre jutunk. A hit kézen fogja az értelmet és vezeti. Ahogy a tudós Augusztinusz mondta: hiszünk, hogy értsünk. A találkozásban nem dobjuk félre az értelmünket, de engedjük, hogy a hit gyöngéden, szeretettel, isteni gondossággal helyreigazítsa és tisztogassa azt.
A szkeptikusok pirruszi győzelmeket aratnak. Az a győzelem, amely legyőzi végül a világot, nem a kétely, hanem a mi hitünk (1Jn 5,4).
Kellemesen ütős gondolatok.Érdemes odatartani a szívet…!
Hadd hozzak ide egy interjúrészletet, amely Czeizel Endrével készült 2014 decemberében:
” – Megváltoztatta a betegség?
– Igen. 5 hónap után kiújult a betegségem, akkor egy szupergyógyszert kaptam, amit az OEP is támogatott, de nem segített. Jött a második kemoterápiás kezelés, már sikertelennek tűnt, két napig mesterségesen tartottak életben, de aztán mégis kijöttem belőle, visszajött a csontvelőm, és ez a csoda megváltoztatott. Egész eddigi életemben ateista voltam, de azóta minden este imádkozom.
– Ezt se tudtam volna Czeizel Endréről elképzelni.
– Én se.
– Kihez imádkozik?
– A Mindenhatóhoz, hogy ilyen csodában részesített, és megköszönök neki minden napot.
– A csoda csak hit, vagy akarat kérdése is?
– A kettő ugyanaz, nem? A csodában hinni kell. Orvosi szempontból nem értem, hogy mi történt velem, meg kellett volna halnom, de most mégis itt vagyok, és megint jól érzem magam. Én ahhoz a Mindenhatóhoz imádkozom, aki ezt a világot létrehozta, összerendezte. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, Ő velem külön foglalkozik, de ez a csoda arra késztetett, hogy higgyek benne. Furcsa, hogy az ember személyisége mennyire meg tud változni egy súlyos betegség okozta trauma miatt.”
A teljes interjú forrása: http://www.origo.hu/egeszseg/20141216-czeizel-endre-genetikus-professzor-interju.html
Aktuális és tanulságos gondolatok!
Köszönöm az írást Ádám! 🙂
Czeizel Endre bizonysága is fantasztikus, de azért a tiszta evangéliumot nem ártana ha megismerné, hogy tudja, Jézusnak személy szerint rá is van gondja, és személyes kapcsolatba kerülhetünk Mennyei Apukánkkal. 🙂
mondjuk a „nem tudhatunk semmit” önellentmondása mutatja pont azt, hogy igenis van igazság 🙂
ahogy a „nincs igazság” önellentmondása is 🙂
a szkeptikusok amúgy szerintem jólét-meghajtásúak. minél nagyobb a jólét, annnál több a szkeptikus, ateista, materialista. véget ér a jólét, hirtelen eltűnedeznek…
meg azokra is igaz ez, akik valami jól működő rendszernek a kényelmesen élő tagjai… (ld. szocializmus, állami dolgozók haha)
Csatlakozom az előttem szólókhoz:köszönöm ezt a kiváló írást!Jó volt „megfürdeni”a magvas gondolatokban.Már kétszer elolvastam és még el fogom olvasni.Kinyomtatom,hogy abban a formában is megmaradjon.Gondolatébresztő írás.Amennyire megfáradtam a napokban annyira felfrissített ma ez a tanulmány! 🙂
Ádám! Tetszik a hasonlat a gombostűvel és a sósavval. Ezek szerint a szkepszis bár veszélyes „anyag”, de hasznos is lehet nem igaz? Ahogy írod, még Descartes-nak is hasznára vált. A szó negatív, lufipukkantgatós értelmében valóban káros, mi több gonosz dolog. Más a leány fekvése, ha a vízkőtlenítéses sósavöntés vele a cél. Elgondolkodtam, hogy vajon a szkepszis egyenlő- e a botránkoztatással. Bár nem lehet elkerülni, hogy ne legyenek botránkozások, te is mondtad, hogy aki blogolásra adja a fejét, az be is verheti, meg be is verhetik.
