Van az angol nyelvben egy remek kifejezés, amire érdemes odafigyelni. Ez a „virtue signalling”. Szó szerint azt jelenti: „erényjelzés”. Mint mikor egy jelzőlámpa pirosra vált, jelezve, hogy ott az autónak meg kell állnia, vagy mint mikor a rádióban megszólal a híreket jelző szignál. Csak ebben az esetben azt jelzik nekünk, hogy „erény következik”. „Virtue signalling” az, amikor Svédországban LMBT-stadion épül. Bizony, olyan stadion, amelyben minden szexuális értelemben vett másság jól érezheti magát és még a dolgozók is erre vannak érzékenyítve. „Virtue signalling” az, amikor Macron elnök közös fényképen pózol a transzvesztita fekete együttes tagjaival, akiket az elnöki palotába hívott. „Virtue signalling” az, amikor Párizs egyik negyedében maga a polgármester avatja fel a Pride idejére a szivárványos zebrát, és jelzi, hogy az bizony ott is marad az idők végezetéig. Mert ő az erény – no meg a történelem jó – oldalán áll. És „virtue signalling” az is, amikor az amerikai episzkopális vagy valamelyik skandináv egyház ugyanezt a zászlót cipeli. Vagy amikor a Pride idején „evangéliumi keresztények” jelzik: ők megtértek a homofóbiából.
A „virtue signalling” nem új jelenség. Európa úgymond keresztény időszakában is állandóan jeleztük egymásnak az erényességünket. Amikor egy gazdag arisztokrata katedrális építését finanszírozta, vagy éppen tudományos akadémiát alapított, és ezt világgá kürtölte, az is erényjelzés volt. Az is, amikor egy adományozó nevét vésték a templom falán lévő márványtáblára. Amikor ma falusi polgármesterek giccsesebbnél giccsesebb alkotásokkal jelzik a nemzeti érzés iránti elkötelezettségüket, az is erényjelzés. Erényjelzés az is, amikor a facebook profilok hirtelen az aktuális ügy színére színeződnek át, vagy amikor valaki a békés, nyugodt íróasztala mellől írja az irgalmasabbnál irgalmasabb cikkeket az irgalmatlanabbnál irgalmatlanabb rendeletekről, törvényekről és szabályozásokról, de az persze fel sem merül benne, hogy a saját lakásába fogadjon akár csak egyet is azok közül, akik iránt az irgalom érzése szétpukkasztja. Nincs ebben semmi új, minden korban arra törekedtek az emberek, hogy az erényesség hierarchiájában elcsípjenek valamilyen előkelő helyezést. Sokszor egyenes arányban saját életük szétesettségével és céltalanságával.
Ami a mai nyugati erényjelzőkben meghökkentő, az nem maga az erényekkel való hivalkodás, inkább az, hogy mit tekintenek erénynek. Nem is kell olyan nagyot hátra lépnünk ahhoz, hogy elmerengjünk ezen. Vajon egy kultúrában hogy kerülhetett az erények legtetejére az, hogy ki pártolja jobban a homoszexualitást, ki áll hangosabban a hagyományos család normatív voltának lebontása mellé, ki tagadja gyorsabban a nemek kettősségét, ki tud többet tenni annak érdekében, hogy az emberek minél hamarabb műtéti úton igazíthassák testüket belső illúzióikhoz, és hogy a jogrend is ehhez igazodjon, ki mondja bátrabban ki, hogy az egész eddigi történelem hazug volt, és hogy az emberiség végre elérkezett az egyenlőség kapujába, ahol nem csak a társadalom ítélete nem számít többé (egyébként dehogynem számít, éppen azt alakítják!), de a természeté sem? A mostani erényjelzésben ez a sokkoló. Magára a jelzésre nem érdemes odafigyelni, nincsen semmi jelentősége azon túl, hogy valaki jobbnak próbál mutatkozni annál, amilyen a belseje. A jelenségre azonban érdemes odafigyelni. Ezek a mostani erényjelzések mások, mint a többi. Merthogy az erény fordult a feje tetejére. Amit most erényként jeleznek, az egy korábbi korban szégyen lett volna vagy mérhetetlen ostobaság.
