Vajon miért nem látjuk Jézussal kapcsolatban mindannyian ugyanazt a megigéző, bámulatba ejtő, leírhatatlan örömet adó dicsőséget, amihez Jézus-követőkként a legtöbben életünk érthetetlen fordulatát, megváltozását, megbékélését, hazatérését kötjük? Miért van az, hogy amikor megpróbáljuk elmondani a Jézushoz kötődő érzéseinket, sokszor csak közömbösséggel, hidegséggel, vagy akár cinikus mosollyal és megvető gúnnyal szembesülünk? Mi az, ami bennünk történt, és mi az, ami akadályozza ennek az ismeretnek a továbbadását, akármilyen nyíltan és kendőzetlenül is beszélünk róla? Pál apostol elmagyarázza ennek okát a korinthusi gyülekezetnek. A megismerésnek olyan formájáról van szerinte szó, mely Isten újabb és újabb teremtő megnyilvánulását teszi szükségessé.
„Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkodását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2 Korinthus 4,4-6)
Az evangélium Jézus Krisztus dicsőségéről szól. Nem rólunk, nem a megtérésünkről, nem a fantasztikus erkölcsi teljesítményünkről, vagy mások elé állított elvárásainkról. Az evangélium arról szól, hogy Krisztusból Isten dicsősége sugárzik. Az üzenetünk sem rejtélyes. Egyértelmű szavakkal beszélünk Jézusról, az Úrról. Jézus valódi követői kortól, kultúrától és földrajzi távolságtól függetlenül mind tudják, mi ez az egész. Személyesen győződtem meg arról, hogy a bolíviai dzsungel guarani indiánjától az ukrajnai panel sápadt lakójáig, az amerikai rednecktől az indiai sudráig, a nápolyi matróztól az észak-német polgárig mind-mind ugyanazt éli át, mint én. Három szó után értettük egymást. Néha szavak nélkül is. Kezembe veszem a második századi ókeresztény író könyvét, és ugyanarról beszél, mint ami engem betölt. Egy pillanat alatt kapcsolódom a puritánokhoz, a pietistákhoz meg a metodista ébredés beszámolóihoz. Ugyanezt láttam a testvérgyülekezetekben, pünkösdieknél, a Golgotában, sok katolikusnál vagy épp az egyiptomi koptoknál. Nincs ebben semmi titkolt és ezoterikus. És mégis, az emberek nagy része nem érti, hogy miről beszélünk.
Pál szerint azért van ez, mert vakok. Amilyenek mi is voltunk. Azért vakok, mert e világ istene megvakította hitetlen értelmüket (τὰ νοήματα τῶν ἀπίστων). A hitetlenség együtt jár a vaksággal. Maga a hitetlenség egyfajta vakságot növelő vakság, melynek hátterében e világ istene áll (Pál minden bizonnyal itt a Sátánra gondol). Ez a hitetlen vakság okozza azt, hogy bár az üzenetünk világos, Krisztussal kapcsolatban mégsem jelenik meg előttük az Isten dicsősége. Ennek a vakságnak az episztemológiáját számos igével bemutattam már. A hallgatólagos dimenzió befolyásolja az értelem befogadóképességét. Ha a hallgatólagos dimenzió meghatározó tulajdonsága a hitetlenség, akkor az Krisztussal kapcsolatban vakságként jelentkezik, mely képtelen észrevenni lényének azokat a jellemzőit, melyek a hívők előtt viszont feltárulnak.
Mi okozza, hogy sokan eredendő vakságuk ellenére mégis meglátják Krisztus arcán az Isten dicsőségét? Honnan származik az a látás, az a világosság, az a hit, mely Isten dicsőségének páratlan ismeretét felfedezi Jézus Krisztus személyében? Pál válasza félreérthetetlen és bámulatba ejtő. Szerinte ez a világosság ugyanolyan teremtő szó által adatik, mint a teremtés első nagy napjának világossága. Az, aki kezdetben azt mondta: „Legyen világosság!”, megint megszólal. Újra és újra megszólal. És amikor ez a teremtő szó elhangzik, történik bennünk valami. Hirtelen világos lesz. Eltűnik a sötétség, és máshogy látjuk Krisztust. Már nem „test szerint”, mint korábban, hanem megnyílt szemekkel. Meglátunk az arcán valamit, amit előtte nem láttunk. A lénye úgy kezd vonzani, ahogy előtte soha. Egyszerre mást jelent, mint addig, és többet, mint bármi és bárki. Isten dicsősége fonja körbe Jézust és nem tudjuk levenni róla a szemünket. Isten szól és világosság lesz.
Ez episztemológiai csoda. Isten megnyitja a vak szemét és elárasztja belső világát fénnyel. Hívővé válik az értelem. Ez történik azokkal, akik Jézus valódi követői lettek. Egy nap megnyíltak a szemeik és láttak. Erre ugyanúgy nem lehet naturalista magyarázatot adni, mint az első világosság teremtésére. Meg lehet ugyan próbálni, de nincs értelme. A Teremtő szava a valódi magyarázat.
Valamiért nem jelenik meg a kommented, pedig már harmadszor küldtem el…:(
Nincs a moderálósorban sem, nem tudom, hova szállt el.
Elnézést, Ádám nyugodtan töröld innen az eltévedt kommentet…:(
Már megtettem.:)
„…Pál szerint azért van ez, mert vakok. Amilyenek mi is voltunk. Azért vakok, mert e világ istene megvakította hitetlen értelmüket (τὰ νοήματα τῶν ἀπίστων). A hitetlenség együtt jár a vaksággal…”
Elnézést, nem azért hitetlenek, mert vakok?
„… Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán…”
Hát ez az, nem lehet hogy az Isteni hívás világosságot gyújtott a MI szívünkben, ŐKET valami okból nem hívta meg eddig Isten?
