A keresztény lelkiség egyik kardinális kérdéséről fogok most írni, de messziről indítok, ezért egy kis türelmet kérek tőletek. Hadd vigyelek vissza benneteket néhány perc erejéig a tizennyolcadik századi Skóciába, ahol egy meghatározó vita zajlott a kegyelemről. Ez a vita segít megérteni a huszonegyedik századi keresztény lelkiség egyik zavaros és sok kuszaságot okozó problémáját, ami körül időnként csak tanácstalanul toporgunk. A helyszín, ahova érkezünk, a skót felföld Auchterarder (ejtsd: Okterárder) nevű városkája. Glasgow és Dundee között félúton helyezkedik el ez a település, itt robbant ki a vita, mely „Marrow Controversy” néven maradt meg a skót egyházi emlékezetben. Rengeteg tanulsága van ennek a polémiának, én most csak egyre szeretnék rámutatni, amit a címben is már jelzek: van valami közös a törvényeskedő és a törvénytelen hívő lelkiségében.

Valószínűleg meghökkent némelyeket a gondolat, hogy bármi közös lehetne a törvényeskedő és a törvénytelen hívő lelkiségében, mert ösztönösen azt gondolnánk, hogy a két szélsőség inkább a skála két végpontját jelenti. A Marrow Controversy azonban fényt derít a rejtett kapcsolatra. Mivel a törvényről és a kegyelemről szóló régi presbiteriánus vita sokkal tudatosabban nyúlt a témához, mint azt manapság tesszük, képes volt feltárni a döbbenetes tényt: a két hiba (törvényeskedés, törvénytelenség) nem hogy ellentéte lenne egymásnak, de valójában ugyanabból a gyökérből nő ki! És hogy megértsük, miért, hadd mondjam el röviden, miről szólt a Marrow Controversy.

A vitát az robbantotta ki, hogy az auchterarderi presbitérium meghallgatott egy lelkészjelöltet, aki a meghallgatáson megkérdőjelezte az Auchterarderi hitvallás egy pontját, majd miután emiatt elutasították őt, az általános zsinathoz fellebbezett, a zsinat pedig a hitvallás ominózus pontját nevezte tévesnek. Miután az általános zsinat szembekerült a hitvallással, egy csoport ismert presbiteriánus lelkész – köztük Thomas Boston és az Erskine testvérek – szembefordultak a zsinattal. Őket nevezték Marrow-férfiaknak (most mindegy miért), és a vita is ezt a nevet kapta. Ha valaki elvesztette a fonalat, annak most mindjárt visszaadom a kezébe, kérlek, ne hagyjátok abba az olvasást!

Az Auchterarderi hitvallás vitatott pontja a következő mondat volt: „Az igaz és egészséges hittel ellentétes azt tanítani, hogy az embernek el kell hagynia a bűnét ahhoz, hogy Jézushoz jöhessen.” A zsinat ezt a mondatot úgy értelmezte, hogy a hitvallás elveti Isten törvényét és az evangélium szent élettel kapcsolatos követeléseit. Vagyis a hitvallást antinomistának tartották. Az antinomista műszó: törvénytelenséget jelent. Az antinomista az, aki szerint a hívő számára nincsen életszabály, melyet követnie kellene. Példaként: antinomisták voltak a korinthusiak, amikor a szabadságot a vétkezés takarójául használták, és antinomisták voltak a gnosztikusok is, amikor Krisztus ismeretét elválasztották az evangéliumi etikától.

Az antinomizmussal vádolt Marrow-férfiak azonban rámutattak, hogy bár a hitvallás említett pontja félreérthető, valójában az evangéliumot védi, hiszen Jézus hívását feltétel nélkülivé teszi, illetve annak őrzi meg. A bűnösnek nem kell alkalmassá válnia a kegyelem számára, sőt, ha ezt megpróbálná, éppen kegyelem jellegét veszítené el a kegyelem. Hangsúlyozták, hogy a megtérés sem lehet a kegyelem feltétele, bűnbánattal és a bűntől való elfordulással nem vásárolhatjuk meg Isten jóindulatát. Jézus feltétel nélkül fogadja a bűnöst, és éppen ez a feltétel nélküli elfogadása ébreszti a bűnösben a bűnbánatot és a szentség iránti vágyat és az arra való erőt. A bűn elhagyása tehát nem feltétele, hanem szükségszerű gyümölcse a kegyelemnek.

