Az empiristák és a pozitivisták azt gondolták, hogy a tapasztalatok csupasz egymásra helyezésével és megfelelő definiálásával a valóság helyes ismeretére juthatunk, beleértve önmagunkat is. A fenomenológia hívei nem is nagyon láttak más járható utat: az ember csak a tapasztalati valóságában megismerhető. De a helyzet az, hogy nincs önismeret értelmezés nélkül. Sőt, nincs értelmezés emberkép nélkül. Nincs emberkép világkép nélkül. Nincs világkép világnézet nélkül. És nincs világnézet istenkép nélkül. Ezek mind-mind egymásból következnek és visszahatnak az önismeretre. Nincs pszichológia antropológia nélkül, nincs antropológia kozmológia nélkül, nincs kozmológia filozófia nélkül, és nincs filozófia teológia nélkül. A teológiánk (legyen az bármilyen elemi és kezdetleges) végső soron mindent értelmez, azt is, hogy hogyan ismerjük önmagunkat.

A teológiánkból fakad, hogy hiszünk-e Isten létezésében vagy tagadjuk azt, a teológiánkból fakad, hogy milyen Istenben hiszünk, személyesben vagy személytelenben, a világtól különbözőben vagy azzal azonosban, olyanban, aki egyedüli, aki Szentháromság, vagy olyanban, akinek számos riválisa van. A teológiánkból fakad, hogy milyennek látjuk a világot: isteninek (panteizmus, panenteizmus), teremtettnek (teizmus, deizmus), vagy önmagában valónak (naturalizmus), jelentéssel bírónak vagy egy személytelen, értelem és jelentés nélküli esetlegességnek. A teológiánkból fakad, hogy elfogadjuk-e a Teremtő kinyilatkoztatását, hiszünk-e benne és készek vagyunk-e általa értelmezni a világot, vagy azt, amit kinyilatkoztatásnak tartanak, csupán emberek vallásos élményeinek és bölcselkedésének tekintünk, amelyet az értelem vagy a tapasztalás nagyobb szempontjai felülbírálhatnak és felül is kell, hogy bíráljanak. A teológiánkból fakad, hogy az embert önmaga lényegét meghatározni képes, öntörvényű egyénnek tartjuk-e, vagy szociokulturálisan meghatározottnak látjuk, esetleg Isten képmásának, bűnösnek vagy csak sérültnek, és számos egyéb szempont, amiből az antropológiánk bonyolult szövete összeáll. A teológiánkból fakad, hogy az ember lázadását inkább Luciferrel, vagy inkább Prométheusszal ábrázoljuk-e, mit gondolunk az ember lehetőségeiről és otthonáról, vágyairól és céljáról, születéséről és haláláról, Istenhez való viszonyáról, felelősségéről és az ítélet napjáról.

Mindaz, amit a fentiekről gondolunk, értelmez bennünket, értelmezi a tapasztalatainkat, értelmezi azt, ahogy önmagunkat látjuk. Ne felejtsük el: az ateizmus és a naturalizmus is teológia, a panteizmus és a panenteizmus is teológia, teológia a politeizmus és a deizmus is, valahol az agnoszticizmus is, és abszurd értelemben teológia az egzisztencializmus, de közvetve teológiai ítéleten nyugszik a kommunizmus, a progresszió, a darwinizmus és a szekularizmus is. A teológia terén születik a legalapvetőbb döntés, amely meghatározza a világnézetünket, és annak folyományaként az emberképünket és az önismeretünket. Ezek sokszor zsigeri vagy másoktól reflektálatlanul átvett ítéletek, de ettől még ítéletek.

Ha érteni akarjuk önmagunkat, nem elég az, ha mélyre nézünk. Fel kell néznünk a magasba is, mert a mélyben látottak értelmezése végső soron attól függ, hogy a fent lévőkről mit hiszünk vagy gondolunk. Sokan vélekednek ma úgy, hogy a mélyben látottak hozzák létre a magasságról alkotott képünket, vagyis az önismeretből, önmagunk ismeretéből értjük meg a teológiát is. Az istenkép eszerint a tapasztalás tudatos vagy tudattalan projekciója. Ha van is ebben némi tapasztalati igazság, akik így vélekednek, legtöbbször nem is tudják, hogy ez a gondolat maga milyen alapvető módon része egy modern teológiának. Ne csak a tapasztalatainkra kérdezzünk rá, mert az egyszerűen bent tart abban az értelmezési keretben, amit eleve igaznak hiszünk. Az igazi önismeret akkor kezdődik, amikor a legfelsőbb szinten teszünk fel kérdéseket: teológiai kérdéseket. Talán ezt is jelenti az a régi mondás, hogy a bölcsesség kezdete az Isten félelme, és a másik, hogy a bolond mondja a szívében: nincs Isten.