Ádám, te helyzetedből adódóan biztos sok megtérővel találkozol, nem merül fel a kérdés, hogy miért éppen akkor tért meg, miért nem előbb mondjuk két évvel? Mert akkor került kiválasztásra? Lehetett a megtérés előtti állapotukra mondani, hogy „…Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek…”?
kjapp,
Pál fogalmazása kicsit kétértelmű: ἐν οἷς ὁ θεὸς τοῦ αἰῶνος τούτου ἐτύφλωσεν τὰ νοήματα τῶν ἀπίστων εἰς τὸ μὴ αὐγάσαι τὸν φωτισμὸν τοῦ εὐαγγελίου τῆς δόξης τοῦ Χριστοῦ. Szó szerint: akikben /elveszők/ e világ istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák Krisztus dicsősége evangéliumának fényét. Úgy tűnik tehát, hogy a hitetlenség egyrészt oka, másrészt következménye is a vakságnak. A kettő szoros kapcsolatban áll egymással.
A szöveg annyit mond csak, hogy a világosság és a látás – meg az abból fakadó hit – oka Isten teremtő munkája. Ez történt velünk, akik látunk, és ez nem történt meg azokkal, akik nem hisznek az evangéliumnak és nem látják Krisztus arcán Isten dicsőségét. Máshol beszél Pál ennek a kérdéskörnek más vetületeiről, többek között Isten kiválasztó kegyelméről (pl. itt, itt és itt írtam erről).
Kedves Ádám!
Ha helyreállítjuk Pál levelének eredeti értelmét, akkor kicsit másképp szól, világosabbá válik: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézust, a Messiást, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete a Messiás arcán.”
Ez a szövegrész inkább a Jézust elutasító judaisták vakságáról szól, mint a gójokról, akik aligha ismerhették fel Jézusban a Messiást vagy görög szóval a Krisztoszt, vagy a Nagy Bansit, Manitut vagy Jumanjit vagy Mikkamakkát vagy Luke Skywalkert, mert nekik egyik szó sem jelentett semmit. Akit nem vársz, mert senki sem szólt, hogy jön, vagy hogy létezhetik, annak az érkezésére nem fogsz ujjongani, c’est la vie. A gójok nem várták a Messiást, ez judaista belügy volt, ráadásul szigorúan titkos tanítás, ahogy ma is az maradt.
A Messiást elutasító judaisták pedig nem feltétlenül vakok voltak, hiszen Bar-Kochbában azonnal felismerni vélték a Messiást, ott nem voltak akadályozva. Miért? Mert Bar-Kochba kóser módon tört világi sikerre, és nem gyanús lelki síkon.
Jézus messiásságának gój szemmel kizárólag az ad értelmet, hogy a Messiás bevezeti az el nem múló földi igazságos erkölcsi rendet. Ha a Messiás működésének földi értelme és értéke van (2000 év elteltével nyugaton jól látszik, hogy van), akkor igazából ennek örülünk, nem a dicsőségének. Elvis is dicső volt, mégsem járunk a templomába, mert a dicsőség csak jel, hogy érdemes a tanítással itt, a földön foglalkozni, mert a tanító tudott valamit, ami nekünk használ.
Elvis hiába volt dicső, nem adott itt, a földön használható tanítást, Jézus viszont igen, és ez az Örömhír.
Kedves László,
lenyűgöző, hogy milyen kitartóan tolod ezt a minden alapot nélkülöző, bizarr meritokrata Jézus-képet, és magányosságod ellenére sem adod fel. Mégis, azt kívánom neked, hogy a Biblia és a Szentlélek segítségével ismerd meg az igazit.
Kedves Ádám! Köszönöm a toleranciát és az együttérző megértést, ami talán nem is szükséges. Nem vagyok egyedül, gyere el Budakeszire, ott a katolikus plébitől hallhatsz hozzám hasonló gondolatokat a kereszténység földi értelméről. Nem szó szerint ugyanazt mondja, de erősen hasonló dolgokat említ, és még ő sincs egyedül ezzel az egyházban. Persze én nem hivatalos álláspontot képviselek, hanem a hasonló körben mozgó saját gondolataimat osztom meg. Egyre erősödő nézeteltérésem van Ferenc pápával, aki szerint ha kinyíratjuk magunkat a muszlimokkal, az e világon nem jön ugyan be, de majd bónuszpont lesz a túlvilágon. Szerintem ez téves, nem azért jött el a Messiás, hogy egy 600 évvel későbbi erőszakos fasiszta diktátor állelkiségi mozgalma által kiirtassa a követőit. Ne feledjük, hogy Mohamed maga is jelentkezett a messiási státusz betöltésére, bár ha írni-olvasni tudott volna, maga is belátja, hogy erre származási alapon nincs esélye, lelki alapon pedig már eljött a származás szerint is kóser Messiás, akit überelni nem lehet, csak követni.
Ha rendszerezzük a Jézus messiásságára vonatkozó gondolatokat, ez jön ki: a judaisták szemében Jézus nem volt kellően földi hasznú ahhoz, hogy akkor és ott nyilvánvalóan Messiásnak látsszon. Ha azonban Jézus nem lett volna földi hasznú, akkor a gójoknak sem kellett volna, hiszen ők még a judaistáknál is inkább a földi haszonra koncentráltak. Jézus ókori földi haszna pl. a rabszolgák felszabadítása és a nők egyenjogúsítása volt, továbbá hogy Kr.u. 600 és 1900 között Európa egységes (latin) nyelvű unióként tudott működni, kb. mint ma az angollal. Sokan vélik, hogy az EU 21. századi haladó ideál, pedig 1900-ig eleve ilyen egységes és átjárható volt keresztény civilizációnak köszönhetően. (A 20. századi „haladás” tette tönkre, mára sikerült végre újjáépíteni.)
Ha a nyugati jólét oka nem Jézus lenne, akkor igazuk lenne az ateistáknak, hogy a kereszténység haszontalan, idejét múlt butaság. Ám ha így lenne, akkor könnyen meghatározhatnánk a nyugati jólét és igazságosság világi okát, pl. az általános emberi rendességben, tisztességben, kedvességben, együttérzésben, röviden: a felvilágosult humanizmusban. S ha ez lenne a jólét titka, akkor a felvilágosult humanizmusnak kellene uralomra jutnia az egész világon, hogy rendben menjenek a dolgok. Akkor te és én egyformán butaságot beszélnénk. Csakhogy aki odafigyelt a 20. századra, annak feltűnhetett, hogy a vad tömeggyilkos diktatúrák mind a felvilágosult humanizmusra hivatkoztak, azt ígérték, szóban arra törekedtek, miközben irtották a népeket és az osztályellenségeket. A felvilágosult humanizmus kereszténység nélkül nem a nyugati jólét oka, hanem pszichopata rémuralom, tömeggyilkosságok és általános nyomor előidézője.
