A kitelepített Isten

2023 jan. 7. | Divinity, Művészet, Teológia | 4 hozzászólás

Visky András Kitelepítés (Jelenkor, 2022) című gyönyörű regényében a mondatok nem elkezdődnek és befejeződnek, hanem folytatódnak és abbamaradnak. Nincs nagybetű és lezáró pont, csak vessző, mert a mondatok nem itt, a könyvben kezdődnek, és nem is itt végződnek. Az író egyszerűen belelép az emlékeibe, mint egy vidám gyermek a pocsolyákba, hogy ugyanolyan hirtelen ki is lépjen belőlük, majd egy másik emlékben bukkanjon föl, hogy onnan is tovább bucskázzon a következőbe, anélkül, hogy beléjük zuhanna, mint a regénybeli szegény Arinca vágyta (mert némelyik valószínűtlenül mély), és így tovább, nyolcszázhuszonkét szökdeléssel tengerré egyesítve a kitelepített gyermekkor viharos hajnalát.

Ez a szabad ugrándozás az események véres tócsái közt Kertész Imre távolságtartó szenvtelenségére és Kurt Vonnegut fekete humorára egyaránt emlékeztet (csak mintha reménységben a fordítottja lenne azoknak), bár a lezáródástól és véglegességtől való irtózás az egész posztmodern generáció sajátja, meg az egész koré, leszámítva természetesen mindenféle fundamentalistákat és a dogmatikus haladókat, akiknél a történelem tekintetében katonás rend van, valamint azokat, akik az állításokat sosem fojtogatónak érezték, inkább a szabadság lehetőségének. A lezárt jelentéstől való irtózás valahol persze magáé az irodalomé is, amely csupán részt vesz a névadásban, de nem helyettesíti, nem helyettesítheti a Mindentudó nézőpontját, ahol egyedül lehetséges az első és az utolsó szó kimondása. Ez leveszi az író válláról a végső felelősség terhét, és egyben fel is ruházza azzal a felelősséggel, hogy nem mondhat végsőt, mert az Isten joga.

Ebben a könyvben a bekezdések is töredékekként sorjáznak egymás mögött, mint egy ókori szerző fragmentumai (mondjuk az epheszoszi Hérakleitoszéi vagy a hierapoliszi Papiaszéi), vagy mint Eliot kollázsai az Átokföldjéből, amelyek a múlt gyökerekként szétágazó emlékeit üszkös fadarabokként teszik közszemlére, egy nagy tűzvész túlélőit az azt követő elsivatagosodásban. Az emlékek elveszett, felaprított sváb bútorok, akik mégis élnek: Kredenc, Csillár, Vitrin, Sublót, Komód, Kaszten, Kanapé és a többiek. A Kitelepítés formája azt az elioti hitvallást követi, hogy a széttört huszadik században csak töredékek vannak, más nem lehet, a huszonegyedikbe is csak ezeket hozhatjuk át. De talán azt is következtethetjük belőle, hogy a bűneset óta minden egyéb lehetetlen próbálkozás volt, és hogy Dante, Dickens vagy akár Dosztojevszkij egyaránt naiv gyermekséggel ragaszkodtak még az Egész kimondhatóságához.

Visky András mindenesetre Isten nevének alapvető kimondhatatlanságából építkezik (hogy aztán rendre kimondja, remélhetőleg nem hiába), a tapasztalatban keletkező repedésekkel számolva, ahol a Mindenütt Jelenvaló elillan és meg is jelenik, mert a dicsőségét is törékeny cserépedényekben mutatja meg (a hangsúly a törékenyen van). A Kitelepítés Istene a „rések istenének” irodalmi párja, aki dogmatikus kijelentések helyett maga a Dogma. Amint kimondják, eltűnik, és amint eltűnik, meglepetésszerűen újra felbukkan. Mint az Apa által rendszeresen gyakorolt bibliapóker, amely néha megidézi, máskor elrejti őt, olykor idétlenül kaparászik a menny ajtaján, majd prófétaként ráhibázik az érkezésére, mert Isten testet ölthet a kínzókban, mint angyalokban, vagy a húsvétkor krisztusvéres tojást hozó román pásztorban, de a legabszurdabb hitetlen mondatokban is, a Semmi közepén. Az olvasó is találkozhat vele, ha akarja. Mármint ha Isten akarja. Hogy az író akarja-e, az az író megfejtésre váró talánya.

Ha a Kitelepítés Istene megmarad az irodalom tágas, de véges birodalmában, akár utat mutathat a teológia irányába is, azon hívők generációira hivatkozva, akik a Kijelentésről hosszasan és mélyen gondolkodtak, Athanasziosztól és Augusztinusztól Lutheren és Kálvinon át mondjuk Cullmannig és Vanhoozerig. Kérdés, hogy szeretne-e efféle gesztust tenni. Ha inkább olyan „Istenről való beszéd” (teosz-logosz), amely helyettesíti a teológia egyértelműbb állításait, paradox módon akkor is teológia lesz, mégpedig az apofatikus teológia egyik legszebb megnyilvánulása. De csak egy megnyilvánulása. Lehet akár egyfajta misztikus fenomenológia is, amelyben a tapasztalat nevezi meg Istent vagy hagyja őt név nélkül. Akkor a Kitelepítés a Hiányzó nevének kimondatlansága az emberi pusztaságban, hogy ő, a Vagyok, nevezhesse meg nekünk önmagát, vagy akár mi tehessük őt zárójelbe.

