„Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11)
A vér (דָּם) az élet, a vér kiontása az élet kiontása, az élet kiontása szerez engesztelést (כִּפֶּר), Isten adja a vért az oltárra engesztelésül. Bizonyos értelemben ez a kijelentés az egész Leviticus középpontja, sőt, az egész Tóráé, de azt is mondhatnánk, hogy az egész Szentírásé. „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” Amikor az apostol ezt leírta, ugyanarra a mennyei oltárra nézett, amelyre a Leviticus igéje előre mutat.
A helyettes engesztelés az Istennel való kapcsolat feltétele. A bűneink miatt meg kellene halnunk, de az engesztelő áldozat felfogja az igazságos, jogos haragot. Ha azonosulunk a helyettes áldozattal, a kiontott vére által megigazulunk és az utolsó napon is megmenekülünk. „Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (Róm 5,9)
A kiontott vér az élet kiontását jelenti, vagyis az áldozat halálát. Amikor az áldozat vérét az oltárra hintették, jelképesen a halálát mutatták be Istennek. Az ítélet végre lett hajtva, a bűnös megbűnhődött – csak éppen a helyettes áldozatban. A vérnek nincs mágikus jelentése, egyszerűen az élet elvételére utal. Az áldozat meghalt – az áldozatot bemutató helyett.
Azonban nem egy vérszomjas Isten követeli tőlünk az áldozatot, hanem egy igazságos Isten ad lehetőséget a bűnbocsánatra az által, hogy elfogadja a helyettes halálát. Sőt, ennél sokkal többről is van szó. Valójában maga az irgalmas Isten adja (וַאֲנִ֞י נְתַתִּ֤יו) a vért az oltárra, hogy kiengesztelődhessen irántunk és békesség legyen közöttünk.
A zsidók ebből az igéből megérthették, hogy bár látszólag mi adjuk Istennek az engesztelő áldozatot, valójában ő adta azt nekünk az oltárra engesztelésül. Azt nem tudták pontosan (hacsak a Lélek nem nyitotta meg az értelmüket, mondjuk Ábrahám és Izsák történetét olvasva), hogy ez Istennek mibe fog kerülni: hogy a saját Fiát adja engesztelő áldozatul a bűneinkért (vö, 1Jn 4,10).
„Urunk, szótlanul állunk előtted. Legyél örökké áldott a kiontott vérért, amit az oltárra adtál értünk!”
Kegyelem azok közé tartoznom, akik számára felbecsülhetetlen értékű Jézus Krisztus vére.
Az engesztelés alapja a vér és az oltár, ami a (vér)áldozatot és annak minden (test)részét is megszenteli. A tűz pedig az oltáron az „oláh” áldozatot teszi kedves és jó illatú áldozattá. Addig, míg csak az engesztelő áldozat vérét ismerjük fel és fogadjuk el, nem lehet az áldozat teljes értékű, ha a testrészeinek a tűzáldozati részét kihagyjuk, mint befejező részletet. A testrészek tűzáldozatával válik teljessé a kiontott engesztelő vér is, így Krisztus áldozatában a teljességet is keresni kell, a tűzáldozati részletet is, ami az ekklézsiában válik teljessé (3 Móz 23/27). Ábrahám a fiát, Izsákot nemcsak véráldozatul, hanem egészen elégő áldozatul is az oltárra tette, de valójában az igéret Magját, a Krisztus tette le az oltárra, kiben a feltámadás reménységét is látta. Mindez előképként adatott a számunkra, hogy Ábrahám hitében járva magunk is képesek legyünk a bennünk lévő Magot, a Krisztust is a mennyei/égi oltárra letenni az ítélet/Úr napján (Sof 1/7-8), kedves és jó illatul, hogy beteljesedjen bennünk a Krisztus esti „tamid” áldozata (Róma 12/1). Az Úr közel, Maran atha, Marana tha!
„……… Addig, míg csak az engesztelő áldozat vérét ismerjük fel és fogadjuk el, nem lehet az áldozat teljes értékű, ha a testrészeinek a tűzáldozati részét kihagyjuk, mint befejező részletet. …….. Krisztus áldozatában a teljességet is keresni kell, ………”
Úgy gondolom, aki az úrvacsora jegyeivel, azaz borral és kenyérrel emlékezik (Lukács 12:9) Krisztus helyettes áldozatára, az a megtört kenyérrel a teljességet ismeri el, azaz, Krisztus testének tűzáldozati részét is.