Ha lenne olyan ország, ahol jólét és tolerancia van, és a munkaszüneti nap nem vasárnap, Jézus feltámadásának napja, akkor tovább kereshetnénk, hogy mi a jólét titka. (Japán pl. jóléti ország, de a lelki fasizmusa miatt nem demokrácia, és cseppet sem toleráns.) Mivel az összes demokratikus jóléti országban vasárnap a munkaszüneti nap, a helyzet egyértelmű.
A nyugati viszonylagos jólét és tolerancia oka a keresztény alap és az arra épülő felvilágosult humanizmus, a nyugaton tapasztalható kombinációban. Más kombinációban nem működik. Következésképp én nem egyszerűen a kereszténység világi hasznát „nyomatom”, hanem a keresztény alapra épülő nyugati humanizmust és ésszerű mértékű liberalizmust, mert ez a kombináció teszi maholnap igazságos és toleráns jóléti hellyé a világot. (A Közel-Keletet is.)
Akkor most térjünk vissza az eredeti témához.
Nem terveztem, hogy írok, de aztán mégis, csak visszanéztem ide. Nem vagyok biztos, hogy a vakság a dicsőségre vonatkozik (pontosabban, biztos vagyok benne, hogy nem arra vonatkozik 🙂 ). Réges régen Spinoza és Tolsztoj azért vonzott, mert éreztem az írásaikon ugyanazt az érintettséget, ami nekem is megvolt. Így kerültem egy keresztény közösségbe is, mert éreztem azt az érintettséget, ami nekem is megvolt. Szerintem nagyon sok embernek van fogalma Isten dicsőségéről (talán mindenki találkozik vele életének valamely pontján), de a lényeg ennek a dicsőségnek a forrása, amit viszont már kevesen találnak meg. Olyan ez, mint amikor egy lány vonzó számodra, de ha ennél megállsz, és nem alakul ki mély lelki kapcsolat, akkor nem lesz valódi kötődés, az nem lesz maradandó. Vajon Pál, aki már ismerte Isten dicsőségét, miért írt arról, hogy teljes erővel törekszik arra, hogy megismerje Isten erejét? Mert a dicsőség megismerésével a dolognak nincs vége, sőt ez csak a kezdet, ez csak az elhívás. Isten erejének, Isten igazságának a megismerése a cél, hogy a dicsőség Szelleme, az igazság Szelleme megnyugodjon rajtad.
Bocsánat, ha elkanyarodni látsztam a témától, és köszönöm a türelmedet.
Talán az eredeti témához tartozik, hogy Pál a saját Jézus-élményéből igyekszik univerzális teológiai modellt formálni, ami kétséges vállalkozás. Igen, Saul vak volt Jézus messiásságára. Igen, Saulnak isteni beavatkozás nyitotta meg a szemét (vagy az agyát, ha a látomása epilepsziás roham keretében érte, ami hihető feltevés). Igen, Saul kizárólag az aktív isteni kegyelem miatt ismerte fel Jézusban az ősei által várt Messiást, és emiatt ismerjük őt Pálként. Igen, Pál a negatív fanatizmusát fordította át pozitív fanatizmusba. Igen, Pál a jelek szerint jól elvolt nő nélkül az egész hátralevő életében. Igen, Pál még a saját életében várta a Messiás visszatérését. Igen, Pál úgy tudott görögül, ahogy a műveltek ma angolul szoktak tudni. Igen, Pál vezette be a Messiás helyett a „Krisztosz” szót, mert azt jobban kommunikálhatónak, eredményesebb térítő terminológiának tartotta.
Ebből azonban következik-e, hogy az ő magánútja a népét megosztó Messiáshoz általános modell arra nézve, hogy mindenki így talál el a Messiáshoz? (Pl. az is, akinek az ősei sosem vártak ilyen ismeretlen státuszú és szerepű személyt?) Következik belőle, hogy a zsidó Messiás valamiféle görög felkent (krisztosz) volt, szemben a judaizmusban várt Messiással? Szerintem nem következik. Inkább azt erősíti Saul esete, hogy tényleg mindenki magából indul ki, mert számára a sajátja az egyetlen belsőleg megélt valóságtapasztalat, és jobb híján feltételezi, hogy mindenki rá hasonlít. Azonban úgy tűnik, Pálra kevesen hasonlítanak, az ő életútja rétegéletút. Gondoljunk arra a realitásra, hogy a legtöbb papnak több szex kell, mint Pálnak. Nem ártana ezt a mai lélektanunk fényében világos helyzetet beépíteni a levelei értelmezésébe, és úgy olvasni a sorait, hogy Pál nem „A Keresztény Megmondó Szaktekintély”, nem is „teológiai franciakulcs”, hanem egy judaista hátterű bennfentes, zseniálisan kommunikáló lelkiismeretfurdalásos guru, egyik szélsőségéért egy másik szélsőséggel vezeklő messiáskövető. Pál nélkül a messiáskövetés egy ismeretlen és sikertelen álmessiás eretnek judaista mozgalma lett volna (volt ilyen, több is, pl. a karaitizmus), amelyet a hithű judaisták rövid üldözés keretében felszámolnak. Pál hozta ki a titkos Messiást a gettóból, ő a messiáskövetés lehetővé tevője, ekként tiszteljük.
Végül egy terminológiai felvetés: az episztemológia nem ismeretelmélet?
De, az episztemológia ismeretelmélet. László, Pál nem csak magáról ír, hanem mindazokról, akik Jézus Krisztusban Isten dicsőségét kívülről jövő teremtő munka eredményeként élték át. Mintha a te esetedben éppen ez a csoda hiányozna, ezért írsz furcsa dolgokat Jézusról és a keresztény hitről, melyek teljesen idegenek az Újszövetség szellemiségétől.
Kedves László,
fontos dologra tapintottál rá, többre is, ebben a kommentedben.
