Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

A példázatban szereplő kutya (κύων) szó nem az ember barátjának tartott háziállatra, hanem a szabadon kóborló, szeméten és dögökön élő, akár az emberre is rátámadó állatra utal. A házban élő hűséges kutyákra más szót használtak (κυνάριον). Helytelen lett volna odadobni a kóbor kutyáknak a szent dolgokat, azokat az áldozatokat, amelyeket az istenfélő zsidók Isten templomába vittek. A szent dolgok egyszerűen nem a kutyáknak valók. Hasonló a helyzet a disznókkal. A disznóknak nem ad az ember gyöngyöket, mert azzal nem tudnak jóllakni. A moslékkal igen. A gyöngyökkel nem. Ha értékes gyöngyöket adunk nekik, azt kockáztatjuk, hogy tönkreteszik azokat, sőt, dühükben és éhségükben bennünket tekintenek tápláléknak. Sem a szent dolgok nem valók a kutyáknak, sem a gyöngyök nem valók a disznóknak. Ebből a közhelyből indul ki Jézus.

Sokáig azért nem értettem ezt a példázatot, mert nem tudtam elhelyezni a hegyi beszéd kontextusában. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy Jézus az előző gondolatot akarja kiegyensúlyozni („ne ítélj, hogy ne ítéltess!”), de azt már kiegyensúlyozta, amikor a szálka és gerenda kapcsán elmondta, hogy miután kivesszük saját szemünkből a gerendát, képesek leszünk kivenni a másik szeméből is a szálkát (vagyis tisztán látva tiszta ítéletet is tudunk hozni, fenntartva a bíráskodást Istennek). A disznós-kutyás példázat mintha másról szólna, nem meggyőző számomra, hogy pusztán ezt a gondolatot erősítené. De akkor miről szól és hogy illeszkedik a tágabb gondolatmenetbe? Lehet persze különálló gondolat is, ami csak úgy ide került, csak akkor nem nagyon van kapaszkodóm ahhoz, hogy jól értsem. Ez volt régóta a dilemmám. Most viszont, ahogy a hegyi beszédről prédikálva (és prédikációkat hallgatva) hónapok óta bennem lüktet az egész beszéd, azt hiszem, megnyílt előttem a példázat jelentése.

Jézus folyamatosan, újból és újból, különböző oldalakról azt mondja el, hogy mindent az Isten országára tegyünk fel. Éljünk a feltámadás fényében. Keressük először az Isten országát. Ne a földön, hanem a mennyben gyűjtsünk kincseket, mert ahol a szívünk, ott van a kincsünk is. Ne akarjunk két úrnak szolgálni, mert nem fog menni. Legyen tiszta a szemünk, egységes a látásunk, legyen Isten a fókuszunkban, és lássunk mindent az ő szemén keresztül. Ez a totális istenközpontúság és együgyűség jellemezzen bennünket akkor is, ha emiatt a világ lúzereknek néz bennünket. Merjünk lelki szegények lenni, merjünk sírni, legyünk szelídek, vállaljuk akár az üldöztetést is és hogy gyalázzanak bennünket, mert áldottak leszünk és miénk lesz a mennyek országa. Azt hiszem, ebbe a sorba illeszkedik a disznós példázat is. Így legalábbis van értelme.

Jézus arra tanít bennünket, hogy az Istennek hozott áldozatunkat és a szívünk gyöngyeit ne pazaroljuk el a kutyákra és a disznókra, ne vigyük olyan helyre, ahova az nem való. Ne szórjuk szét az életünk értékeit és a szívünk hódolatát olyan dolgokra, amelyek nem érdemlik azokat. Vigyük a szent áldozatot és az értékes gyöngyöt arra a helyre, ahol egyedül méltó helye van: Isten Templomába. Adjuk Istennek. Adjuk az Isten országa ügyének. Minden más kifoszt és tönkretesz bennünket.

És hogy mindez hogy kapcsolódik a választásokhoz? Belső küzdelmeimen keresztül értettem meg Jézus szavait, ahogy a kampány során próbáltam tisztán megőrizni a szívemet a felkorbácsolt indulatoktól. Az elmúlt hetekben mindenféle fórumon éhes kutyákként és éhes disznókként követelték tőlünk a szent dolgainkat és a gyöngyeinket. A szívünket. Politikusok a saját logikájuk szerint tették ezt, hiszen szükségük volt megválasztásukhoz a szavazatainkra. Nem hibáztatom ezért őket, vagy legalábbis nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ez most másként lehetne. Ha azt akarjuk, hogy demokráciaként működjön az ország, akkor ez a logika vele jár, a politikusok eszerint fognak viselkedni. De mi nem kell, hogy eszerint működjünk. A szavazatunkat megkaphatták, de a szent dolgainkhoz és a gyöngyeinkhez nincs joguk. Odaadtuk nekik?

Ne értsen senki félre: nem nevezem a politikusokat disznóknak és kutyáknak, a példázat nem ilyen direkt módon operál. Fegyelmezettebb értelmezést kell követnünk, ha Jézus szavait jól akarjuk alkalmazni. Politikusokra szükség van, Isten rendeli őket (Róm 13,1-7). Vannak köztük tisztességes, felelős, nagyszerű emberek, meg hitványak, tisztességtelenek, felelőtlenek, de ahogy nekik szükségük van ránk, nekünk is szükségünk van rájuk. A politikusok abban a tekintetben hasonlítanak a disznókra és a kutyákra, hogy éhesek. De nem a szent dolgaink és a gyöngyeink kellenek nekik, hanem a szavazatunk. Könnyebb megszerezniük a szavazatainkat, ha a szívünk is náluk van, de alapvetően a szavazatainkat akarják.

Ha a szavazataink mellett a gyöngyeinket is odaadjuk nekik, tönkre fogják tenni, meg fogják taposni, és végül ránk támadnak és kifosztanak bennünket. Sokkal rosszabb értelemben, mintha a vagyonunkból lopnának. Ha odaadjuk nekik a szent dolgainkat, az Istennek járó hódolatunkat, a szívünk vágyait, ha beléjük vetítjük a reményeinket (akár kormányról, akár ellenzékről van szó), ha Isten helyett nekik adjuk feltétlen lojalitásunkat, végül mindent el fogunk veszíteni. Jézus a lehető legdurvább képekkel óv bennünket ettől.

Ezzel persze nem merül ki a példázat jelentése, számos más területen is alkalmazhatjuk az életünkben. De nekem most történetesen a választások segítettek, hogy Jézus hasonlatát végre megértsem. Ezt a bejegyzést pedig azért írtam, mert a hasonlat ráébreszthet sokakat, miért érzik most kifosztva magukat, és figyelmeztetheti azokat, akik nem így éreznek, hogy ha nem vigyáznak a szívükre, egyszer ők is át fogják ezt élni. A szívünk szent hódolata és reménysége nem lehet a politikusoké. Sem senki másé Istenen kívül.