Ismét Kálvintól fogok idézni, mert az előző post témájához jól kapcsolódik az a kép, melyet Kálvin az Institutió első könyvében az Isten mindenhatósága és jósága közötti kapcsolat szemléltetésére használ. Miután bibliai példákon keresztül kifejti, hogy Isten tökéletes uralommal rendelkezik a gonosz felett, Kálvin maga veti fel azokat az ellenvetéseket, melyek az emberek fejében ennek az igazságnak a hallatán felmerülnek. Az egyik ellenvetés arról szól, hogy ha Isten a gonoszt is elrendeli, a bűnök elkövetői felmenthetik magukat, hiszen cselekedeteikkel voltaképpen Istennek engedelmeskedtek. Kálvin nem azzal védi ki az ellenvetést, hogy tagadná Isten mindenre kiterjedő gondviselését, hiszen azzal ellentmondana a Biblia számos igehelyének, ahol Isten rendeli el a rossz dolgokat is. Érdemes meghallgatni Kálvin érvelésének egy rövid részletét.

„De lásd meg, mily balga az ő okoskodásuk. Azt akarják, hogy a bűnök elkövetői büntetlenek maradjanak, mivel voltaképen Isten engedelmével cselekedtek. Én még többet is megengedek: hogy t. i. a tolvajok, gyilkosok s egyéb gonosztevők is az isteni gondviselés eszközei, kiket Isten arra használ, hogy azokat az ítéleteket, melyeket magában megállapított, végrehajtsa. Azt azonban tagadom, hogy bűneikre ebből bármi mentség is származnék. Mert hát vajjon ugyanazon bűnbe vonják magukkal együtt Istent is, vagy saját gonoszságukat az ő igazságával takargatják? Egyiket sem tehetik. Saját lelkiismeretük kényszeríti s kárhoztatja őket, hogy magukat ne menthessék; hogy Istent ne vádolhassák, tudják, hogy a bűn ő bennük van, Isten pedig csak az ő gonoszságukat használja fel a maga igaz céljaira. De mindenesetre – mondhatja valaki – Isten ezek által működik. Honnan van, kérdem, a bűz a holttetemben, melyet a napnak fénye megrothasztott és szétmállasztott? Tudja mindenki, hogy a bűzt a napsugár támasztotta, de azért senki sem mondja, hogy maga a sugár bűzös. Így midőn a gonosz emberben benne van a bűn anyaga és oka, hogyan lehetne azt gondolni, hogy az Isten beszennyezi magát, ha annak szolgálatát felhasználja a saját ítélete szerint? Félre tehát az ilyen kutyához illő szemtelenséggel, mely megugathatja ugyan messziről az Isten igazságát, de hozzá nem férkőzhetik.” (I.17.5)