Visky András Kitelepítés (Jelenkor, 2022) című gyönyörű regényében a mondatok nem elkezdődnek és befejeződnek, hanem folytatódnak és abbamaradnak. Nincs nagybetű és lezáró pont, csak vessző, mert a mondatok nem itt, a könyvben kezdődnek, és nem is itt végződnek. Az író egyszerűen belelép az emlékeibe, mint egy vidám gyermek a pocsolyákba, hogy ugyanolyan hirtelen ki is lépjen belőlük, majd egy másik emlékben bukkanjon föl, hogy onnan is tovább bucskázzon a következőbe, anélkül, hogy beléjük zuhanna, mint a regénybeli szegény Arinca vágyta (mert némelyik valószínűtlenül mély), és így tovább, nyolcszázhuszonkét szökdeléssel tengerré egyesítve a kitelepített gyermekkor viharos hajnalát.

Ez a szabad ugrándozás az események véres tócsái közt Kertész Imre távolságtartó szenvtelenségére és Kurt Vonnegut fekete humorára egyaránt emlékeztet (csak mintha reménységben a fordítottja lenne azoknak), bár a lezáródástól és véglegességtől való irtózás az egész posztmodern generáció sajátja, meg az egész koré, leszámítva természetesen mindenféle fundamentalistákat és a dogmatikus haladókat, akiknél a történelem tekintetében katonás rend van, valamint azokat, akik az állításokat sosem fojtogatónak érezték, inkább a szabadság lehetőségének. A lezárt jelentéstől való irtózás valahol persze magáé az irodalomé is, amely csupán részt vesz a névadásban, de nem helyettesíti, nem helyettesítheti a Mindentudó nézőpontját, ahol egyedül lehetséges az első és az utolsó szó kimondása. Ez leveszi az író válláról a végső felelősség terhét, és egyben fel is ruházza azzal a felelősséggel, hogy nem mondhat végsőt, mert az Isten joga.

Ebben a könyvben a bekezdések is töredékekként sorjáznak egymás mögött, mint egy ókori szerző fragmentumai (mondjuk az epheszoszi Hérakleitoszéi vagy a hierapoliszi Papiaszéi), vagy mint Eliot kollázsai az Átokföldjéből, amelyek a múlt gyökerekként szétágazó emlékeit üszkös fadarabokként teszik közszemlére, egy nagy tűzvész túlélőit az azt követő elsivatagosodásban. Az emlékek elveszett, felaprított sváb bútorok, akik mégis élnek: Kredenc, Csillár, Vitrin, Sublót, Komód, Kaszten, Kanapé és a többiek. A Kitelepítés formája azt az elioti hitvallást követi, hogy a széttört huszadik században csak töredékek vannak, más nem lehet, a huszonegyedikbe is csak ezeket hozhatjuk át. De talán azt is következtethetjük belőle, hogy a bűneset óta minden egyéb lehetetlen próbálkozás volt, és hogy Dante, Dickens vagy akár Dosztojevszkij egyaránt naiv gyermekséggel ragaszkodtak még az Egész kimondhatóságához.

Visky András mindenesetre Isten nevének alapvető kimondhatatlanságából építkezik (hogy aztán rendre kimondja, remélhetőleg nem hiába), a tapasztalatban keletkező repedésekkel számolva, ahol a Mindenütt Jelenvaló elillan és meg is jelenik, mert a dicsőségét is törékeny cserépedényekben mutatja meg (a hangsúly a törékenyen van). A Kitelepítés Istene a „rések istenének” irodalmi párja, aki dogmatikus kijelentések helyett maga a Dogma. Amint kimondják, eltűnik, és amint eltűnik, meglepetésszerűen újra felbukkan. Mint az Apa által rendszeresen gyakorolt bibliapóker, amely néha megidézi, máskor elrejti őt, olykor idétlenül kaparászik a menny ajtaján, majd prófétaként ráhibázik az érkezésére, mert Isten testet ölthet a kínzókban, mint angyalokban, vagy a húsvétkor krisztusvéres tojást hozó román pásztorban, de a legabszurdabb hitetlen mondatokban is, a Semmi közepén. Az olvasó is találkozhat vele, ha akarja. Mármint ha Isten akarja. Hogy az író akarja-e, az az író megfejtésre váró talánya.

Ha a Kitelepítés Istene megmarad az irodalom tágas, de véges birodalmában, akár utat mutathat a teológia irányába is, azon hívők generációira hivatkozva, akik a Kijelentésről hosszasan és mélyen gondolkodtak, Athanasziosztól és Augusztinusztól Lutheren és Kálvinon át mondjuk Cullmannig és Vanhoozerig. Kérdés, hogy szeretne-e efféle gesztust tenni. Ha inkább olyan „Istenről való beszéd” (teosz-logosz), amely helyettesíti a teológia egyértelműbb állításait, paradox módon akkor is teológia lesz, mégpedig az apofatikus teológia egyik legszebb megnyilvánulása. De csak egy megnyilvánulása. Lehet akár egyfajta misztikus fenomenológia is, amelyben a tapasztalat nevezi meg Istent vagy hagyja őt név nélkül. Akkor a Kitelepítés a Hiányzó nevének kimondatlansága az emberi pusztaságban, hogy ő, a Vagyok, nevezhesse meg nekünk önmagát, vagy akár mi tehessük őt zárójelbe.

Visky András megrendítő családtörténete valójában Isten kitelepítése: a Duna-deltába, a Rákóczi térre, a bizonyosságon és a szavakon kívülre. A kitelepített Isten pedig már nem a filozófusok Istene (kivéve talán „Szent Nietzschét”), de nem is a teológusoké (kivéve talán az areopagita követőit), hanem az íróké, akik a helyükbe lépnek. Pontosabban Visky Andrásé. És ez irodalomként azt hiszem, így helyes. Irodalomként. A teológia viszont, amelynek egy szerelmese most levetett sarukkal lépett erre a helyre, nem ennél a csipkebokornál kezdődik, de nem is itt végződik, pont, mint a szavak és a mondatok. A teológia logosza (beleértve a praxis pietatis-t is) több a hallgatás „anti-Logoszánál” (Bonhoeffer kifejezése), bár a helyes hallgatáshoz előbb valóban érdemes hallgatni is. Ha bölcsek vagyunk, a regényt is így olvassuk, nem lezártan, végérvényességében, nem is bezártan, saját végérvényességünkben, hanem úgy, mint ami egyaránt vág ablakot a darabokra tört és irgalomért kiáltó világra, és a kijelentés szilárdabb, egyértelműbb, határozottabb hegycsúcsaira, azokra az állításokra, amelyek isteni tekintéllyel kötik és oldják ennek a családtörténetnek a szálait. No meg a sajátunkét is. Tulajdonképpen mindenkiét.