Pál apostol rengetegszer tapasztalta, milyen sérülékeny örömmel indul útjára egy új keresztény. Aki megismeri Jézus Krisztust, földrengésszerű változásokat él át a lelkében. Miközben kívül a legtöbb dolog ugyanolyan marad, belül minden megváltozik. Ennek az öröme és katarzisa elsöprő, de egyben ingatag is. Az új keresztényt egy ponton kimeríti a sok belső változás, ahogy kimerít egy alvatlanul töltött éjszaka, egy hosszú, tartalmas konferencia vagy akár egy munkahelyváltás is. A friss hívők egyszerre élik át, hogy a Krisztusban megtalált élet örömöt és békességet ad, miközben az újdonság drámája bizonytalanná, esetlenné és időnként ijedtté is tesz, hogy vajon ami belül történik, tényleg igaz, jó és maradandó változás-e. Az érzelmek hatalmas hullámokat vernek és az új hívő kapkodja a fejét, próbálja megérteni, hogy miért váltják egymást néha egészen ellentmondó és szélsőséges érzések. Hadd szóljak most röviden ezekhez a testvéreimhez úgy, mint aki magam is átmentem ezen.
Pál apostol néhány egyszerű tanácsot ad a továbblépéshez. A kolossébeli hívőknek ezt írja: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,6-7) Az apostol első figyelmeztetése tehát az, hogy nem elég elfogadni Krisztus Jézust, nem elég megtenni az első lépést, nem elég behívni őt az életünkbe, élnünk is kell őbenne! Krisztus Jézus követése életmód. Új élet. Az egész valóságunkat átjáró, konkrét cselekvéssorozat és annak mindennapos megélése. Egy egész új életpálya, amely a halálig tart, majd onnan folytatódik teljes dicsőségében. Először itt élünk Krisztus Jézusban, vagyis vele, őt követve, az életünket rábízva, benne elrejtőzve, vele azonosulva, vállalva ennek nehézségeit is, majd odaát, az eljövendő világban hozzá érkezünk, hogy győztesekként örököljük vele együtt az eljövendő világot.
A második figyelmeztetése Pálnak az, hogy meg kell gyökereznünk Krisztusban. Ahogy egy palánta esetében szükség van a meggyökerezésre, úgy van az új élettel is. Az új keresztény olyan, mint egy kis növény, amit elültetnek. Szüksége van arra, hogy gyökereket eresszen, amelyek megtartják őt. Pál mindig arra bátorította az új hívőket, hogy csatlakozzanak azokhoz, akik már korábban hívőkké lettek. A meggyökerezés a hívők gyülekezeteiben történik. Ott tanuljuk meg a hit alapjait, a hívő élet mintázatait, ott tanuljuk meg, hogy miről is szól az a Nagy Történet, amelybe bekapcsolódtunk. Fontos ebben a részvétel és a rendszeresség. Annyira fontos, mint egy testrésznek, hogy a test része legyen, vagy a palántának, hogy a földben legyen. A meggyökerezés elengedhetetlen eleme a bibliaolvasás és a rendszeres imádkozás is, és ezek közösségi formái. Fontos eleme az is, hogy részt vállalunk a gyülekezet valamely szolgálatában és nyíltan is megvalljuk a hitünket. Meg természetesen az, hogy megkeresztelkedjünk és rendszeresen magunkhoz vegyük az úrvacsorát. Ha nem gyökerezünk bele egy keresztény gyülekezet közösségi életébe, olyanok leszünk, mint a gyökértelen palánta.
A következő Pál által használt kép az, hogy fel kell épülnünk Krisztus Jézusban. Péter apostol arról ír, hogy együtt épülünk szent házzá (vö. 1Pt 2,5), vagyis ez a felépülés sem elválasztható a közösségi élettől; a keresztény hitben való növekedés alapvetően nem magányos műfaj. Ugyanakkor bennünk zajlik le. Az új életünknek is szüksége van arra a folyamatra, amely egy új épület esetében elengedhetetlen. Az új életünk alapja Jézus Krisztus, erre az alapra épül rá minden. Az új életünk tervrajza Isten igéje, az apostoli tanítás: az adja meg a keresztény hit formáját. Nem csupán azokról a hatalmas érzésekről van tehát szó, amelyeket megtérésünkkor átéltünk. Az érzéseink fokozatosan egy tervhez igazodnak, amely attól jön, aki az érzéseket is adta nekünk. Felépülnek a hitünk falai, emeletei, egymásra épülnek a szintek és kialakulnak a szobák, mellékhelyiségek, a magányos és közösségi terek. Egyre otthonosabbá válik számunkra is az új életünk, és az, ami először idegen és ideiglenes volt, végleges és ismerős lesz.