Nagyon érdekes írás /és éppen a napokban tettem ki mottómul Descartes idevágó idézetét :)/.
„Chesterton szerint régen azt várták el az embertől, hogy kételkedjen önmagában, de ne kételkedjen az igazságban. „Manapság az embernek pontosan azt a részét állítják előtérbe, melyet nem volna szabad előtérbe állítani – vagyis önmagát. Ugyanakkor pontosan abban kételkedik, amiben nem volna szabad kételkednie – vagyis az Isteni Értelemben.”
A kétely bizonyos szempontból éppen manapság nagyon hasznos, amikor az általános iskolától kezdődően felnőttkorunkig folyamatosan sulykolják belénk, hogy mi az „igazság”, gyakorlatilag ki nem mondott ítéletet alkotva a vallásos világnézet felett. Talán mások is megfigyelték már, hogy az Igazságot napjainkban a reduktív természettudományok tűzték zászlajukra, és kutatásának jogát is kisajátítják maguknak.
A világ a mai ember szerint empirikus úton ismerhető meg, mivel „ez működik”, és erre vannak „bizonyítékok”. Minden egyéb puszta hiedelem, móka, bolondság.
És miért ne tarthatnánk magunk előtt a szkepszis fegyverét egy korántsem megszokott „ellenféllel” szemben?
Ha nem az isteni értelmet, az abszolút igazságot akarjuk kétely tárgyává tenni, hanem mindazokat a törekvéseket, melyek ezt lerombolni igyekeznek? Egy isteni értelemmel áthatott világban ugyanis nem feltétlenül bombabiztos út az objektív, közönyös, tudományos pillantás kizárólagos használata.
Másrészről szerintem igenis fontos az életben az, hogy képesek legyünk kérdéseket feltenni, megkérdőjelezni, de nem azért, mert azt gondoljuk, ez egy örökké tartható pozíció, amit meg kell őrizni, tartózkodva az állásfoglalástól, hanem azért, hogy magunkban újragondoljuk a tapasztalatainkat, hogy mi magunk is aktívan részt vegyünk a folyamatban, amit megismerésnek nevezünk, hogy ne csak saját kérdéseink, de válaszaink is legyenek, melyeket magunkévá is tudunk tenni.
A kétely kezdeti állapotát nevezhetjük egyfajta megtisztulásnak is.
Az Igazság számára elő kell készíteni a talajt, szükségesek bizonyos megelőző munkálatok, és azt sem gondolnám, hogy csakis úgy juthatunk el hozzá, ha bambán nagyra nyitjuk a szánkat és hagyjuk, hogy belerepüljön, aztán már csak nyelnünk kell egy jó nagyot.
És harmadrészt, a szkeptikusok szerintem koránt sincsenek olyan kedvező helyzetben, mint ahogy kívülről tűnik, saját személyes életükben nagyon is jelentkezik a szellemi stabilitás hiánya, hiszen minden embernek alapvető igénye az, hogy megtalálja a világban a neki megfelelő, szilárd pozíciót.
A Menhely gondnoknője (érdekes álnév!),
egyetértek veled abban, hogy van a kételynek egészséges és fontos szerepe is. Sőt, nekem a szcientizmussal kapcsolatban például az az egyik legfőbb kritikám, hogy nem kételkedik saját előfeltevéseiben és módszertana megbízhatóságában, pedig minden oka megvolna rá. Abban is egyetértek veled, hogy a szkeptikus nincs kedvező helyzetben („Nem boldog ettől, de ha már így alakult, él helyzeti előnyével”). Ahogy azonban Polányi Személyes tudás c. könyvében (és a nyomában aztán más tudományfilozófusok is) bebizonyították: a valódi megismerésben elengedhetetlen tényező a hit. Ez fokozottan így van, amikor a megismerés „tárgya” Isten és az ő kijelentése.
