Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)
Az első részben az üdvösség láncolatának első két láncszeméről írtam: Isten eleve ismeréséről és eleve elrendeléséről. Isten eleve ismerése kiválasztó szeretet, mellyel közösségre lépett velünk a világ teremtése előtt. A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk. Akiket Isten így előre ismert (kiválasztó szeretettel), azokat eleve arra rendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká legyenek. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy szeretetből üdvözíteni fog bennünket. Minden más cselekedete (a láncolaton belül) ebből a döntéséből következett.
1. A láncolat az elhívással folytatódik: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte (οὓς δὲ προώρισεν), azokat el is hívta (τούτους καὶ ἐκάλεσεν)” (8,30a)
Először azt tisztázzuk, hogy mire vonatkozik az elhívás. Az evangélium meghívásáról van szó, hogy higgyünk Jézusban? Vagy valami többről, ami nem csak kívülről szólít meg bennünket, hanem bennünk, a lelkünkben történik? Az evangélium (külső) hívása Pál szerint elengedhetetlen az üdvösséghez. Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül… „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (10,14) Az igehirdető szerepe nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az evangélium eljusson az emberekhez, az evangélium pedig szükséges ahhoz, hogy segítségül hívják az Úr nevét, hogy üdvözüljenek. Isten az evangélium által hívja el azokat, akiket eleve elrendelt arra, hogy Fia képére formálódjanak. De vajon az evangélium meghívására gondolt Pál elhívás alatt?
Nyilvánvalóan nem. Több oka is van annak, hogy ezt a magyarázatot határozottan elvethetjük. Először is, az elhívás Pál szerint azokra vonatkozik, akikről Isten eleve elrendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képéhez. A οὓς… τούτους névmások konkrét embereket jelölnek az emberiségen belül (hacsak nem gondoljuk az elsöprő bibliai bizonyítékok ellenére azt, hogy végül minden ember megdicsőül, de még akkor is furcsa lenne Pál szóhasználata). Az evangélium meghívása ezzel szemben minden embernek szól, nem csak azoknak, akiket Isten eleve ismert és üdvösségre rendelt. A meghívottak köre tágabb az elhívottak körénél. Az elhívás tehát az evangélium külső hívásánál több: valami még társul a külső híváshoz, amitől a meghívás hatékonnyá válik.
Még súlyosabb ellenérv a láncolat következő állomásával való kapocs. Pál azt mondja, hogy akiket Isten elhív, azokat meg is igazítja (καὶ οὓς ἐκάλεσεν, τούτους καὶ ἐδικαίωσεν). Vegyük fontolóra az elhívás és a megigazítás közötti kapcsolatot. Ha az elhívást az evangélium meghívásával azonosítjuk, elég meredek állítást tulajdonítunk Pálnak. Nem kevesebbet, mint azt, hogy mindazok, akik meghallják az evangélium hívását, megigazulnak. Tényleg erre gondolt az apostol? Elég könnyű lenne így a misszió. Csak hirdetnünk kell az evangéliumot, és mindazok, akik meghallják, automatikusan üdvözülnek. Hiszen – figyeljük meg a láncolat következő szemeit – akiket (οὓς) megigazított, azokat (τούτους) meg is dicsőítette. Az elhívottak mind megdicsőülnek. Ha az elhívás az evangélium meghívásával azonos, még válaszadásra sincs szükség: akit evangélizálnak, automatikusan megigazul. Ez lenne csak az igazán radikális ex opere operato sakramentum! Ugye, nem kell bizonyítanom, hogy Pál nem erre gondolt?
