Oscar Cullmann sokszínű és gazdag teológiai munkája leginkább az ún. üdvtörténeti iskolát erősítette, de magában foglalta a római katolicizmussal való párbeszédet is. Nem véletlen, hogy egyik legfontosabb könyve éppen egy Péterről szóló monográfia (Petrus. Jünger – Apostel – Märtyrer: Das historische und das theologische Petrusproblem), amely egyszerre kritikus a protestáns exegézissel szemben, amely hagyományosan inkább elvitatta Pétertől a Kőszikla szerepet, és a római katolikus teológiai hagyománnyal szemben, amely Péter Kőszikla szerepének egyszeri és megismételhetetlen voltát tagadta. Cullmann protestáns megfigyelőként vett részt a II. Vatikáni Zsinaton. Ökumenikus munkája miatt Karl Barth azzal viccelődött, hogy sírjára fogják majd írni: „Három pápa tanácsadója volt.” Mindezek fényében különösen érdekes, amit egyik teológiai esszéjében az apostoli és az egyházi hagyomány közti különbségről megfogalmazott:

„[M]ár a korai egyházban is különbséget tettek az apostoli és az egyházi hagyomány között, ez utóbbit egyértelműen alárendelték az előbbinek, vagyis az apostoli hagyománynak. (…) Az Írás keresztyén kánonának létrehozása azt jelenti, hogy maga az egyház egy adott időben világos és határozott választóvonalat húzott az apostolok kora és az egyház kora között, az alapítás és az építkezés kora, az apostolok közössége és a püspökök egyháza, vagyis az apostoli és az egyházi hagyomány között. Máskülönben értelmetlen lett volna a kánon megteremtése.” (Oscar Cullmann: “Tradition” in Early Church, SCM, 1956, 87, 89)

Ez a három mondat három egyszerű, de kardinális igazságot mond ki. Az első az, hogy mind a katolikus, mind a protestáns hagyomány (sőt, az ortodox is) elismeri az újszövetségi kánon létét. Van egy könyvgyűjtemény, Újszövetségnek nevezik, amelyet a korai egyház világosan elválasztott más írásoktól, és apostoli tekintélyű, Szentlélektől sugalmazott írásokként kezelt. Ez tény. A második igazság az, hogy emiatt az apostoli hagyomány és a későbbi egyházi hagyomány különböznek. Ez a különbségtétel nem a protestánsok találmánya, hanem világosan következik magának a kánonnak a létéből. A korai egyház éppen azért különített el bizonyos írásokat más írásoktól és szóbeli emlékektől, mert fontosnak tartotta, hogy megőrizze az eredeti apostoli hagyományt, és az ne keveredjen össze eltérő vagy későbbi hagyományokkal. A harmadik igazság, amit Cullmann megfogalmaz, az előzőek folyománya: minden későbbi hagyomány alá van vetve az apostoli hagyománynak, az apostoli hagyomány méri meg az egyházi hagyományokat. Az apostoli hagyomány normatív az egyházi hagyományok számára, a püspökök is alá vannak vetve a Bibliának. A rögzített apostoli hagyomány az alap, amely meghatározza az építményt.

Mélyen egyetértek ezekben Cullmannal. Az apostoli és egyházi hagyomány közti különbséget és hierarchiát kulcsfontosságúnak tartom nemcsak a protestáns-római katolikus párbeszédben, hanem a progresszív teológiai irányzatokkal való vitákban is. Ha az apostoli hagyomány sajátosságát és normatív jellegét nem tartjuk tiszteletben, előfordulhat, hogy másik épületen dolgozunk már, nem azon, amelynek alaprajzát Krisztus apostolai határozták meg. Ahogy Athanasziosz figyelmeztetett az ariánus viták idején: „Azért nézzük meg (…), mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).