Hmmm… vajon a kétely nem éppen alapfeltétele, pontosabban kiindulási helyzete egy olyanfajta, mély – vagy ha úgy tetszik, magas – figyelem kialakításának, mely Isten kijelentéseinek megragadásához szükséges? Vagy olyan egyértelmű és szembeötlő az a mód, ahogyan Isten kijelent?
Sokaknak éppen az a problémájuk, akár hívő keresztényekként is, hogy nem észlelik Isten kijelentéseit (persze nyilván vannak teljesen egyértelmű és kevéssé egyértelmű kijelentések is). És mindez talán azért van, mert nem is figyelnek igazán.
A szavak, és az Ige szavai is lehetnek valaki számára tartalmatlan, üres betűsorok, más számára pedig rendkívüli mélységek nyílnak meg bennük. A figyelem kialakulása pedig összefüggésben áll a kérdezés – és így közvetetten – a kétely képességével.
Heidegger feltételezése szerint ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjunk nézni, túl tudjunk látni a hétköznapi teendőkkel túlzsúfolt, hétköznapi vágyak által hajtott életünkön, szükséges szembesülnünk „létünk tágasságával”, ez a szorongás, és ez a kérdések, a kétely megjelenésének mozzanata is. Ekkor az embernek valóban elsődleges létfeltétele lesz, hogy ráleljen az „igazságra” és meg is tudjon maradni benne. És nem így kezdődik valahogy a hit kibontakozása is?
Vagy szerinted ilyen belső mozzanat, az embert legmélyebben érintő személyes megrendülés nélkül is kialakulhat valódi hit? Kivéve persze a tiszta kegyelmi állapotokat, melyekben a történelem során csak igen keveseknek volt részük (de ki tudja, ők hogyan élték ezt meg).
Hogyan „kerül bele” a hit az emberbe? Nyilván a csíra mindenkiben ott van, de nemcsak Isten segítsége, kegyelme, hanem saját munka is kell ahhoz, hogy növekedésre bírjuk.
Szerintem a kételkedés fázisán át kell esnünk, de csak azért, hogy utána saját akaratunkból, elszánásunkból, saját reményünk által táplálva tudjuk magunkhoz vonni azt, amit megleltünk, és így már sokkal jobban ragaszkodunk is hozzá, arról nem is beszélve, hogy van tapasztalatunk arról az állapotról is, amikor nem tudhattuk a magunkénak, és az összehasonlítás által is fontos következtetésekre juthatunk.
Összességében szerintem a kétely az erős hit felé tartó út egyik kezdeti lépése.
Ahogy a kommenteden gondolkoztam, ez jutott eszembe:
Abban az időben megszólalt Jézus, és ezt mondta: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,25-30)
Nem elsősorban a bölcsesség, vagy az értelem útjára gondoltam, nagyon nem – valahogy arra próbáltam célozni, hogy ez amolyan „emberi” út. De talán én sem fogalmazom megfelelően.
A kijelentés egy kommunikációs mozzanat, egyik oldalán Isten, a másikon az ember áll. És talán valami rajtunk is múlik. A befogadó fél „alaphangoltsága” talán szükséges ahhoz, hogy képes legyen befogadni, felismerni, magába integrálni – és ez egyáltalán nem racionális, észbeli folyamat, nevezhetjük például érzékenységnek is, vagy nyitottságnak, önzetlen érdeklődésnek (nem ez éppen a gyermeki állapot jellemzője is?), aminek a tárgya jelen esetben Isten kijelentése.
És a nyitottság valahol a „kérdezői alapállás” jellemzője is. Hiszen a gyerekek is folyton csak kérdeznek :).
Tényleg nem vitatkozni szeretnék, csak kíváncsi voltam a véleményedre a témába kicsit mélyebben beleásva.