Azt is mondja az apostol, hogy erősödjünk meg a hit által, amit tanultunk. Amikor egy gyermek megszületik, sokkal sérülékenyebb, mint évekkel később, amikor kialakultak már a testében azok a funkciók, amelyek megtartják őt. Az izomzat is erősíthető, hogy teherbíróbbá váljon. Fontos ehhez a rendszeres edzés és a jó táplálkozás. Mindezek a keresztény életben a hit által történnek, vagyis annak kitartó remélése által, amit Isten megígért. A hit megint nem pusztán egy érzés vagy átélés, hanem objektív tartalma is van: mindaz, amit a hitben előttünk járóktól tanultunk. Ezért volt kezdettől szokás az egyházban, hogy a hívőket katekumeneknek tekintették: olyan tanulóknak, akiknek el kell sajátítaniuk a hit tartalmát. A hit útja a tanítványság útja: mindannak a megtanulása, ami szükséges az istenfélő élethez. Ennek egy része konkrét ismeretszerzés, lexikális tudás, teológiai ismeret, amit az értelmünkkel megtanulunk, a másik része a keresztény élet gyakorlata, amelynek elsajátításában kulcsszerepe van az előttünk járó, érettebb hívők példájának, életbölcsességének, tanácsainak. Aki az ismeret és a hit gyakorlása által megerősödik a hitben, azt nem fogják elsodorni sem a változó érzései, sem mindenféle fura tanítások, amelyek keringenek az egyházban.
És végül: Pál azt hangsúlyozza, hogy a növekedés útja az egyre bőségesebb hálaadás. A hálaadás egyszerre eszköze és következménye a növekedésnek. Ha hálásak vagyunk azért, amit Krisztus eddig tett velünk, várni fogjuk az újabb és újabb lépéseket akkor is, ha azok pillanatnyilag nehezeknek tűnnek. Majd élvezni fogjuk azok gyümölcsét is, a növekedést, és újabb hála születik meg bennünk, hogy Krisztus változtat bennünket. A hálaadás és a növekedés táncából stabilitás és öröm származik, ami pedig arra sarkall bennünket, hogy másoknak is beszéljünk Krisztusról. Ez a továbblépés útja. Mi, akik elfogadtuk Jézust, éljünk is benne! Gyökerezzünk meg, épüljünk föl, erősödjünk meg, és adjunk egyre inkább hálát azért, amit csinál bennünk és köztünk! Ha ebbe az irányba megyünk, az érzéseink egy idő után nem fognak már ide-oda sodorni bennünket, mert nem meghatározzák, hanem kitöltik a teret, amely Krisztus Jézusban a miénk.
Ez a téma szerény véleményem szerint ugyan fontos, bizonyos keresztyén körökben sajnos csak kevés szó esik róla.
Az utóbbi időben kezdtem morfondírozni, több száz éves történeti távlatban, hogy talán ennek a témának az elhanyagolása — hozzátehetném: maradjunk Krisztusban és Ő mibennünk (Jn 15,4-5) növekedjünk Krisztus ismeretében (2Pt 3,18) — lényegesen hozzájárult az inkább csupán agyalós, jogászkodós, törvényeskedő gyakorlat elterjedéséhez…
Páltól hadd idézzem ezt: „ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13, 2)
Nem a titkok ismeretével, meg a bölcsesség birtoklásával van önmagában a gond…
A posztban említetteken túl, amik Dzsaszperhez hasonlóan szerintem is fontosak, megemlítek további két tapasztalatom, amik Krisztus befogadását követően lettek valóságok számomra.
Az első, hogy Krisztus megtartó. Kétség nem fér hozzá, azt, hogy több évtizede a hit útján járok, Krisztus megtartásának köszönhetem.
A másik, a kegyelemben való növekedés, amit szintén a hit útján haladva ismerek meg. Valahányszor életemben erőt vesz a bűn, elrendezetté a fel és beismerés után, Krisztus kegyelem által lesz.
„De növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Neki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.” (2 Péter 3:18)