Két idevágó idézetet írnék Spinozától, Miklósra visszautalva, szerintem komolyan megfontolandók:
„Hogy azonban az embereknek Istenről nincsen ugyanolyan világos ismeretük, mint a közös fogalmakról, az onnan van, hogy Istent nem tudják elképzelni, mint a testeket, s hogy az Isten nevet oly dolgok képeivel kötötték össze, amelyet látni szoktak. Ezt, persze, aligha kerülhetik el az emberek, mivel külső testek folyamatosan afficiálják őket.”
„Ez a törekvés: elérni azt, hogy mindenki helyeselje, amit az ember maga szeret vagy gyűlöl, valójában becsvágy. Ezért látjuk, hogy mindenki természetszerűleg azt kívánja, hogy a többiek az ő gondolkodásmódja szerint éljenek, s mialatt ezt mind kívánják, mind egymás útjában állnak.”
Vajon mi lenne akkor, ha egyre többen lemondanának arról, hogy mások az ő elképzeléseik, és uram bocsá’, hitük szerint éljenek vagy közeledjenek Isten felé? Miért olyan fontos az, hogy Istent mindenki egyöntetűen ugyanolyannak lássa, amikor ez nyilvánvalóan ellenkezik az emberi természettel?
Továbbra is tartom, hogy Jézus nem egyenlő földi megtestesülésével (és ha ez így van, akkor nem kizárólag ezen keresztül vezet hozzá út), hanem jóval több annál, és Isten lényegéhez közelebb vagyunk akkor, ha NEM FORMÁKBAN ÉS KÉPEKBEN GONDOLKODUNK róla. Nem véletlen, hogy a képi ábrázolások sok esetben tiltva vannak.
Jézus azzal, hogy Isten benne megtestesült, egyrészt megkönnyítette, de másrészt meg is nehezítette a hozzá vezető utat, ugyanis konkrét formát adott annak, aminek nem adható konkrét forma. Ám ez nem jelenti azt, hogy Istennek ne lenne meghatározott, sőt személyes természete, azonban szinte biztos, hogy a hagyományos emberi megközelítés ehhez kevés.
Már ne haragudj, Ádám, de azt is lehet egyfajta vakságnak nevezni, amikor valaki csak és kizárólag azt a formát tartja Isten megközelítésében hitelesnek, amit ő maga lát és tapasztal, és minden mást tévedésnek, tévelygésnek bélyegez meg. Bizonyos szemszögből éppen ez tűnik vakságnak. Arról nem is beszélve, hogy ahogy Spinoza is írja, a becsvágy jele, nem pedig az alázaté.
Értem, hogy az Evangéliumban foglaltak szerint hirdetni kell az örömhírt, azonban Jézus nem specifikálta, hogy ezt hogyan kell megtenni.
Egyébként nagyon sok mindent, valószínűleg szándékosan, nem specifikált, de helyette később megtették mások, csakhogy ezek a specifikációk nem feltétlenül vannak teljes és tökéletes átfedésben Jézus akaratával. Ha pedig így van, akkor engedtessék már meg, hogy mások másféle specifikációkat is adjanak Jézus szavainak.
Kedves Gondnoknő,
adhatok személyes specifikációt a szavaidnak? Szerintem most azt mondtad, hogy a felhők keményhéjú gyümölcsök, melyeket nyáron lehet szüretelni. (Ugye, nyilván nem ezt mondtad. Jézus esetében is kockázatos – vagy inkább tiszteletlen – másféle specifikációt adni a szavainak, mint azok nyilvánvaló értelme.)
Jézus tanúkat választott, együtt élt velük, rájuk bízta tanításait, hogy ők beszéljenek róla hitelesen. Annak dicsőségét, ahogyan nekik megmutatkozott, a Szentlélek által értjük meg, de ez a kijelentés nem valami más, mint a történeti megjelenés, hanem éppen a történeti Jézus megismerése. Az az alázat, ha ezt a tanúságot elfogadom, a becsvágy pedig az, ha ehhez képest valami újat, sajátosat akarok felfedezni.
Ádám,
szóval szerinted Jézus kijelentéseinek kizárólagosan EGYETLEN értelmezése létezik :)? Ugyan már, csak körül kell nézni a keresztények között.
Szerinted az apostolok őt ugyanolyannak látták, és minden szavát ugyanúgy értelmezték? Ez minden valós tapasztalatnak ellentmond. Ők MEGEGYEZTEK abban, hogy mit és hogyan fognak dokumentálni. János evangéliumával kapcsolatban erről még tanúságtétel is van, mely szerint megállapodtak abban, hogy mindent lejegyeznek és később megbeszélnek, amit kinyilatkoztatásként kapnak, még akkor is, ha ezek eltérőnek mutatkoznak egymástól. Te elképzelhetőnek tartod azt, hogy nem beszéltek egymással arról, mit és hogyan kellene lejegyezni. Az Evangélium egy közösség munkája, ez nyilvánvaló.
Azért érdemes elgondolkodni azon, hogy hogyan lehet Istenről egyszerre több embernek egymástól eltérő, de hasonlóan erős tapasztalata. Sajnos el kell fogadnod, hogy ezzel nem vagy egyedül, mások is úgy gondolják, hogy őket Isten elhívta, kapcsolatot tart fenn velük, szeretgeti őket. Nehéz elfogadni, hogy nem csak az általad igazságnak vélt úton teszi ezt?
Nem feltétlenül másokban van a hiba, bár igaz, hogy a Biblia az ilyen szemlélethez igen erős alapot ad.
Még egy megjegyzés az evangéliumokról: ezek olyan korban születtek, amikor a kereszténység kibontakozóban volt, tehát az egyik legfontosabb kritérium az kellett legyen, hogy pontosan és jól körül legyen határolva, meg lehessen különböztetni más vallásoktól és korabeli tanításoktól, illetve hogy az embereket mintegy „mellbe vágja” az üzenete, hatékonyan és gyorsan szerezzen híveket. Ezért tehát nagy hangsúlyt kellett fektetni az üzenet erősségére is, arra, hogy az embert megrendítse, és talán meg is félemlítse. Az apostolok akkor elsősorban azt tartották fontosnak, hogy az örömhír terjedjen, lehetőleg minél jobban és gyorsabban, úgyhogy azt gondolom, bizonyos esetekben olyan eszközöket is bevetettek, amik inkább a célt szolgálták, de mondjuk kissé megkérdőjelezhetőek. Ilyen például az eleve elrendelés tana, amelyről már Pál is beszél, aki nagyon hatékony igehirdető, de kétségtelen, hogy valamennyire a maga képére formálta a később keresztény elképzeléseket is; illetve a Pokolra vonatkozó fenyegetések, stb.