Gondnoknő (remélem, nem bánt a rövidítés),
igen, a kérdezés szerintem is fontos része a gyermeki lelkületnek, de a bizalom talán még fontosabb. Ezt pedig kegyelemnek tartom, ha bennünk megszületik. Kérdezni úgy is tudunk, hogy a kérdezéssel eltartjuk magunktól az Atyát, meg úgy is, hogy közeledni akarunk hozzá. A gyermeki lelkület az utóbbi. Azt is fontosnak tartom, hogy Istennel kapcsolatban a megismerés mindig személyes folyamat, ezért a szubjektum és az okjektum elválasztása nem megismeréshez vezet, hanem Istentől való további elidegenedéshez. Ez a baj azzal, ha a teológiában Isten megismerését egy kritikai folyamat végeredményéhez kötjük, nem pedig előfeltételeként határozzuk meg.
„de a bizalom talán még fontosabb. Ezt pedig kegyelemnek tartom, ha bennünk megszületik. Kérdezni úgy is tudunk, hogy a kérdezéssel eltartjuk magunktól az Atyát, meg úgy is, hogy közeledni akarunk hozzá.”
Ezt nagyon szépen mondtad, egyet is értek vele, és azzal is, hogy nagyon nem mindegy, hogyan kérdezünk.
A szubjektum-objektum szembenállás valóban vallásidegen, bár már a filozófia is elismeri, hogy közös alap nélkül az egymásra tekintés lehetősége sem valósulhatna meg, nem is kerülhetnének semmilyen kapcsolatba egymással, tehát teljes elkülönülésről nincs szó. Ami még tartja ezt a felállást, az a modern tudomány, és sajnos a tudomány által sugallt világkép erősen rányomja a bélyegét az egyének látásmódjára is.
Persze az már másik kérdés, és nagyon messzire vezet, hogy mennyire azonosulhat az ember Jézussal és közvetve az Atyával, azt hiszem a keresztény teológia is azt tartja, hogy a teljes azonosulás nem megvalósítható.
Minden szavaddal egyetértek.
Ez igazán megtisztelő, és örülök, hogy rábukkantam erre a weboldalra.
Én is szenzációsnak tartom a gombostű, meg a maró sav hasonlatot. A tűt odabökve azt gondolja szegény szkeptikusunk, hogy a lufiban nincs semmi. Legalább szép színein, pille könnyedségén merengne rövid ideig hogy lenne egy kis gyermeki öröme… Nem is értem, hogy kerülheti el gondolatait a világ csodája?!
Hogy milyen eszmetársítással,most már nem tudom – csak, amikor először olvastam a tanulmányt – talán a tudományos viták kapcsán: hogy lehet az, hogy az ókori görög pitagoreusok már tudták, hogy a Föld gömbölyű? Nem volt távcső, más eszköz – elméletek – még. Egyszerűen a látott „gömbölyded formák” adták a vélekedést, a Hold fényváltozásai, a Nap korongja… Ők vizsgáltak, töprengtek. És találtak!
Chesterton nagy kedvencem, főleg amikor úgy fogalmazott megtérésekor: „a kulcs beleillett a zárba!” Az igazság minden szempontból gazdagabb, ahogy átjárja az embert teljesen, szellemét, érzelmeit is. Szegény szkeptikusunk, olyan, mint akinek száraz müzli-kaján kell élnie, semmi méz, csokidarab, mazsola, egy kis tej 🙂
———————————————————–
És akkor még nem beszéltünk az élvezetes paradoxonokról. Hogy a „gabonaszem” az életünk elhal és akkor hoz termést, hogy azzal gazdagodunk, ha adunk (azzal, amit nem tartunk meg) és akkor leszünk szabadok ha elköteleződünk (fejtette ki Henri Boulad): hogy aki veszni hagyja/odaadja az életét, megmenti :)az örök életre.
