„Oda temették el Ábrahámot és feleségét, Sárát, oda temették el Izsákot és feleségét, Rebekát, oda temettem el Leát is.” (1Móz 49,31)
Az utolsó név, amit Jákób kimond, Lea neve. Jákób arról rendelkezik, hogy halála után őt is a makpélai mezőn temessék el, abba a barlangba, amit Ábrahám a hettita Efróntól vásárolt. Felsorolja, hogy kik vannak ott eltemetve (Ábrahám, Sára, Izsák, Rebeka), és utoljára hozzáteszi: „oda temettem el Leát is” (וְשָׁ֥מָּה קָבַ֖רְתִּי אֶת־לֵאָֽה). Lea nevét kimondva húzza fel Jákób a lábait az ágyra, hogy aztán kilehelje a lelkét. Jákób szinte Leával a száján hal meg. Vajon ez véletlen lenne? Csak azért hozta szóba őt, mert a tényeket sorolta?
Lea a megvetett feleség volt. Lea tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Jákób kevésbé szereti őt, mint Ráhelt. Jákób Ráhelbe szeretett bele, Ráhelt akarta feleségül venni, Ráhelért dolgozott hét évig, Lea csak apjuk ravaszkodása miatt került Jákób ágyába. Lea nem volt szemrevaló, de a tény, hogy Ráhel megelőzte őt (vagy megelőzte volna, ha Lábán nem lép közbe) tovább rombolta önbecsülését. Lea azzal próbálta ezt helyreállítani, hogy gyermekeket szült Jákóbnak. Jákób szíve azonban Ráhelé volt. Ráhelt siratta, és Ráhel gyermekeit részesítette előnyben. Leának nem volt esélye.
Most azonban, ahogy a történet végéhez közeledünk, Jákób megemlékezik Leáról. Öregen, a halálhoz közeledve, elhomályosult szemmel végiggondolja az életét, a kezdetet és a véget, és Leára terelődik a figyelme. „Nemcsak apám és nagyapám, nemcsak anyám és nagyanyám fekszik a makpélai sírban, de Lea is! Én temettem el őt oda! Mellé fogok feküdni.”
Ráhel nem volt abban a sírban, mert őt vándorlása során hirtelen kellett eltemetni. Jákób holtában nem Ráhel, hanem Lea mellé került. A megvetett mellé. Vajon nem Isten kegyelmére utal ez a pici mozzanat is? Nem azt látjuk újból és újból az üdvtörténetben, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból az elsők? Vajon nem az üdvösség csodálatos paradoxona mutatkozik meg Lea említésében is? Nem pont olyan ez, mint Jákób sorsa, aki maga is kegyelemből lett az ígéret hordozója?
„Urunk, nálad máshogy vannak a dolgok, és ezt mi nehezen tanuljuk meg. Sokszor csak a halál órájában. Légy türelmes velünk!”
Szia Ádám!
Nem tudom, hogy ismered-e ezt az igehirdetést, de ezzel jutottak eszembe párhuzamok. Nagyon szép Lea egész története (és jó nehéz, persze)
https://www.youtube.com/watch?v=U4JD0EW8De0
Nem ismerem ezt az igehirdetést, de ha időm engedi, meghallgatom. Szeretem Tim Kellert.
Azt hiszem, hogy ezt a Tóra és az Ószövetség nagyobb összefüggésében nézve a következőket lehet látni:
1.) Jákób igyekszik a halálban helyére tenni azokat a dolgokat, amiket életében elrontott, mivel az, hogy Jákób Ráchelbe lett szerelmes és őt akarta elvenni, pedig Lea megelőzte az eladósorban Rácselt, tulajdonképpen szembe ment az akkori családi szokványokkal. A születési sorrend határozott meg (sok)mindent. Ez tulajdonképpen egy fajta „helyretétel” volt Lábán (és talán Isten) részéről is, hiszen pont Jákób volt az, aki nem kis disznósággal elvette az elsőszülötti áldást Ézsautól.
2.) Tényszerű,hogy Izráel (a nép) történetében az áldás nagyobb Lea szülötteinek a leszármazottain volt, hiszen Lévi és Júda gyakorlatilag az ókorban mindvégig fontos szerepet játszottak mind szakrális, mind hatalmi értelemben. Igaz, hogy Ráchel halála után Jákób és Lea elsőszülötte – Rúben – gyorsan bemegy Bilhához, Jákób másodfeleségéhez egy kis liezonra, de ennek az esetnek az a követlezménye, hogy Rúben elveszti elsőszülöttségét. A másik tényszerűség, hogy Ráchel leszármazottai pedig igen sok disznóságot művelnek Izráel népének a történetében. József segíti apját és testvéreit, hogy túléljék Egyiptomban az éhínséget, de József később beolvad Júdába. Benjámin leszármazottait később majdnem kiirtja a nép többi része olyannyira, hogy újra kell „nemzeni” Benjámin törzsét, hogy ne tűnjön el. Dán nem hajlandó elfogadni a honfoglalás során kapott földet, hanem fogja magát és északra vonul nyugalmasabb, gazdagabb területre, ahol nem kell a filiszteusokkal hadakozni, ill. saját bálványimádó vallást is csinálnak.
Ha így nézzük, akkor Jákób élete vége felé (összegző korszakában) beláthatta, hogy (1) „az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van” és – legalábbis korai éveiben – nem törődött Isten akaratával, (2) az ember indulata, vágya nem szolgálja Isten ügyét. Ilyen módon Jákób legalább a halálban igyekezett helyre tenni és elismerni azokat a társadalmi szokványokat, amelyeknek a betartása nem feltétlenül rossz, vagy legalábbis illik azokat a családi béke érdekében betartani (ld. az Ézsaúval való kibékülés története). (3) Isten még a csaló családján (ezer ízig-generációig) keresztül is teljesíti szándékát és terveit, de rövid távon (három-négy generációig) mégis csak számon kéri a gonoszságot.