Gondnoknő,
a számba adsz gondolatokat, melyeket nem mondtam. Én csak annyit állítok, hogy Jézus lényének, szavainak és cselekedeteinek nincs hitelesebb elmondása és interpretációja annál, mint amit az apostolok (igen, együttesen – és Pállal is összhangban!) nekünk átadtak. A Szentlélek ezt a bizonyságtételt erősíti meg a sajátjával. Aki az apostolok tanúságtételéhez (tehát nem az enyémhez!) képest mást tanít Jézusról, az nem igaz módon beszél róla. Úgyhogy az én figyelmem az apostoli bizonyságtételre irányul, melyet a Szentlélek bennem is megerősít.
Sajnos most nem fogom tudni végigvinni veled ezt a beszélgetést, mert nemsokára elutazunk és rengeteg dolgom van. De fontosnak tartom ezt a témát.
Nem is kell végigvinni, nem is lehetne, nem lenne vége ugyanis :). Az első kommentemet csak fontosnak tartottam hozzáfűzni a témához. Látom egyébként, hogy annyira más talajon állunk, hogy ezáltal gyakorlatilag értelmét veszti a beszélgetés, ezért tudatosan igyekszem korlátozni a hozzászólásaimat itt.
Viszont ez a vakság-téma kicsit felbosszantott :).
Pedig ez egy fontos újszövetségi téma. Krisztus is sokat beszélt róla, az apostolok is. Velük van bajod, nem velem.:)
Ádám,
veled egyáltalán nincs problémám. Semelyikünk sem tökéletes, ha esetleg neked a szemedre vethetek valamit, magamnak legalább ugyanannyit. Nem is az apostolokkal van problémám, elég nagyképűség lenne ilyet állítani. Próbálom feltérképezni, hogyan oszlanak meg az emberi és az isteni tényezők a kereszténységben, ugyanis nyilvánvalóan ezek egymás mellett vannak jelen, összefonódva.
Az, aki azt mondja, birtokában van az igazságnak, márpedig a kereszténység ezt állítja, illetve azt, hogy ez és csakis ez vezet az üdvösséghez és Isten ismeretéhez, annak ismernie is kell ezt az igazságot annyira, hogy megválaszolja az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Tehát én pusztán annyit teszek, mint az igazság birtokosának felteszem a teljes joggal felmerülő kérdéseket. Egyrészt kíváncsi vagyok, mennyire ismeri az általa igazságnak vélt igazságot, másrészt kíváncsi vagyok konkrétan arra az igazságra, amit felmutat.
Tudom, hogy Augusztinusz az egyik példaképed. Nagyon érdekes vele kapcsolatban az, hogy ő, aki kiemelkedő szónok volt, egy olyan keresztény püspök által lett meggyőzve a keresztény igazságról, aki maga is ugyanolyan jó szónok volt, ha nem jobb, mint Augusztinusz. Vagyis Augusztinuszt éppen a saját pályáján győzte meg és le a keresztény igazság. Úgy, ahogyan az neki, személyesen Augusztinusznak befogadható és elfogadható volt. Szóval azért ez is érdekes, hogy Isten ennyire az ő saját, specifikus nyelvén szólította meg, egy másik szónokon keresztül, megtörve így Augusztinusz büszkeségét és önbizalmát. Mi lett volna, ha soha nem találkozik egy magához hasonlóan kiemelkedő keresztény szónokkal?
Azt gondolom, hogy Isten mindannyiunkkal kommunikál egy teljesen személyes nyelven, ami teljességgel csak az illető egyén és Isten számára érthető. Ha más embereknek megpróbálunk átadni valamit ebből, annak csak tökéletlen megértés lehet a vége. Ezen a személyes nyelven túl van azonban közösségi nyelv is, ilyen a kereszténység, ám a személyes nyelv emellett ugyanúgy megvan és működik, még akkor is, ha egyesek ennek nincsenek tudatában. Ugyanis olyan nyelvet használ velünk Isten, ami a mi lelki formánkkal megegyező, ezt a lelki formát pedig tőle kaptuk. Tőle vannak a különbözőségeink, az eltérő képességeink és a megértésbeli lehetőségek széles skálája.
Egyetértek. De van egy megváltoztathatatlan üzenet (a Krisztusról szóló evangélium), melynek a kommunikációjáról van szó. Tehát más az üzenet egyedi kommunikációja, és más az, hogy sokféle üzenet lehetséges. János beazonosíthatóan ugyanazt az apostoli hagyományt hirdette Krisztusról, mint Péter, Jakab vagy Pál, de valamelyest más nyelvezettel és egészen más gondolatvezetéssel. Valentinus viszont más Krisztust hirdetett, noha a gondolatvezetése időnként hasonlított Jánoséra. Ha rólad öt külön ismerősöd mesél, különböző dolgokat fognak mondani, de ha igazat mondanak rólad, beazonosíthatóan te leszel az, akiről beszélnek. Ha egy hatodik ember viszont azt kezdené terjeszteni rólad, hogy valójában egy nővé operált férfi vagy, Eritreában születtél, megnyerted a skót curling-bajnokságot és kedvenc építészed Albert Speer, valószínűleg tiltakoznál. Krisztust és eljövetele célját sem lehet úgy specifikálni, hogy elszakadjon attól, amilyen ő valójában. Hogy milyen volt, mit tanított és hogy értelmezte kereszthalálát és feltámadását, azt leghitelesebben (sőt, egyedül hitelesen) csak azoktól tudjuk meg, akiket ő erre a feladatra nyilvánosan kiválasztott. Aztán ezt az üzenetet valóban úgy kell átadnunk (és Isten is így teszi), hogy az befogadható legyen az egyes emberek számára.
Kedves Gondnoknő,
a kereszténység szerintem nem mondja, hogy az igazság birtokában lenne.