Mivel nyilvános, gondoltam érdekes lehet:
http://bratan-bratan.blogspot.hu/2015/03/blogokon-jartam-harom-reflexio.html
Köszi, Sytka. Érdekes volt olvasni a cikkem szcientista recenzióját (beleértve a hitbeli előfeltevésektől hemzsegő kis videót is). Megerősített augusztiniánus preszuppozícióimban.
Nem először állapítom meg: Polányi munkásságáról méltatlanul keveset esik szó…
Francis Schaeffernél járt egyszer egy nihilista, aki szerint minden mindegy. Schaeffer fogta a frissen készült forró teát tartalmazó teáskannát és a illető feje fölé tartva, ezt kérdezve: Önthetem? Az illető szó nélkül távozott.
A legnagyobb szkeptikus Jézus addig szurkálta a lufikat, míg nem mertek többé semmit kérdezni. Inkább eldöntötték megölik, mert nem bírták elviselni, hogy kiszúrta a lufijaikat. (3 kiszúrt lufi: Kell-e adózni a császárnak, Kinek a felesége lesz az asszony, akinek meghalt sorba a hét testvér férje? Melyik a nagy parancsolat a törvényben. Végül Jézus visszakérdezett: Ha tehát Dávid Urának hívja őt, hogyan lehet neki fia? … Attól a naptól fogva nem is mert kérdezni tőle többé senki semmit.
Valójában ami lufi és kiszúrható, az legyen csak kiszúrva! Az igazi kérdés, hogy kinél van az igazi tű! Nincs mit védeni a vallásoskodás lufijain.
Mindent megvizsgáljatok! A jót tartsátok meg, a gonosznak minden formájától őrizkedjetek!
Ennek helyes látásához ugyanis a teremtéstörténetet szó szerint kell érteni. E nélkül a bűneset is torzul. Elég egy kis intellektuális engedékenység, s a résnyire nyitott ajtón a farkas beosont. Ha pedig van egy rossz előfeltevésünk, ha nem tisztán a Bibliára építünk, akkor mindig lesz aki tűvel megsemmisíti a gondolatrendszerünket. S kezdhetjük a lufink mundérbecsületét védeni,..
Kedves Pető Hunor hogy lett volna Jézus szkeptikus? A kérdésekkel zavarba szerették volna hozni szándékosan. Vannak ilyen kérdések, lehet kreálni ahogy sikerült is a farizeusoknak.
Ettől függetlenül, ha valami ÜRES és úgy tüntetik fel, mintha komoly tartalmat hordozna, persze, nem baj ha kiszúrják és kiderül. Én inkább a játékosságot vettem le ebből a hasonlatból, és a szkeptikus örömtelenségét.
Valóban kérdés az adófizetés vagy neked nem(?): a római hatalmat választod Názáreti vagy „minket” ez volt a kérdés, a nagyszerű válasz pedig leleplezte hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de gondolom, nem kell(ett) elemeznem.
A másik is ilyen. A szkeptikust nem érdekli a válasz,mert „nincs válasz” szerinte, fel sem veszi a kesztyűt nemhogy zseniálisan átvágja a problémát: ha két kérdés volt benne, akkor felel mindkettőre. És pont írod, hogy a teremtéstörténetet szó szerint kell érteni, résnyire nyitott ajtón/engedékenyen beosont a farkas. A szándékosan „ferdített” kérdések is ilyenek. Tulajdonképpen eszükben sem volt kérdezni, hanem éppen, „be akarták vinni az erdőbe” Jézust csak nem sikerült 🙂