Az evangélium meghívása benne van az elhívásban, de elhívás alatt Pál szinte mindig többre gondol az evangélium külső hívásánál. Az elhívás ebben a mondatban is az evangélium külső meghívásán túl a Lélek általi belső elhívást is jelenti. Valaki érthetően elmondja nekünk az örömhírt, mi pedig a Lélek újjászülő munkája miatt hittel fogadjuk azt. Ez az elhívás. Isten így hívja el azokat, akiket az üdvösségre rendelt. A kiválasztás és az elhívás között elválaszthatatlan kapcsolat van. Pál onnan tudta például, hogy a thesszalonikaiak választottak, hogy Isten Lelke hatékonyan elhívta őket: „tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nem csak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is.” (1Thessz 1,4-5) Pál saját megtérését is így értelmezte: „Mert hallottátok, milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt… De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott (καλέσας), hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel…” (Gal 1,13.15)
2. A láncolat következő láncszeme a megigazítás: „és akiket elhívott, azokat meg is igazította” (καὶ οὓς ἐκάλεσεν, τούτους καὶ ἐδικαίωσεν). (8,30b)
Az elhívottak a megigazulás által részesedhetnek az üdvösségben. Az elhívás önmagában nem elégséges a megdicsőüléshez, szükség van a megigazításra is. Hogy miért, arról az apostol máshol részletesen kifejtette a gondolatait (pl. Gal 2,15-21; 3,6-14). A megigazulás Pál egyik központi gondolata a Római levélben is. Az első fejezetekben elmagyarázza, hogy a törvény által egyetlen ember sem tud Isten előtt megigazulni, mert mindannyian bűnösök vagyunk (3,20). Az evangélium azonban az, hogy Isten törvény nélkül mutatta meg igazságát (3,21), amikor Jézus Krisztust engesztelő áldozatul adta (3,24-25), hogy aki hisz benne, annak Isten cselekedetek nélkül tulajdonítson igazságot (3,27-28; 4,4-5).
Pál ebben a versben megint szóba hozza a megigazulást. Az üdvösség, amelyre Isten eleve elrendeli azokat, akiket eleve kiválasztott, nem lehetséges a bűn rendezése és Isten haragjának (1,18) kiengesztelése (3,24) nélkül. Isten ezért nem csak arról gondoskodik, hogy elhívja választottait, hanem arról is, hogy amikor hitre jutnak, meg is igazuljanak. Isten mindenkit igazzá nyilvánít, akit a Lélek által elhív, mert Krisztus vérében való hitre hívja őket el. Megismerteti velük az üdvösség ígéreteit (biztosítja, hogy meghallják az evangéliumot), hitet ajándékoz nekik (biztosítja, hogy nyitott szívvel fogadják az ígéreteket), és odavezeti őket Jézus Krisztushoz (biztosítja, hogy találkozzanak a megigazító Krisztussal).
Péter apostol kicsit máshogyan fogalmazva, de tartalmilag ugyanerről beszél: „a jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint, a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pt 1,2). Amikor Isten elhív valakit, egyben fel is menti a bűn terhe alól. Bűnbocsánatra hív el, megbékéltet önmagával, igazságba öltöztet. A Lélek belső munkája és Krisztus nekünk tulajdonított igazsága két különböző áldás, de egymástól nem lehet őket elválasztani. Ahogy a reformátorok hangsúlyozták: duplex beneficium (kettős áldás). Nem szabad a kettőt összekeverni, de nem szabad őket elválasztani sem. Akiket elhívott, azokat meg is igazította. A Szentlélek belső, hatékony elhívása kéz a kézben jár Krisztus nekünk tulajdonított külső igazságával, melyet a hit ragad meg.
3. A láncolat utolsó láncszeme a megdicsőítés: „akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (οὓς δὲ ἐδικαίωσεν, τούτους καὶ ἐδόξασεν). (8,30c)
A οὓς… τούτους névmások folyamatos ismétlődéséből tudjuk, hogy akikkel elkezdődött az üdvösség folyamata, azokkal be is fejeződik. Akiket Isten eleve kiválasztott, azokat… meg is dicsőíti. A folyamat célja a megdicsőítés. Mit ért a szó alatt Pál? A megdicsőülés az Isten dicsőségében való részesedés (5,2), melynek minden ember hijával van (3,23). A megdicsőülés a szentek végső állapota és reménysége. A megdicsőülés az, amire egész lényünk vágyódik, ami után minden nap sóhajtozunk (8,23). A megdicsőülés az, amikor hazaérkezünk Istenhez és színről színre látjuk és szemléljük az ő lényének gazdagságát, és élvezzük örökkévaló szeretetét. A megdicsőülés a végső üdvösség állapota.