Inkább azt mondja, hogy felismerte az Igazságot, és ő saját maga van az Igazság birtokában…
Kedves Ádám,
nem szeretnélek feltartani… sajnos az a helyzet, hogy minden beszélgetésből újra és újra ugyanolyan mélységek tárulnak fel :). Mármint olyan mélységek, amik csak hosszú beszélgetéssel hidalhatók át, ha egyáltalán áthidalhatók. Erre is tudnék rengeteg dolgot írni, de nem akarlak fárasztani vele.
Abban persze igazad van, hogy ki közelebb, ki távolabb áll az igazságtól, kinek jobb a rálátása, kinek kevésbé.
Kedves László! (Vértes László szerint, 2015. szeptember 1. kedd – 18:09)
én örvendek azoknak amiket írsz, nagyrészt egyet is értek bejegyzéseid tartalmával, én is hasonlóan gondolkodom. Hogy „meritokrata Jézus-kép” lenne amit ábrázolsz, nem tudom, én inkább lényeglátónak, tényszerűnek érzem, ezért is tetszik.
De Ádámnak ez nem tetszik, ez az ő blogja, saját kerítésen belül azt csinál amit akar. Mégis fontos hogy megjelenjen az a fajta gondolkodásmód is, amit te képviselsz. Nem mindenkinek fogyasztható úgy a kereszténység, ahogyan Ádám, vagy te, vagy én, vagy stb. interpretálják, a lényeg, hogy mindenki megtalálja azt a módot ahogyan/amint Jézushoz (és általa a kereszténységéhez) kötődni tud… Az egység Krisztusban található meg, rajta kívül kár erőltetni.
Igen, a specifikumokkal van a probléma. Nem mintha az lenne a gond, hogy valaki egyéni színt ad a hitének, hanem mert ezek helyettesítőként működnek. Ahogy Jézus mondta: „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát.”
Az igazság nem sajátítható ki, nem mondhatja senki, hogy az enyém, mert azt mindenki ismeri, csak nem mindenki törődik vele, nem mindenki fogadja el, nem mindenki hisz a megvalósulásában, és nem mindenki cselekszi. Egyetértek, nem a specifikumoknak való behódolás az alázat, hanem annak elismerése, hogy az igazság nem kisajátítható, ott hever az utcán, mindenki előtt, és ha valaki nem látja, az csak azért van, mert van valami fontosabb számára, ami elvakítja.
„Vajon miért nem látjuk Jézussal kapcsolatban mindannyian ugyanazt a megigéző, bámulatba ejtő, leírhatatlan örömet adó dicsőséget, amihez Jézus-követőkként a legtöbben életünk érthetetlen fordulatát, megváltozását, megbékélését, hazatérését kötjük? Miért van az, hogy amikor megpróbáljuk elmondani a Jézushoz kötődő érzéseinket, sokszor csak közömbösséggel, hidegséggel, vagy akár cinikus mosollyal és megvető gúnnyal szembesülünk?”
A páli idézetből: “’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’, ő gyújtott világosságot SZÍVÜNKBEN, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”
Kedves Ádám. Talán nem cáfolsz meg, ha azt mondom, a beidézett részben valójában érzelmekről írsz, ahogy Pál is, amikor a “szívben” gyúlt világosságról beszél. A kérdésedre a válasz – a lélekgyógyászatból vett kifejezéssel – az érzelmi intelligencia meglétében (avagy hiányában) keresendő. A „vakság” valójában érzelmi vakság, azaz a szív vaksága, hiszen a hit a “szív”, vagyis az érzelmek szintjén valósul meg. Erre utal Pál. Akinek a szíve vak, vagyis híján van az érzelmi intelligenciának, az egyszerűen képtelen a hitre. Aki ezzel az érzelmi fogyatékossággal él, annak nincs és nem lehet hite, mivel képtelen rá, ti. a Jó és a Gonosz közötti különbségtétel érzelmi képesség. Gondoljunk pl. a náci vezetőkre, akik közül sokan igen magasan műveltek voltak, de hidegvérrel, szenvtelenül agyalták ki, mondták ki, és követték el a gaztetteiket, mert jónak látták azt, ami gonosz volt. Hívő ember esetében az érzelmi intelligencia megfelel a bűnlátás és bűnbánás képességének, amiből alázat következik, emez pedig a hit felépítése felé vezető út kiinduló pontja .
Ne felejtsük el, hogy Pál felnőtt megtérő, vagy kevésbé biblikusan idézhetjük Lincolnt, aki szerint 40. életév felett már mindenki felelős az arcáért. Biztos, hogy mindenki kap jelzést, elhívást, nem is egyszer, kérdés, hogy tudsz-e ezekre reagálni. Ahogy öregszel, egyre kevésbé, mint a bányaló a fényre, végül jó neki a vakság, mert nem bántja a szemét a fény.
István70. Beletrafáltál valamibe, ami épp ma jutott eszembe: úgy tűnik, egy idő után az elhívás nem jut el a szívig. A vakság azért jó, mert már elviselhetetlen a megtérés. Ha valaki túl sokáig él bűnben és „vakságban”, már nem tud magának megbocsátani, és önmegbocsátás nélkül nem lehet elfogadni Isten visszafogadó kegyelmét, ami az üdvözülés feltétele. Megesik, hogy a kegyelem elfogadása nagyobb falat, mint a bűnbánat (lásd Júdás).
Mindig hall valami új dolgot itt az ember. Jézus nem az egyetlen út az Atyához, a pogányok számára Jézus az e világi hasznok által válik érzékelhetővé, elfogadhatóvá.
Hogy jut egy igei poszt ilyen kommentek martalékává ez mindig kérdőjel marad számomra.
„Nem mindenkinek fogyasztható úgy a kereszténység, ahogyan Ádám, vagy te, vagy én, vagy stb. interpretálják, a lényeg, hogy mindenki megtalálja azt a módot ahogyan/amint Jézushoz (és általa a kereszténységéhez) kötődni tud”
Kedves Somogyi Péter. Vajon egyetértesz-e a „Jézushoz kötődés” azon módjával, miszerint keresztyén csak az lehet, aki a jólétben élő szorgos középosztályba tartozik, aki pedig szegény, az nem keresztyén, legfeljebb lúzerkeresztyén, akik élén Ferenc Pápa, a demagóg vezérlúzer áll? Vértes László ezt képviseli. Úgy véled, hogy ez mindegy, és a lényeg, hogy a maga sajátos módján „Jézushoz (és általa a kereszténységéhez)” azért mégiscsak kötődik valahogy? Téged meggyőz bárki hitéről, ha az sokat emlegeti a „Jézus” és a „keresztény” és „Biblia” szavakat?
kjapp, az első hsz-re: azt gondolom, hogy nemcsak a világ vakítja meg, hanem azt is, aki azelőtt LÁTOTT – ahogy Péter még a saját szemeivel is a Tábor hegyén Krisztus dicsőségét – az is képes megvakulni, gyengesége (mint Péter) vagy hívő elszántsága mint Pál apostol Saulként, a keresztények üldözőiként.