A szkepszis akkor jogos, ha a feltett kérdés valóban egy feloldhatatlan ellentmondásra mutat rá. Jézus korabeli szkeptikusok egymással is vitába álltak. A kollaboránsok kezdték Jézus kísértését. Őket mind a szadduceusok, mind a farizeusok lenézték. Miután Jézus megmutatta, hogy kérdésük mögött nincs ellentmondás, akkor jöttek a szadduceusok, akik tagadták a túlvilági létet, mert ellentmondást láttak benne. Amikor Jézus erre is megfelelt, na akkor jöttek a farizeusok, akik mind a kollaboráns császárpártiakat, mind a lélektagadó szadduceusokat lenézték. Jézus nekik is megfelelt, megmutatva az ő kérdésük is álellentmondásra épül. Ezután tette fel Jézus a maga kérdését, ami mindhárom kérdező csoportot érintette, s már valódi ellentmondásra mutatott rá. Ezért volt Jézus az aki tényleg jól használta a szkepszist. A szkepszist pedig egyedül akkor lehet jól használni, ha az egyetlen szilárd pontra épít a Bibliára. Akinek pedig nincs szövegértési problémája, az ért a szóból: hat nap alatt készült el az ég és a Föld és minden seregük… A szövegértési nehézséggel küzdő modern teológusok pedig nem Istentől, hanem Richard Dawkinstól nyerik dicséretüket A vak órásmester befejező oldalain például… Jézus maga is rámutatott, hogy a korabeli szkeptikus elit fő problémája a bibliai szöveg meg nem értése volt, miközben magukat tanítóknak adták elő. A mai modern teológiai elit próblémája ugyanez: funkcionális analfabéták a Biblia megértésében. A Jézus korabeli elit megértve, hogy Jézus bebizonyította, hogy az a szöveg, amit ők holt betűként kezeltek, a hívő számára élet, megsértődtek. Ám mivel szkepszisük alapjait rombolta le Jézus, talajt vesztve egyedül az illogikus válasz maradt. Behódolás helyett eldöntötték Jézust megölik.
Nem a szkepszissel van baj, mert adott a parancs: Mindent megvizsgáljatok! Ám ez áll a premisszáinkra is. Egyedül szilárd premissza viszont egyedül a Szentírásra épülhet. Ekkor semmit sem fog számítani, hogy ki mit gondol róla, aki nem ugyanezen az alapon áll. S az sem, hogy önmagát elitnek kikiáltok, akik egymástól várják a dicsőítést mit szólnak hozzá. Aki elhiszi a Bibliának, hogy hat nap alatt, Istentől nyer dicséretet… Ő ugyanis elvégezte az egyedül helyes vizsgáltot: Állítás: A világ nem 6 nap alatt lett teremtve. Szkeptikus hozzáállás: Mi van ha ez az állítás hamis? Mi alapján lehet ezt eldönteni? A Szentírás, mint egyedüli szilárd alap alapján. A Szentírás kijelenti, hogy 6 nap alatt. Tehát az állítás hamis. Ennyi. Ezt mindenki el tudja végezni, akinek a logika alapjai már érthetőek. A többi parasztvakítás.
Nem állom meg, hogy szóvá ne tegyem a Polányira való egymondatos hivatkozást. Az ilyen hozzászólások a nesze semmi fogd meg jól, – mit is? – kategória. Mi akar ez lenni? Elbújunk egy emberek által magasztalt tekintély mögé? Esetleg Polányi hirdette volna, hogy az ember bűnben születik, így szkepszise is hamis, amíg a Bibliát nem tekinti alapmértéknek? Ha nem ezt hirdette, akkor irreleváns ebben a vitában. Sőt! Akkor egyenese tekintélyromboló, de eredménytelenül, mert Jézus tekintélye végtelenül nagyobb nála. S persze az is benne van, hogy emberi tekintélye nem több, mint a mai hierarchia része a szkeptikusok között. Beállunk a sorba: kollaboránsok → szadduceusok → farizeusok. Az álszkepticizmus fokazatai. Ha Polányi csak arra jó, hogy a mai változatban legyen a hierarchia egy magasabb szintjén, akkor bölcsessége csupán emberi és semmit sem ér. Nem segít ugyanis a helyes hozzáálláshoz a mindent megvizsgáljatok kérdésben. Ha a Biblia szerint 6 nap alatt, akkor ezen nincs mit vitatni. Megmagyarázandó kérdés persze akad, de a helyes hozzá állás, hogy