Ez a figyelemre méltó.
No meg az, ha keresztény egyházak ebbe a versenybe akarnak beszállni. A keresztényeknek soha nem az volt a dolguk, hogy erényeiket lobogtassák, vagy az éppen aktuális társadalmi erénylétra felsőbb fokára akarjanak fellépni, hanem az, hogy a bűnösök Megváltójára mutassanak. Az azonban végképp idegen a küldetésüktől, hogy ők maguk legitimálják az új erkölcsi rendet. Az ilyesmi nem irgalom vagy szeretet, hanem színtiszta virtue signalling.
Véleményem szerint az evangéliumi keresztényeknek egyértelmű jelzéseket kellene adni arról, hogy mi a jó és mi a rossz.
Ézs5,20 Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!
Szia Ádám!
Vitatkoznék veled a helyzet különlegességéről, illetve másságáról. Nem hiszem ugyanis, hogy ez a helyzet olyan nagyon új volna, nevezetesen az, hogy egy bűnt nevez a társadalom többsége erénynek.
Gondoljunk csak a 2. VH előtti zsidógyűlöletre. Vagy ott van a Magyarországon az orosz megszállás alatt az államtól való lopás, csalás, ügyeskedés jellemzője (és ez a hozzáállás még ma is áthatja népünket). Mindkettő bűn, ne gondoljuk, hogy nem az. Csupán annyi, hogy egy régen elfogadott bűn (ókor, Görögo., Római bir.), mely bűnként volt kezelve sokáig mostanában megint elfogadott, sőt támogatott lett. Annyira ideillik a Római levél első fejezete: ” Isten azért gyalázatos szenvedélyekre adta őket, mert asszonyaik is felcserélték a természetes élést természetellenessel, ugyanígy a férfiak is elhagyták az asszonnyal való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban…Ezek ugyan ismerik Isten végzését, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nemcsak megteszik, hanem egyetértenek azokkal, akik ezeket gyakorolják.”(Római levél 1, 26-27,32)
Azt mondom tehát, hogy igazából nincs új a nap alatt, még a hivatalos egyház hozzáállásában sem (gondoljunk csak a kommunista békepapokra, vagy a zsidóüldozés alatt hallgató, vagy azt támogató egyházi vezetőkre).
Lényegében egyetértünk. Máskor is volt már olyan, hogy az erények durván a fejük tetejére álltak. Mégis azt gondolom, hogy a szexuális forradalom ezt mélyebb, archetipikus szinten csinálta meg azzal, hogy magukat a nemeket is dekonstruálta, és azokat helyezte legalulra, akik ezt nem követik elég lelkesen. De abban igazad van, hogy társadalmak máskor is neveztek bűnt erénynek.
Köszi a cikket, frappáns és fején találja a szöget.
1-2 ponton azért vitatkoznék, illetve szívesen utánajárnék
– én is érzékelek egy lázadást a hagyományos értékek, erénynek számító dolgok felé (itt vidéken), de azért nem érzem h ennyire túl lenne tolva, h alulmarad aki nem pártolja, tagadja annyira
– sztem az egyháznak az elfogadást kellene közvetíteni az embertársak felé, azzal a nagyvonalúsággal h bizonyos dolgokat ki fognak nőni, rájönnek majd maguk is (mint egy lázadó tini). Felhívhatjuk a figyelmet a veszélyekre, de ha annyira kiközösítjük, leszóljuk ami nekik fontos, elveszítjük őket, nem ér célba a kommunikáció. Sztem a korábbi túlkapások és csípőből ítélkezések, diszkrimináció hatására lettek sokan óvatosabbak sokan, keresztények is
„Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Filippi 4:8
Az LMBT nem tartozik ezek közé.