Amiről Ádám ír, hogy „szavak nélkül is” értik egymást, az már a mély MEGTÉRÉS után van, amikor egy ember – mint Péter: „mikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” mondta Jézus – már inkább TUD mint hisz. Ha az nem igaz, amiről MEGGYŐZŐDÖTT, akkor semmi sem az és ekkor tud túlnézni igazán a láthatón, ÉLETÉT adni Jézus szeretetéért. Az már válasz, ahogy egy kivétellel az összes apostol követte az Urat a vértanúságba, csak János mentesült száműzetéssel. És ezt is előre megmondta az Úr.
Vértes László neked nem Ferenc pápával van gondod hanem az Evangéliummal, ugyanis Jézus azt mondta, hogy „nem különb a tanítvány mesterénél” (Máté 10.24)mert „ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak” (János 15.20) sőt még a boldogságokban is ott van a Máté 5.10-12-ben, amely ugye az Evangélium alapjának, egyik – rövid – összefoglalásának tekinthető: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket és üldöznek, meg hazudva minden rosszat fognak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyben, hiszen így üldözték a prófétákat is előttetek.”
Arra, hogy „egyesek szerint Saul a damaszkuszi úton epilepsziás rohamot kapott” szomorúan üzenem, hogy vajon MIT VESZ AZ EVANGÉLIUMBÓL komolyan az, aki ezt még mint véleményt említi is 🙁 … Szendi Gábor írja ezt az „Isten az agyban” c. könyvében, csak arról felejtkezik el – és úgy látom, te is kedves László, ugyanis „útitársainak meg elakadt a szavuk, mert hallották ugyan a hangot, de látni nem láttak semmit” ApCsel 9.7) de mindez a bizonyíték, még nem is olyan jelentős mint a „pálfordulás”: ez után képes volt a börtönben – Jézusért, amikor már őt is üldözték – öröméneket énekelni, majd fáradhatatlanul hirdetni az evangéliumot, gyülekezeteket alapítani… Vajon az epilepsziásokban ilyen változások kezdődnek?
Szendi Gábor az Istenben való hitet némi „elváltozásnak”tekinti az agyban (magyaráznám: az ember lélek és test, nyilván, hogy valamilyen leképezés megjelenik az agyban) és MÉG ARRA IS KÉPES, hogy az Úr Jézus sebeinek megjelenését misztikusok testén hisztériának mondja. Ez a tény általában azzal párhuzamos, hogy évtizedekig az Eucharisztiával táplálkoznak mindössze. Erre vonatkozóan, például Pió atyáról és a többiekről (Neumann Teréz, Marthe Robin) megkérdezheted a budakeszi plébánost…
Pál apostol megtéréséhez még: ő előbb helyeselte István diakónus megkövezését, meggyilkolását, ugye „ISTEN NEVÉBEN” tette mindezt. Szomorúan adok igazat Istvánnak, nagyon jó a hasonlat a bányalóval 🙁
Gondnoknő, bocsáss meg ha vallási témáról megszólalok csakhogy néhány kijelentést nem lehet ennyiben hagyni. Nincsenek „keresztény elképzelések” hanem ott van az Evangélium.
Az, hogy „minden keresztény mást mond” az sem így igaz: vannak mélységek, melyek sajnos sokaknak nem láthatóak. Mint a matrjoska-baba (nem jó hasonlat, nem tudom, hogy a zsidókat tartsam a legbelsőnek katolikusokat külsőnek – talán így – vagy fordítva? Talán így 🙂 ).
A pokol pedig nem fenyegetés hanem kinyilatkoztatás. A sátánnak nem volt „jó” hogy az ember boldog az Édenkertben … és ellenségként – folyamatosan – „körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Péter 5.8) Tragikus, hogy képesek sokan – csak a pokol LÉTE miatt – azt gondolni, hogy Isten azt „készítette”: ezzel szemben a gonosznak legyőzéséért emberré lett, gyalázatos kínhalált halt „pedig nem kellett volna” hiszen le tudott volna szállni a keresztről, amint ott gúnyolódtak is rajta. EZZEL legyőzte a sátánt ÉS AZ UTAT FELTÁMADÁSÁVAL készítette el nekünk (az örök életre).
Azért kell erről írni, feltétlenül, mert annyira elterjedt hogy Isten mit „készít”, íme a búcsúbeszédből néhány sor:
„Az én Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondottam volna nektek. Ha aztán elmentem, és helyet készítettem számotokra, újra eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahová én megyek, oda ti is ismeritek az utat.” János 14.2-4
Kedves Éva,
nem szavakkal kellene téríteni, hanem személyes példával. Ugyanis Isten emberei felismerhetőek, és ezért nekik nem szükséges folyton bizonygatni, követelni, magyarázkodni. Efelől én is meg vagyok győződve, de most nincs kedvem evangéliumi idézetekkel alátámasztani ezt, pedig számtalan példát felhozhatnék.
Nem gyakorol rám vonzást sem az erőszakosság, sem a megfélemlítés, sem saját kiválasztottságom tudata.
javítok: a választottság ígéretére gondoltam.
Kedves Kövi György!
A régi héber gondolkodásban a „szív ” nem az érzelmek, hanem az értelem helye volt.
Ez nagyon eltér a mi szentimentális gondolkodásunktól. Pont úgy, ahogy szereteten sem annyira érzelmet, hanem elsősorban viszonyulást értettek…
(és milyen igazuk volt!!! Igenis, mondjuk ki, nem kell keresztényként mindenkit érzelmileg szeretni, hiszen lehet, hogy ténylegesen utáljuk az illetőt. Csak mindig a javát kell akarjuk, és úgy kell cselekednünk.)