a 6 naphoz igazodjunk, nem pedig állítólagos tudományos évszámokhoz. A tudomány ugyanis ott tart, hogy az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika alapjai köszönő viszonyban sincsenek egymással. Tessék ezeket egyesíteni, s akkor meglátjuk a Bibliának mennyire van igaza. Ami a tudományból valóban tudomány, az mindig megerősítette a Bibliát. Mi több éppen a Bibliára építve lehetne a két területet sikeresen egyesíteni. Hány embert megtévesztenek olyan butuska kérdéssel, mint hogy ha a Föld 6000 éves hogyan ért ide a fény 13,8 milliárd fényév távolságból, talán Isten menet közbeni fénysugarakat teremtett? Ez sem jobb, mint a Jézus korabeli kérdések. Ám a modern tudomány tudja, hogy a Világegyetem tágulására a fénysebesség, mint felső korlát nem érvényes. Semmi se tiltja, hogy 6000 év alatt táguljon erre a méretre. Sőt valójában ez csak a belátható méret. A tudomány persze gyakran van úgy beállítva, hogy rendkívül pontosan illeszkedik az elmélet és a gyakorlat. Azt sugallva ezzel, hogy a milliárd évek rendkívül szilárd talajon állnak. Valójában azonban az adatokra illeszkedő elméletek száma elvileg korlátlan. Intő jel, hogy az egykor korszakalkotónak gondolt húrelméletek ma már nevetség tárgyát képezik, lévén minden szubatomi részecskére jut belőlük bőven. Ezt csak azért hoztam példának, mert sok hívő van azzal megtévesztve, hogy 13,8 milliárd év és 6000 év között akkora az eltérés, hogy ekkorát a tudomány már nem tévedhet, tehát a Bibliát kell ennek megfelelően (át)értelmezni. Aki pedig nincs szilárdan a hitben, el is csábul. Álszkeptikus lesz.
Vannak akik magukat Jehova tanúinak nevezik, hivatkozva Ézsaiásra:tanúim vagytok (Ézs43,10), miközben ezt azokról szól, akik Jézusról tesznek tanúságot, akinek ők egyenesen a megtagadói, embernek, de nem Istennek hirdetve őt. Hasonlóképpen a álszkeptikusok azzal próbálnak tetszelegni, hogy ők a mindent megvizsgáljatok parancsát egyedül helyesen gyakorlók. Azt hiszik például, hogy ők a nagy ellentmondás felismerők. Ebben az értelemben mondom, hogy az egyedül igazi azaz valódi szkeptikus Jézus, hiszen ő valódi ellentmondásra mutat rá. S annak, hogy valaki valódi ellentmondásra mutathasson rá egyetlen titka van: Egyedül a Szentírásra építheti premisszáit.
S végül még egy megjegyzés: Álszkeptikus álszkeptikus farkasa. Értsd:Ahogy a farizeusok akkor mentek a kérdésükkel Jézushoz, amikor az a rivális szkeptiku csoportokat már lerendezte, úgy van ez ma is. Egyes álszkeptikusok magasabbra tartják magukat már álszkeptikusoknál. Ám mind valahol támadják a Szentírást. Azzal persze semmit se tudnak kezdeni ha valaki egyszerűen eléjük tárja: Meg van írva: hat nap alatt…
Nem a szkepszis Biblia ellenes, hanem minden álszkepszis. A valódi szkepszis éppen hogy a Szentírásból indul ki, mint az egyetlen logikailag tartható alapállásból. Akinek megadatik az a kegyelem, hogy álszkepszise lelepleződjön, az mind elismeri ezt. Ennek belátása természetesen önerőből lehetetlen, így a reakciók is ennek megfelelőek. Amíg az álszkeptikus azt hiszi van érve addig nem kezdi üldözni az igazi keresztyéneket, de előbb utóbb elfogynak az érvei. Jézus persze gyakran éppen ekkor tudja kegyelmével megszólítani, amikor langyosból átváltott hidegbe, ridegbe.