Ádám, most komolyan, szerinted ma, Magyarországon tényleg ez lenne a fő probléma?
Amúgy tényleg Facebook-irgalmasok és a „nemek dekonstruálása” fenyegeti ma hazánkat?
Tényleg nem zavar, hogy az ország szorong és fröcsög? Mert akkor nem egy országban élünk.
Régen a kedvenc teológusom voltál, most meg olyan, mintha a Mandinerre kikerülni lenne a fő ambíciód, valaha provokatív és frissítő gondolatokat írtál, most meg beszálltál egy kórusba és annak a lózungait hasznosítod újra.
Illés,
sajnálom, hogy így látsz, de ha a te lelkedet másfajta problémák nyomják, ezek meg nem, akkor megértem, ha frusztrálnak az ilyen jellegű cikkeim.
Egyébként nem, nem ezt tartom a legnagyobb problémának, hanem a hitetlenséget. De a nyugati társadalmakat átformáló progresszív ideológiát komoly mételynek látom, és leginkább azért, mert nyugaton egész felekezeteket is maga alá gyűrt, kilopva belőlük az evangéliumot. Mi itt Magyarországon kaptunk egy kis időt a védekezésre, mint egy árvíz előtti napokban. Ezt a kegyelmi időt szeretném kihasználni.
A kitekintésem mindig nyugatos volt, erre utal a blogom angol neve is. Tehát nem csak kis hazánk problémái foglalkoztatnak. Nyugaton ez az egyház nagy harca most. Csak ők már sokkal rosszabb pozícióból harcolnak, mert nem voltak felkészülve arra, ami jött. Tanulnunk kell a példájukból.
Ami a mandinert illeti, nem hogy nem volt célom, hogy szemlézzenek, néha konkrétan imádkoztam azért, hogy ne tegyék ki egy-egy cikkemet, mert más nyilvánosságnak szántam. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az évek során az egyik legjobb oldallá nőtte ki magát, az ott megjelenő elemzések figyelemre méltóak. Miközben a teljes palettát olvasom (444, Mérce, Index, Magyar Idők stb.), a mandiner cikkeinek a mélysége sokszor beelőzi a többi oldalét.
Egyébként ha visszanézed a cikkeimet, láthatod, hogy kezdettől ugyanazt az irányt képviselem, ebben nem változtam. Talán csak régen nem zavart ez (annyira) téged.
kdani,
igen, sok igazság van abban, amit mondasz.
Értelek Ádám,
akkor a fő problémát tekintve nincs is ellentét köztünk 🙂
Tudom, hogy alapvetően nyugati kitekintéssel írsz, és a Mandiner erényeit sem tagadom (náluk és nálad lehetett magyarul olvasni Jordan Petersonról, Rod Dreherről, stb., ezek klassz dolgok – bár a MandiNERben eléggé látszik, hogy csak azokat szólaltatják meg, akikből ki tudnak csiholni valamiféle állásfoglalást a magyar jobboldal mellett, de ez oké, nem is igyekeznek titkolni.) Nálad hála Istennek nem ez a helyzet, de a te posztjaid is jobbra húznak, ez sem baj, csak engem néha meglep. És nem árt tisztázni, mert azt – remélem, te sem gondolod, hogy az evangéliumból csakis jobboldali gondolkodás fakadhat, és nyilván mindenkinek megvan a maga kulturális kontextusa, csak ezt jó tudatosítani és vállalni.
Ahol nem értünk egyet: a progresszív ideológiáért én sem vagyok oda, nagyon is látom a veszélyeit. De egy percig sem gondolom, hogy a hazai alt-righthoz igazodó jobboldal menedék vagy „kegyelmi idő” lenne. Szerintem ugyanannak a problémának a másik, nem is igazán szebbik oldaláról van szó.