A levélben Pál korábban is írt már arról, hogy a megigazulás garantálja a megdicsőülést. Az 5. részben például ezt mondta: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk a hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, melyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.” (5,1-2) „Ha tehát már most megigazított bennünket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (5,9)
A mostani gondolatmenetben az az újdonság, hogy megmutatja a kettő közötti kapcsolat alapját. A megigazulás azért garantálja a megdicsőülést, mert mindkettő az üdvösség láncolatának egy-egy elengedhetetlen eleme, melyek logikai előzménye és elégséges oka Isten örök szeretete és elhatározása. Azért dicsőül meg mindenki, akit Isten megigazít, mert a megigazítás oka az elhívás, az elhívás oka az eleve elrendelés, az eleve elrendelés oka pedig Isten kiválasztó szeretete. Pál a végső üdvösség bizonyosságát akarta érzékeltetni a múlt idővel is: „akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. Amilyen biztos az elhívás és a megigazulás, olyan biztos a megdicsőülés is, hiszen mindegyik Isten eleve elrendelésétől függ.
Ha hiszünk, Isten 1) Krisztusban választott ki bennünket a világ teremtése előtt, 2) arra rendelt, hogy hasonlók legyünk Krisztus képéhez, 3) a Krisztusról szóló evangélium által hívott el, a Lélek erejével, hogy higgyünk, 4) majd Krisztus igazságába öltöztetett, hit által, hogy 5) Krisztus miatt Krisztussal együtt örököljük azt a dicsőséget, amit Isten a fiak számára elkészített. Mindez – elejétől a végéig – Isten kegyelmes munkája. Az okát hiába is firtatjuk, annál tovább nem fogunk tudni jutni, amit Mózes Izráellel kapcsolatban mondott: „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR” (5Móz 7,7-8). Azért választott ki, mert szeret. Azért szeret, mert szeret.
***
„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ‘ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?’ Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33-36)
Szia kedves Ádám!
Isten tegyen mindig bátorrá és szelíddé, hogy mindenben Őt képviselhesd, és taníthass az Ő igazságairól!
Szeretném Tőled megkérdezni, hogy a megdicsőül és megszenteltetik(emberre vonatkozóan) szavak ugye csereszavatosak ebben a fennit kontextusban is?
Illetve abban segíts kérlek, hogy hogyan lehet kérdésekkel segíteni, illetve leleplezni a különböző hiteket. Mert ha jól értem az elős és ezt a második bejegyzésedet az üdvösségről, az origó a mindent eldöntő hit. Hogy az vajjon üdvözítő, Istentől kapott hit-e vagy még nem az, vagy valami más, és később azzá lehet? …
Szia Barbara!
A megdicsőülést és a megszentelődést szorosan egymáshoz kapcsolódó fogalmaknak látom, de a kettőt nem azonosítom teljesen egymással. A megszentelődés a megdicsőülés kezdete, előíze, részleges megtapasztalása, kezdetleges formája itt és most, a megdicsőülés az, amikor teljesen Krisztus képre formálódva örököljük mindazt, ami az övé. John Pipernek van erről néhány érdekes gondolata, érdemes elolvasni. (Jó, hogy tudsz angolul, Piper weboldalát talán ismered is, ajánlom további olvasgatásra.)
Az üdvözítő hit tulajdonságairól hosszasan lehetne írni. Jonathan Edwards Religious Affections c. könyve az egyik legalaposabb elemzés, amit erről olvastam. Én azokból a jelekből próbálnék kiindulni, amelyekkel az Újszövetségben találkozom. Jézus például a lelki szegénységet nevezi meg az Isten országába való bejutás feltételének. Ez jó képe a hit valódi természetének. Az üdvözítő hit visszahúzódik, hogy helyet készítsen magában Isten igazságának. Aki a saját igazságában bízik, nem hisz üdvözítő módon. János apostol azt tanítja, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet a valódi hit ismertető jele. János azt is kiemeli, hogy Isten gyermekei tapasztalják a Szentlélek jelenlétét a lelkükben. Az igazi hívők tudják, hogy valami történt bennük, ami nem pusztán a lelkük belső folyamata, hanem külső, természetfeletti hatás. Valami új. Jakab a cselekedeteket hangsúlyozza, melyek nélkül nem lehet valódi hitről beszélni. Az életváltozást Pál is fontosnak tartja. Sokat lehetne még erről mondani, most hirtelen ezek jutottak eszembe.
Kedves Ádám!
Az eleve elrendelés és kiválasztás tanításának összegzéséül írod: Az okát hiába is firtatjuk, annál tovább nem fogunk tudni jutni, amit Mózes Izráellel kapcsolatban mondott: „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR” (5Móz 7,7-8) Azért választott ki, mert szeret. Azért szeret, mert szeret.
A kérdésem: Isten Izraelt kiválasztotta?
A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk.
Izraellel szövetséget kötött?
Igen, és ez is feltétel nélküli kiválasztás volt, de Pál különbséget tesz a testi Izráel kiválasztása és az üdvösségre való kiválasztás között, mely egyénekről szól, Izráel népén belül is. Pl.:
„Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen. De ezt nem úgy értem, mintha Isten igéje erejét vesztette volna. Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: ‘Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.’ Vagyis nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.” (Róm 9,1-8)
„Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem. Mi tehát a helyzet? Amire Izráel törekedett, azt nem érte el. A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek, ahogyan meg van írva: ‘Adott nekik az Isten bódult lelket, olyan szemet, amellyel nem láthatnak, és olyan fület, amellyel nem hallhatnak mindmáig.'” (Róm 11,5-8)
Olyan jó ez az egész.
Hű Ádám, ez nagyon jó válasz, nem erre számítottam, de akkor haladjunk erre.
„Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek,”
Akkor hát hogyan kell érteni, hogy „akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek … és az igéretek …”, HELYETTÜK Pál, maga akar lenni átok alatt? HELYETTÜK! A helyettük, az értelmezésem szerint éppen azok az emberek, személy szerint, akiké a fiúság, … stb. Hogyan lehetnek azok átok alatt, akiké a fiúság, a dicsőség … stb?
A nem kálvini eleve elrendelés hite szerint könnyen értelmezhető, de a kálvini szerint nálam fennakadás van.
Kedves Katalin, csak hogy ezt tisztán lássam, ugye nem erre értetted, hogy olyan jó ez az egész?
„…a többiek pedig megkeményíttettek, … ‘Adott nekik az Isten bódult lelket, olyan szemet, amellyel nem láthatnak, és olyan fület, amellyel nem hallhatnak mindmáig.’” Vagy mégis?
Jó hosszan válaszoltam, de elszállt.
A lényeg: engem épp most, a ti párbeszédetek kapcsán erősít meg az Úr abban, hogy az Ő terve tökéletes.
Nem bírálhatom felül egyetlen döntését sem. Az, hogy kiválasztott valakiket valamire, és másokat pedig nem ugyanarra, hanem másra rendelt, az Ő tulajdon joga, hatalma, döntése. Övé a föld és annak teljessége.
Aminek örülök, az, hogy azért szeret engem, mert szeret. Ez bátorít fel arra, hogy teljesen megbízzak benne, mert nem az érdemeimre néz, hanem az ő szeretetére, amivel szeret. Szerelmesen. Ettől szárnyakat kap a hitem. Bármit, amit megítélhetek, csak valamihez viszonyított ítélet lehet, mert nem vagyok Isten, csak ember. Ezért minden vélekedésem csak viszonylagos.
Ádám annyira jól összeszedte, miért is bízhatok meg tökéletesen Istenben. Az az annyira jó, hogy a hitem, amit hallásból kaptam, már eleve a szívembe volt oltva, már akkor ismert engem Isten, mikor még meg sem születtem, és nem azért választott, mert ilyen vagy olyan vagyok, bár ha azért, az is az Ő érdeme, hanem, mert szeret. És én is azért szeretem Őt, mert Ő szeret engem.
És az, hogy ti erről ilyen szenvedélyesen beszélgettek, azt bizonyítja, hogy ti is nagyon szeretitek Őt. A többi csak ráadás.