Kedves Cypriánus. A hit megélése érzelmi élmény. E nélkül nem valósul meg a hit. Nem a szeretetről mint érzelemről beszéltem, mivel a szeretet NEM érzelem, hanem attitűd (viszonyulás) és cselekvés.
@Kövi György,
azt sejtem, Somogyi Péternek szánt soraid végső soron Vértes Lászlónak szólnak?
ami pedig a hit megélését illeti, van érzelmi vetülete is, de sokkal több, mint pusztán érzelmi élmény… legalábbis, ha egy kicsit is komolyan vesszük Jakab levele 2. részének a második felét.
Kedves dzsaszper. A soraim lényege, hogy ha valami nem látszik és nem hangzik hitnek, akkor az nem hit.
Az érzelemről szólva, nem állítottam, hogy a hit csak érzelem, de az érzelmi szint egészséges működése nélkül nem valósul meg. Ha a Jót felcséreled a Gonosszal, nem a hívő megnevezés illik rád (a „rád” általános alany értelemben értendő).
Kedves Kövi György,
ugyan nem értem, hogy a Jó és Gonosz felcserélésének mi köze az érzelmek megéléséhez, de maradjunk annyiban, hogy a hit megélése érzelmekkel is jár, előbb vagy utóbb, szükségszerűen. Ebben egyetértünk.
Ebben az esetben viszont nem értem, mit akartál mondani Cypriánusnak…
dzsaszper: „nem értem, hogy a Jó és Gonosz felcserélésének mi köze az érzelmek megéléséhez”.
Akkor ezek szerint azt sem érted, amit az Ádámnak írtam (vagy nem figyeltél oda eléggé).
Várjuk meg, hogy Cypriánus érti-e, amit írtam neki.
Kedves György,
értem amit írtál, ugyanakkor ahogy a hit megélése több, mint érzelmek megélése, ugyanúgy azt mondom, hogy a szív vaksága is több, mint érzelmi vakság. Persze a szív vakságának is van érzelmi vetülete is.
Vissza az utolsó kommentedhez, szerintem a jó és gonosz felcserélése is több mint érzelmi vakság.
Rendben, a másik témában megvárom Cypriánus reakcióját.
Az a jelenet jutott eszembe A hobbit-ból, amikor keresik Erebor titkos ajtajának kulcslyukát. A feltétel látszólag egyszerű…, és mégsem.
… mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől…
Kedves Gondnoknő!
Ha találkozol személyesen Istennel,teljesen megváltozik a gondolkodásod és az életed,ez olyan titok amit csak az tapasztalja meg aki ezt átéli.Csak egyetlen út vezet Istenhez ez Jézus megismerésén keresztül vezet el.Szívemből ezt kívánom neked,hogy megtaláld ezt az utat,mert csak ez tesz igazán megelégedetté és boldoggá.
Cyprianus, úgy látom, itt várható vagy: privát szeretnék írni, Ádám – ha beleegyezel – elküldi a címed. Előre köszönöm (elsősorban olyan „gatya felkötésben” amit itt már említettél).
Gondnoknő, világossá vált, hogy főleg tanítani akarsz és erős „sejtésem” szerint az ‘egyvallásról. Így nevezem, ami az ezotérikus, keleti és egyéb filozófiák hatására kialakult a „nyitott” emberekben: szeretni és más semmi. (A „szeress és tégy amit akarsz” nem elég… erről már volt szó itt.)
A szeretet minősége – Istené/a miénk válaszul – a bűnök bocsánata így a megváltás vagyis az egész üdvtörténet mindebből kimarad és hát itt szavakkal kommunikálunk: a tettek hogy bizonyulnak erőszakosnak ha véleményem „mindössze” fentiek – szerintem – egyértelmű (meg)látása?! Ha élettörténetet várnál, (másoknak) hajmeresztő történeteket hallanál: ITT nem erről van szó, hanem beszélgetésről.
Kérdezem, mi az erőszak – részemről? – ha valaki „megtiltja” hogy hozzá szóljak … az mi? én miben vétettem?!
Ádám, itt mosolyogtam el magam: „mi ez az egész” 🙂 Te, aki olyan választékosan fejezed ki magad, mindig, a lényeget illetően ezt így általánosan idecsapod (majdhogy: „izé” – elnézést! tényleg 🙂 ) ?!
Vannak, akik észreveszik ezt a „többletet” – kincset – és azt mondják: én is akarom ami neked van!
Most, hogy még mindig gondolkozom válaszon a Gondnoknőnek, eljutottam ahhoz a kulcshoz, ami tán nyitja ezt a zárat(kérdést): Ábrahám engedelmességéig. Ábrahám története a mi alap-történetünk is: az Istenre hagyatkozásé, gyermekeiként. Ehhez egy olyan – valószínűleg – megtapasztalt istenképre van szükség, ami engedelmességben mutatkozik meg. „Legyen meg a Te akaratod!”
Ábrahám, aki öregségében már szinte nem is várva – mert közben támasztott a szolgálónak – kapott gyermeket az idős Sárától, az Úr felszólítására pedig képes lett volna megölni, csak az utolsó pillanatban állította meg az Isten gyilkosságra felemelt kezét… ám saját Fiát nem kímélte MIÉRTÜNK!
JÓ nekünk gyengének lenni, tudni azt, hogy erőnk gyengeségünkben van mert az Úr az aki (majd) cselekszik, mint tette azt értünk annyiszor.
Éva,
A te nézőpontod szerint minden ember, aki valaha is véleményt fogalmazott meg és ezt mások elé tárta, az csakis tanítói célzattal léphetett fel. Arra nem gondolsz, hogy ha nem jön létre találkozás, akkor nincs kölcsönhatás sem. Én elsősorban a KÖLCSÖNHATÁS lehetőségeit keresem, ez a legfontosabb nekem. Tehát a célom nem kizárólag az, hogy én alakítsak másokat (márpedig erről lenne szó, ha tanítani szeretnék), hanem én magam is alakulni szeretnék, miután tisztában vagyok a tökéletlenségemmel. És úgy szeretnék alakulni, hogy ez a másokkal való találkozás eredménye legyen.