Ha nyugati kitekintéssel szemléled hazánk dolgait, még furcsább, hogy neked nem tűnt föl, vagy nem okozott bejegyzést érdemlő problémát Milo Yiannopoulos hazai „fellépése” és a hazai „kereszténydemorkata” sajtó általi ünneplése (https://www.youtube.com/watch?v=-8zCDDiZn30 , https://www.youtube.com/watch?v=MfFj3Qy7Hvo&t=922s) Vagy a kedélyes Richard Spencer-interjú egy kormánylapban: https://pestisracok.hu/orban-viktor-jobb-mint-angela-merkel-ps-interju-richard-spencerrel/ Épp mert te tudod, kik ezek az emberek. És épp ezért csodálkoozm, hogy nem tűnik föl: amennyire a liberalizmus már csak antinacionalizmius, a baloldal meg antikapitalizmus, amit ma jobboldalnak hívnak, az már csak anitliberalizmus és baloldalellenesség, sehol nincs egy állítás, csak a tagadás tagadásának a tagadása. (Mimézis, mondaná René Girard.)
Rendszeresen beszállsz a „genderharcba”, de kicsit sem zavar a hazai vagy a nyugati rasszizmus, még Charlottesville idején sem, aminek azért a liberalizmussal nehezen vádolható liberális John Piper is külön videóban beszélt, de egyből megemlékeztél a Nashville-i Nyilatkozatról.
Osztom a problémáidat, csak feltűnik, hogy más problémák meg nem zavarnak. Vagy szerinted tényleg nem gond a rasszizmus, „belefér”? A társadalmi igazságosság gondolata meg „métely”?
Tényleg tök jó, hogy a nyugati evangelikalizmusnak van magyar hangja, d eazér taz beszédes, hogy Jim Wallis vagy Tony Campolo nevét ezen a blogon egyszer sem írtad le.
Gyorsan elhatárolódsz Balaványtól, és a Keresztények a melegekért-től (https://divinity.szabadosadam.hu/?p=13876 )de egyszer sem emeltél szót, amikor az érpataki polggármester bibliaidézettel és akasztófával hőzöngött a pride mellett, vagy a vonulókat sörösüveggel dobálták a nácik.
Mégegyszer: nem számonkérek, nem vádaskodom, ez a te blogod, csak kíváncsi vagyok: neked feltűnik ez?
Illés,
köszönöm, hogy leírtad ezeket az észrevételeidet. Megpróbálok válaszolni, és ha továbbra is benned maradnak a rossz érzések, nyugodtan pörgesd tovább a témát, mert fontos nekem a véleményed.
Először is nem titkolom, hogy kulturálisan jobboldaliként szocializálódtam. Vagy talán helyesebb úgy mondanom, hogy anti-baloldaliként. Szüleim otthon a Szabad Európa Rádiót hallgatták, 1956 meghatározó trauma volt a családomban, nem volt kérdés, hogy a marxizmus romboló, gyilkos és gyűlöletes ideológia. Innen megpróbáltam kinézni, igyekeztem baloldali barátaimat meghallgatni, megérteni. De zsigerileg kb. úgy éreztem mindig a marxizmussal kapcsolatban, ahogy egy zsidó családban szocializálódott ember a nemzetiszocializmus mindenféle válfajával kapcsolatban. Ez az én történetem. Nagyobb szenvedés nekem a Mércét olvasni, mint a Mandinert, noha a Mandiner cikkeitől is néha dobok egy hátast, és van, hogy a Mércével meg egyetértek. Keresztény szeretnék lenni, nem jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy progresszív.
A másik, amit fontosnak tartok elmondani, az az, hogy mindenkinek meg kell válogatnia a harcait. Nem lehet minden harcba beállni, nem is minden harcot egy emberre bíz Isten. Nem fogok minden ügyben megszólalni, csak abban, amiről úgy érzem, rám lett bízva, vagy amivel kapcsolatban bennem van sürgetés. Igazad van a rasszizmus kapcsán, de valahogy ez nem lett soha az én harcommá. Talán azért sem, mert sokszor láttam, hogy balliberális oldalon bunkósbotként használták és sokakat indokolatlanul rágalmaztak ezzel. De lehet, hogy fontosabb a téma, mint amennyire erre a szívem rádobban. A gyülekezetünkben az egyik presbiterünk a három közül fekete. A kis egyházunk egyik gyülekezete roma gyülekezet. Mindig multikulturálisak voltunk, nagyon szeretem és élvezem ezt a sokszínűséget. A menekültek kapcsán szóvá tettem, amikor nekem is fájt a megbélyegző propaganda. Nem egy cikket írtam erről.
Milo a jobboldaliak egy részének azért üdítő, mert neki minden számítás szerint progresszívnek kellene lennie (zsidó, meleg, bevándorló), mégsem az, sőt, lerántja a leplet a progresszívek képmutatásáról. Ezzel együtt én a Milo-jelenséget inkább károsnak tartom. Igazad van abban, hogy írhattam volna cikket róla az ittlétekor. Talán elmulasztottam valamit. De nem maradtam teljesen csendben. Április 17-én ezt írtam: „Másrészt – és ez ma a nehezebb a keresztények többségének – távol kell tartanunk a szívünktől azt a lázadó új jobboldali hangvételt, ami Amerikában Trumpot és Milot, nálunk meg mondjuk a Megadja-Jeszenszky-Ambrózy-Apáti négyest jellemez, még ha bevallom, tartalmilag sokszor értek egyet velük és adnék én is fricskát azoknak a progresszívoknak, akiket ők kinevetnek. Nem azért kell ettől távol tartanunk a szívünket, mert számunkra Bod Péter Ákos vagy id. Jeszenszky konzervativizmusa lenne az etalon, hanem azért, mert mi más harcban veszünk részt, és mert számunkra Krisztus a mérce.”
Balavány Gyuri gondolataira kb. hét-nyolc év belső vita után először írtam nyíltan választ. (Azt nem számolom most, amikor a kommentjeire válaszoltam.) Ez sem tőle való elhatárolódás, hanem attól, amit leírt. Tony Campolóval ugyanez a helyzet. Amióta a melegházasság oldalára állt, nem egy hajóban evezünk. Igazából az, hogy odaállt a melegházasság ügye mellé, számomra hiteltelenítette egy csomó gondolatát, ami ide vezette, ezért nem nagyon vagyok már kíváncsi rá. Mint ahogy például nem hallgatom Pat Robertsont vagy ifjabb Jerry Falwellt sem. Miközben mondjuk egy Tim Keller vagy egy Jeremy Packham szociális érzékenysége nagyon érdekel. A társadalmi igazságosság ideájában nem hiszek, ezt egy baloldali utópiának és kultúrharcos lózungnak tartom. Az irgalomban és a jogegyenlőségben, a méltányosságban és a szeretetben viszont hiszek. Erről lehet értelmes vitát folytatni, csak azért írtam le, mert ez nyilván arra is hatással van, hogy mit tartok jó harcnak és mit nem.
Értelek Ádám,
köszönöm, megnyugtatott, hogy reflektáltan látod a saját politikai kontextusod. 🙂 Valószínűleg azért akadtam most fenn ezen, mert az elmúlt évtizedben kiábrándultam a bal(lib) és a jobboldalból is, nagyon rövidre fogva: mindkettőt félelemvezéreltnek érzem, látom, és ez motiválja az olykor jogos féligazságokat, amiket unalomig pörgetnek.
(De nem, nem érzem magam semlegesnek vagy elfogulatlannak, csak ami mára a poliitkai otthonom lenne, egy nyitottabb, környezettudatos konzervativizmus, kb: Védegylet, Sólyom, még a jó régi Heti Válasz stb. az megszűnt.) De ennyit a politikáról, offtopic voltam így is.
Megértem azt is, hogy nem mindne harc a tied, és nem kérhetem rajtad számon hogy nekem hiányzik egy magyar sojo.net, mert én sem csinálom meg 🙂