Jonas: Hogyan lehetnek azok átok alatt, akiké a fiúság, a dicsőség … stb?
Ugye, milyen meglepő? Különösen annak a fényében, amit Pál az előtte levő versekben olyan nagy bizonyossággal megfogalmazott: „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít… Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? …meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem…” semmi. Akkor hogy van az, hogy a zsidók többsége nem hisz a Messiásban, és átok alá került? Isten igéje elveszítette az erejét? Nem tartja Isten magát az ígéreteihez? Hogy lehetséges ez?
Pál gondolatmenetének az ütőerére tetted a kezed, Jonas, és jól érzed, amit ő érzett. Ha igaz az, hogy Isten választása garantálja a dicsőséget, amiről a cikkem szól, hogy lehetséges az, hogy a zsidók nagy része elesett? Lehet, hogy mégsincs ilyen ígéret? Lehet, hogy Isten nem garantál semmi olyasmit, amiről beszéltem?
Pál felismeri a kérdés súlyát, és nekilát, hogy helyre tegye ezt a problémát, amit a zsidók hitetlensége jelent. Emiatt a kérdés miatt van a Római levélben a 9-11. rész. Pál a következő szavakkal kezdi a válaszát: „De ezt nem úgy értem, mintha Isten igéje erejét vesztette volna.” A dilemma ugyanis az, hogy ha Izráelé a fiúság, dicsőség, szövetség, akkor hogyhogy nem öröklik ezeket? Hogyan lehetséges az, hogy elestek? Elveszítette Isten szava az erejét? Nem, mondja Pál, nem így értem a szomorú jelenséget. Miről van akkor szó? Miért nem gondolja Pál, hogy a zsidók elesése ellenére Isten igéje elveszítette volna az erejét?
Te valószínűleg azt mondanád most itt, Jonas, hogy a szabad akarat az ok, legalábbis az álláspontodból az következne, hogy Pál a szabad akaratról kezdjen beszélni. Isten igéje azért nem vesztette el az erejét, mert nem garantálta a zsidók üdvösségét, az ő döntésük is, hogy Isten mellett akarnak-e maradni. Ha valahol, akkor itt lenne a helye annak, hogy Pál kifejtse ezzel kapcsolatos gondolatait (ha voltak ilyen gondolatai). Nézzük meg, mivel indokolja az apostol, hogy Isten igéje a zsidók elesése ellenére sem vesztette el az erejét! Olvassuk tovább!
„Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: ‘Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.'”
Hmmm. Tehát a fiúság, szövetség, dicsőség Izráelé, de nem mindenkié Izráelen belül? Ezt akarod mondani, Pál? Az ígéret Ábrahám gyermekeié, de nem minden leszármazottjáé? Ki dönti el, hogy Ábrahám melyik gyermeke örökli az ígéreteket?
Jonas, Pálnak itt megint lehetősége lenne arra, hogy tisztázza: azok Ábrahám gyermekei, akik szabad akaratukból hisznek. De figyeld meg, hogyan folytatja!
„Vagyis nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.”
Jó, de kik az ígéret gyermekei? Ábrahám melyik utódja számít Isten gyermekének? Jó, értem, Izsák. De miért pont ő? Jonas, figyeld meg, hogy folytatja Pál!
„Mert az ígéret szava ez: ‘Abban az időben visszajövök, és fia lesz Sárának.'”
Tehát Izsák az ígéret gyermeke, Ismáél pedig nem az, és csak azért, mert Izsák Isten ígéretéből származott? Csak azért, mert Isten Izsák mellett döntött? Igen. És ez még nem minden.
„De nem csak ezt az esetet lehet említeni, hanem Rebekáét is, aki egytől fogant, a mi atyánktól, Izsáktól.”
Tehát ugrunk egy generációt. Itt már két gyerekről lesz szó, akiknek ugyanaz az apja is (Izsák), és az anyja is (Rebeka). Ők pedig ikrek! Nem is lehetne ennél jobb illusztráció. Ez sokkal tisztább helyzet, mint Ismáelé, aki – lássuk be – elég furcsa körülmények között született. Vajon közülük miért örökli az ígéretet az egyik, és miért nem örökli a másik? Reméljük, Pál tisztázza.
„Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, megmondatott Rebekának, hogy ‘a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek’, úgy ahogyan meg van írva: ‘Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.'”
Jajjajjaj. Mit mondtál, Pál?! Miért Jákób lett az ígéret örököse, és nem Ézsau? Isten kiválasztáson alapuló elhatározása?! Miért nem azt mondtad, hogy Ézsau istentelenebb volt, vagy azt, hogy elutasította az elsőszülöttséget, vagy valamit, ami Ézsau döntésévé teszi ezt a dolgot? Micsoda, hogy ez már akkor eldőlt, amikor sem Ézsau, sem Jákób nem tettek semmit, sem jót, sem rosszat?! És az utolsó mondat, az különösen borzasztó! „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem”?! Ez nagyon gáz. Biztos valamit félreértettem.
Jonas, te mit kérdeznél Páltól ezen a ponton? Szerinted mi az a kérdés, amire számíthatott az apostol a gondolatai leírásakor? Úgy van, az, amire most te is és én is gondolunk. Pál mintha a fejünkbe látna.
„Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten?”
Rendben van, Pál érti a dilemmánkat. Viszont ha eddig nem tisztázta a dolgot, ez az a pont, ahol mindenképpen tisztáznia KELL, máskülönben tényleg azt fogjuk gondolni, hogy a kiválasztás okát Isten titkos szándékának tulajdonítja. Vagyis hogy szerinte végső soron Isten dönt. Szóval Pál, légy szíves, beszélj már a szabad akaratról! Itt állunk, megbotránkoztunk, segíts! Ne játssz tovább az idegeinkkel!
„Szó sincs róla!”
Na, jól van, szeretlek Pál. Viszont mondd el légy szíves, hogy hogy vannak ezek! Miért nem igazságtalan Isten, ha Ézsaut választja Jákób helyett? Szeretném, ha segítenél, mert itt vannak ezek a kálvinisták, akik mindig feltétel nélküli kiválasztásról beszélnek, és azt mondják, hogy az üdvösségünkről Isten dönt. Most már ne feszítsd a húrt, hanem magyarázd el, miért nem igazságtalan az Isten, amikor az egyiket kiválasztja, a másikat nem! Kicsit tartok attól, hogy mit fogsz mondani, de tovább olvaslak, kíváncsi vagyok, mivel indokolod, amiről eddig beszéltél. Remélem, valami megnyugtató következik most már.
„Hiszen így szól Mózeshez: ‘Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.’ Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: ‘Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.’ Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.”
Puff neki.
Jonas, te mit kérdeznél ezen a ponton Páltól? Főleg a megkeményítés kapcsán. Szerintem azt, amire Pál számít:
„Azt mondod erre nekem: ‘Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?'”
Páááál, lééégy szíííves, mooondj mmááár vaalaaamiii ééérteeelmeeseet! Szeretném tudni, Isten miért teszi azt, amit tesz, és ez hogy a túróba lehet igazságos! Az az Isten, akiről eddig beszéltél, nem tetszik nekem. Nem lehet ilyen az Isten! Egyszerűen nem lehet ilyen, pont. És megint pont. Sőt, felkiáltójel!
„Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ‘Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja? Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is?”
***
Kicsit eltértem az eredeti kérdéstől, de csak úgy, mint Pál, hiszen az ő gondolatmenetét követtem. Aki nem vette volna észre, a Róma 9 első 24 versét vettem végig, melyek közvetlenül a 8. rész után jönnek és ugyanúgy az üdvösség láncolatára reagálnak (a zsidók elesésének fényében), ahogy Jonas az én magyarázatomra, és utána én az övére. Hogy lehet az, kérdezi Pál, hogy nem minden zsidó örökli az ígéreteket? Szerinte ez úgy lehetséges, hogy nem mindenki tartozik Izráelhez, aki Izráeltől származik. És hogy ki tartozik Izráelhez, az nem a testi származástól függ, hanem Isten döntésétől. Pont.