Talán érezzük, mennyire finom különbségtételről van szó, és mennyire könnyű elcsúszni egyik vagy másik irányba. Bostonék a zsinat hozzáállását legalistának (törvényeskedőnek) tartották, hiszen a kegyelem a zsinat felfogásában a bűntől való elfordulásra adott reakció, tehát a kegyelem valamilyen értelemben kiérdemelt, megszolgált, feltételes. A zsinat azonban attól tartott, hogy a hitvallás szükségtelenné teszi a megtérést, a bűnbánatot, az életváltozást. A Marrow-férfiak, akik a hitvallást védték, hangsúlyozták, hogy a hit számára a kegyelem az egyetlen jogalap, a hitnek azonban a bűnbánat és a megtérés fontos és szükségszerű gyümölcse, tehát sem a hitvallás, sem ők nem antinomisták. A valódi veszély a zsinat oldalán van, a zsinat az, amely elrabolja az evangélium ingyenességét a bűnösöktől.

Sinclair Ferguson ma élő skót presbiteriánus teológus, aki lényegét tekintve a Marrow-férfiak álláspontját fogadja el (egyetértve velük abban, hogy az evangélium ingyenessége a tét), rámutat egy rendkívül fontos igazságra. Ferguson azon pásztor-teológusok közé tartozik, akiket a szó legigazabb, legnemesebb értelmében nevezhetünk a teológia doktorainak, mert a teológiát úgy használja a lelkek gyógyítására, mint egy jó orvos az orvostudományt. Ferguson szerint a legalista és az antinomista problémájának a gyökere ugyanaz: mindketten félreértik a kegyelmet. A törvényeskedő is és a törvénytelen is azt gondolja, hogy a törvény a kegyelem feltétele. A törvényeskedő ezért erőteljesen hangsúlyozza a törvény és a bűnből való megtérés szerepét a kegyelem átélése előtt, a törvénytelen pedig egyszerűen kiiktatja a törvényt.

Hogy ez mennyire így van, azt Ferguson szerint az az általános tapasztalat is bizonyítja, hogy a legalistákból lesznek a legjobb antinomisták, és az antinomistákból lesznek a legjobb legalisták. (Ezt a tapasztalatot velem együtt szerintem a lelkipásztorok többsége alátámasztja.) Ha valaki régóta törvénytelenül próbált élni, és rádöbben ennek nyomorúságára, az sokszor úgy kezdi tisztelni a törvényt, hogy a kegyelemhez nem is jut el. Akit a törvény nyomorított meg, az pedig sokszor úgy oldja fel a belső feszültséget, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a követelményekkel és az antinomizmus szabadságában próbálja megélni a hitét. Ferguson rámutat, hogy az antinomista sem a kegyelemmel találkozott, hanem szimplán csak kiiktatta a törvényt. Ez azért nagy baj, mert a kegyelem értelmezhetetlen a törvény nélkül.

A kegyelem lelkisége sem nem antinomista, sem nem törvényeskedő. A kegyelemnek nincs feltétele, de van következménye. Aki valóban Krisztussal találkozik, az átéli a feltétel nélküli elfogadást. Átéli, hogy Krisztus büdösen, koszosan, bűnösen, szennyesen magához öleli őt, és nem kérdezi, merre járt. De azt is átéli, hogy Krisztus leszedi róla a koszos ruhát, megfürdeti, új ruhát ad rá, és arra kéri, vigyázzon rá. Majd megtanítja – kegyelem által – az élet ösvényére, mely egyáltalán nem törvénytelen. Aki találkozott a kegyelmes Krisztussal, az tudja, hogy Krisztus nem vár tőle semmit, de azt is tudja, hogy Krisztus nagyon sokat vár tőle. Nem kell megfelelnie neki, de mellette kell maradnia, és Krisztus gyógyító ereje mélyen a húsába vág, mint mikor Eustace sárkánytestét Aslan hámozta le róla végül. A kegyelem nem támaszt feltételeket, de Krisztusban szeretet által betölti bennünk is a törvényt.

A törvénybe belefáradt és annak hátat fordító antinomistának nem arra van szüksége, hogy visszatérjen a törvényhez, hanem arra, hogy megismerje végre a kegyelmet. A bűntől és az antinomizmustól irtózó legalistának nem arra van szüksége, hogy ő is elvesse az Isten parancsolatait, hanem hogy belássa: azok által nem tudja megtapasztalni a kegyelmet. A kulcs a kegyelem megértése, mert a probléma gyökere a kegyelem félreértése. A Marrow-férfiak a dolog velejét ragadták meg, még ha nem is volt teljesen szerencsés a fogalmazásuk. Az evangélium törvényes, mert a törvényszegőnek ad kegyelmet, hogy aztán meg is változtassa őt, de az evangéliumban nincs semmiféle feltétel, ami a bűnös és Krisztus közé kerülhetne, mielőtt a megtérés szükségszerű gyümölcseit teremné. Hiszen a bűnös csak Krisztusban fogja azokat teremni, benne viszont feltétlenül fogja is teremni azokat (még ha nem is egyszerre és nem is azonnal). Ha mégsem, akkor nem a kegyelmet ismerte meg, hanem csak a törvényt vetette el.