A Tűzfal podcast harminckettedik részében a dopaminkorszak és a kereszténység kapcsolatából létrejött dopaminkereszténységet tesszük kritikánk tárgyává. Folytatjuk tehát az előző beszélgetést, de most a kereszténységre fókuszálunk, és azt beszéljük át, hogy a szekuláris kor dopaminéhsége hogyan szövi át a hitéletet is. A végén természetesen alternatívát is kínálunk. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Respect! És még kiemelném, ami Isten igéje és a teológia kapcsán elhangzott, hogy:
„…ezekbe ássuk bele magunkat és akkor kirajzolódik az Isten dicsősége előttünk, és annak mélysége lesz. Az nem egy könnyű kis dopaminadag a mérlegen…”
„Mélység, mélységet hív elő….”(Zsolt 42,8) idézi fel az igét Watchman Nee majd ezt írja:
„Ami saját lényed mélyéből fakad, csak az lehet mély hatással mások életére. Sekélyes igehirdetésekből kevés segítséget kaphatsz, és viszont te is csak nagyon kevés igazi segítséget nyújthatsz másoknak, ha saját életedet nem érintették ezek a mélységek. Ami felszínes, az sosem hozhat létre mást csak felszínes eredményt. Lehet, hogy fel tudod kavarni mások érzelmeit a könnyeiddel, vagy a mosolyoddal, lelkesedesre is serkenthetsz és felmutathatsz ideiglenes eredményeket, de ha nincsenek benned mélységek, akkor sosem leszel képes megérinteni a másik lélek mélységét.”
Mindenekelőtt köszönöm a beszélgetést, ami gondolatébresztései mellett, tovább erősíti a mélység iránti érdeklődésem.
Miközben e felerősödő gondolatok foglalkoztattak, vissza klikkeltem az ajánló posztra, és itt találom Bándi Csaba kommentjét. Örülök neki, mert emlékeztető számomra. Ugyanis több évvel ezelőtt ezen igevers és Watchman Nee gondolatai segítettek, hogy figyelmem a mélységek (Isten és ember) fontossága felé irányult. Köszönöm a kommentet is.
Köszönöm ezeket a beszélgetéseket. Egy gondolat, ami a beszélgetés végére megfogalmazódott bennem – a keresztények dopamin-szintje szerintem fenntartható úgy, hogy ne legyen szükségszerűen kilengés az inga túloldalára. Ennek a kulcsa a hálaadás – mindig, minden jóért és örömért legjobb hálát adni, ezzel el lehet kerülni a negatív irányú kilengést, mert így az ember az örömét és boldogságát nem magában tartja, hanem tovább csatornázza az ég felé. 🙂 Ha pedig mégis fájdalom és szenvedés jön, akkor szintén segít a hálaadás (nem feltétlenül a szenvedésért – csak akkor, ha tényleg el tudjuk hinni azt, hogy az is a javunkra válik – de még a legnagyobb szenvedő is tapasztalt az életében valamikor jót vagy párhuzamosan egyéb jót, amiért hálát tud adni, még akkor is, ha ez áldozat) és ez segít felülemelkedni + a beszélgetések fényében most már tudományosan is biztosak lehetünk benne, hogy ha más nem, a szenvedés szinte szükségszerűen magában hordozza a későbbi kompenzációt, a dopamin szint emelkedését… ;).