Mond Pál mást is erről a kérdésről, kicsit később. Elmagyarázza, hogy Isten ígérete az Izráelen belüli választottakban érvényesül, valamint azokban a pogányokban, akik hit által Ábrahám gyermekei lettek. Azt is elmondja, hogy a zsidók többségének a szívéből Isten el fogja távolítani a hitetlenséget, és ugyanazzal az erővel, amellyel most a maradékot és a pogányokból lett hívőket beemelte az ígéret gyermekei közé – kegyelmi kiválasztása alapján -, őket is be fogja emelni Isten gyermekei közé.
Jonas, ez a válaszom a kérdésedre. Pontosabban: ez Pál apostol válasza a kérdésedre, ami őt is foglalkoztatta. (És még mielőtt fennakadsz ezen: tudom, hogy ez valójában nem a te kérdésed, hanem azt gondolod, hogy az én igemagyarázatom veti fel a kérdést. Az, hogy szerinted az igemagyarázatom felveti a kérdést, engem őszintén szólva jó érzésekkel tölt el. Ha Pálnak ugyanez volt a kérdése, akkor valószínűleg jól értettem azt, amiről a 8. részben beszélt.)
Hosszú voltam, de ezt most nem akartam rövidebben elmondani.
Még annyit: ha megfeszülök, sem tudom elérni, hogy higgyjen valaki, akinek más a rendeltetése. Lásd a fazekas példázatát. És ez Isten szuverén döntése. Én boncolgathatom, hogy miért is döntött így, de ez a tudás Isten birtokában van. Sejthetek valamit belőle, de megítélni akkor sem tudom, épp azért, mert azt sem érthetem, miért választott engem. Csak. Miért hisznek benne, akik hisznek? Csak. Ez Isten ajándéka. Ráadásul jókedvében.
Nem hivalkodóan jegyzem ezt meg, hanem nagyon is mély alázattal és örömmel. Hálával.
Kedves Katalin, rendkívül kedvesen válaszoltál. Én nem tudok ennyire diplomáciai nyelvezetű lenni. Mert ugye a kérdés az kicsit más volt, de nem baj, köszi! 🙂
Szia Ádám, most egy kis szünet „kell” következzen ebben a mi felvonásunkban. Elmaradásom van nálad is, ugyanakkor nyakamon a házikör, és a vasárnap, és a tini klub, és … nálunk ez szépen szét/meg van osztva, de ez most „random” nálam nagyon besűrűsödött. A csípőből válaszok pedig ritkán visznek előre, legalábbis engem.
De köszönöm előre is a hosszabb választ, és értettem, hogy miért erre mentél tovább.
A fentebbi „fáraós” igék után, most egy olyan igét szeretnék beszúrni, amire ma figyeltem fel igeolvasás közben:
Azután Ésaiást idézem; ő bátran azt mondja (Ésaiás 65:1) Megtaláltak engem azok, akik nem kerestek, megjelentem azoknak, akik sohasem kérdezősködtek felőlem. Róm 10,20-Budai fordítás
Ehhez megint csak felesleges lenne bármilyen kommentárt hozzáfűznöm, mert ez az ige is önmagáért beszél…
Jonas, teljesen érthető, én is vagyok néha így ezzel. Isten áldjon a szolgálataidban!
Kedves Gábor, köszi a jó szándékot! Az idézeted azt erősíti, hogy Isten részéről azok sincsenek kifelejtve, akik nem keresték, esetleg nem is hallottak Róla. Halleluja! Ugyanakkor arra is Isten bátorít, hogy „Keressétek az Urat, amíg megtalálható,…” (Ézs.55,6,)
Sok olyan bibliai példa van, ahol az isteni elhívás vagy elrendelés domborodik ki, ugyanakkor van sok olyan példa is, ahol láthatóan nagyon is fontos tényező az ember hite. pl: Luk. 7,7-10 Amiért is magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek: hanem csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. … Jézus pedig ezeket hallván, elcsodálkozék őrajta; és hátrafordulván monda az Őt követő sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izraelben sem találtam! És a küldöttek visszatérvén a házhoz, a beteg szolgát már egészségben találták.