A parokia.hu oldalán megjelent annak a gondolatmenetemnek az írásos formája, amit április 8-án mondtam el Lovasberényben, református testvérek szűk körében, akik a kegyelmi ügy utáni megrendült állapotban azért jöttek össze, hogy a megújulás útját keressék egyházuk számára. Megtiszteltetésként éltem meg, hogy kívülállóként részt vehettem az egész napos őszinte, töredelmes imádkozásban és Isten előtti útkeresésben, a bevezetőmben pedig azt mondtam el, amit a helyzet és a megújulás lehetősége kapcsán Isten a szívemre helyezett. Azért imádkozom, hogy valódi megújulás, bűnbánatból fakadó ébredés mehessen végbe nemcsak a reformátusok között, hanem az összes felekezetben! A gondolatmenetemet itt olvashatjátok el.
Idézet a Facebook egyik kommentjéből:
„a megújulásnak a tagok lelkében kell megtörténni. ………”
Azt gondolom, ez minden egyéni és közösségi megújulásra igaz. Két igei tanács jutott eszembe, amikben benne van az „újulás” kifejezés:
„.. ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róma 12:2)
„.. felöltözzétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt:”” (Kolossé 3:10)
A megújulás feltételei az igeszolgálatban elhangzottakon túl:
1.) elhatárolódni a világtól
2.) felöltözni az új embert
Köszönöm a híradást!
Reformátusként, egyszerű gyülekezeti tagként az utóbbi időben azon kezdtem gondolkodni, a lelki harc lelki fegyverekkel megvívásának gondolata elfelejtődött-e az elmúlt hónapokban, üres ürügy volt-e.
Nagy öröm, hogy nem feleljtődött el, és alig várom, hogy gyakorlatias dolgokban, új prioritásokban is tetten lehessen érni.
Nekem is a Róma 12,2 jutott eszembe azonnal, és alig várom, hogy az erre való igyekezetet egyszerű gyülekezeti tagként is tetten lehessen érni-
Hadd tegyek hozzá még egy gondolatot a gondolatmenethez: az egyetemes papságot. Miközben nem vitatom el a lelkipásztorok kulcsszerepét a református egyházban (különösen, mint a tiszta tanítás őrzőiét, de nyilván a pásztori szerep ennél messze többet jelent), és nem vitatom a gondolatmenet egy pontját sem, szerintem túlságosan gyakran túlzottan kizárólagos a fókusz a lelkipásztorok szakértelmében (jó eséllyel az előző évszázad örökségeként), ami sajnos olykor egyszemélyes show irányába torzít.
A szolgálatvezetők és laikus vének teológiai képzésére, ha el is indultak kezdeményezések, értékelnék egy sokkal átfogóbb, módszeresebb és intézményesítettebb megközelítésnek; természetesen nagyon nem az elbizonytalanítás, hanem a teológiai önállóságra nevelés kimondott céljával: az erős gyülekezetekhez a pásztorok és a nyáj meghatározó tagjainak megerősítésére is szükség van.