Visky András megrendítő családtörténete valójában Isten kitelepítése: a Duna-deltába, a Rákóczi térre, a bizonyosságon és a szavakon kívülre. A kitelepített Isten pedig már nem a filozófusok Istene (kivéve talán „Szent Nietzschét”), de nem is a teológusoké (kivéve talán az areopagita követőit), hanem az íróké, akik a helyükbe lépnek. Pontosabban Visky Andrásé. És ez irodalomként azt hiszem, így helyes. Irodalomként. A teológia viszont, amelynek egy szerelmese most levetett sarukkal lépett erre a helyre, nem ennél a csipkebokornál kezdődik, de nem is itt végződik, pont, mint a szavak és a mondatok. A teológia logosza (beleértve a praxis pietatis-t is) több a hallgatás „anti-Logoszánál” (Bonhoeffer kifejezése), bár a helyes hallgatáshoz előbb valóban érdemes hallgatni is. Ha bölcsek vagyunk, a regényt is így olvassuk, nem lezártan, végérvényességében, nem is bezártan, saját végérvényességünkben, hanem úgy, mint ami egyaránt vág ablakot a darabokra tört és irgalomért kiáltó világra, és a kijelentés szilárdabb, egyértelműbb, határozottabb hegycsúcsaira, azokra az állításokra, amelyek isteni tekintéllyel kötik és oldják ennek a családtörténetnek a szálait. No meg a sajátunkét is. Tulajdonképpen mindenkiét.

 

4 hozzászólás

  1. jgabor

    Nekem még Esterházy P. is az eszembe jutott, főleg a szöveg ironizáló szökelléseiben. Egyébként a két író jó kapcsolatot ápolt egymással, kirándultak is együtt a Duna-deltánál. Esterházy egyszer úgy nyilatkozott Viskyről, hogy neki mindig mindenről Isten jut eszébe, és ez – Esterházy szerint – veszélyes.
    És pont ez az, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy számunkra, akik az evangéliumi világ jótékony akolmelegében, valamint az Evangéliumi Kiadó jólfésült irodalmán nőttünk föl, Visky (ill. a kiskamasz Visky) néha meghökkentően szabadszájúan fogalmaz.
    Másik részről viszont, ha valaki mindenféle egyházi (szubkulturális) tapasztalat nélkül „kívülállóként” olvassa ezt a könyvet, akkor egy csomó kegyes kiszólás, utalás homályos marad(hat). De ez nem baj. Ahogyan a szerző írja az utolsó oldalon (még a záró jegyzetre is jutott néhány erős mondat): „Törekednünk kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait.”
    És mivel nekem nem jutnak eszembe olyan szép – számomra teljesen ismeretlenül csengő – teológiai kifejezések, mint Ádámnak, ezért zenészként lenne még egy észrevételem.
    Megfigyeltem, hogy néha az írókat megkísérti az a gondolat, hogy – mintegy széles műveltségüket bizonyítandó – átmerészkedjenek számukra idegen terepre, jellemzően a társművészetek felé, és ilyenkor bizony itt-ott be szokott csúszni néhány „szakmai” baki. Viskynél nem így van. Zenei utalásai perfektül ülnek. (Ebben is hasonlít Esterházyra, akiért egyébként én nem feltétlenül rajongok, de azt el kell ismernem, hogy mikor zenéről ír, az nagyon ott van.)
    Egy példa Visky könyvéből: „…zúgott a toplista élére került zsoltár, de nem az óvatos egyházi kotta szerint, dehogy, hanem a víg paraszt föl-le futkosó dallamára, ’frisch und munter’, bizony, mert Apánk még a börtönben Schumann mester elszabadult kedélyű parasztjához igazította a régi zsoltár sorait, bennem meg diadalmasan visszhangzott a bizonytalan prozódia a leglehetetlenebb helyzetekben is…” (422. o.)
    A fenti szöveg utalás R. Schumann népszerű kis zongoradarabjára (magyarul „A hazatérő [!] vidám földműves” címen fut a zeneiskolákban), a dallam tényleg föl-le futkos, a tempójelzést is pontosan idézte V.A.
    https://www.youtube.com/watch?v=vknKgKZvjeQ
    Erre a dallamra született egy – nyomtatásban is megjelent – evangéliumi szöveg. Én a nagymamámtól hallottam gyerekkoromban „Szívem és lelkem az Úr felé száll” kezdettel. Hamarabb ismertem ezt a változatot, mint a zongoradarabot. A prozódia a mi fülünknek pedig valóban, hmm… bizonytalan. (Na, de hát a Bánk bán c. operájé is az!)
    Balk Margit nénit pedig volt szerencsém zongorán kísérni a 80-as évek közepén a nagyváradi magyar baptista imaházban. „Későre jár, elég volt már…” kezdetű saját szerzeményét ma is tudom kívülről. Most gyorsan le is kottázom, nehogy elfelejtsem…

  2. Fernando

    Tudtommal Esterházy Péter az élete végén már nem tartotta veszélyesnek ezt az “istenességet”. Olyannyira nem, hogy a hasnyálmirigy daganattal való küzdelmei közepette keresztényekkel történt beszélgetései során kijelentette, hogy “minden másképp van mint korábban gondoltam”…

  3. Szalai Miklós

    Sajnos már korábban sem. Mindig hangsúlyozta, hogy hívő katolikus.

  4. Anna

    Visky könyvét még nem olvastam, de az édesanyjáét igen. Ugyanerről az időszakról ír. Sajnos nem kapható már, a címére sem emlékszem. Tud róla valaki?

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK