A most következő személyek nem lesznek ott semmilyen haladó társaság asztalánál, legyen az utolsó vacsora kövér, nagymellű, leszbikus hölggyel Jézus helyén, vagy épp pogány bacchanália Dionüszosszal és szakállas nőkkel, herés törpékkel és bámész kislánnyal, esetleg ezek extravagáns, őrült keveréke, vagy csak egy baráti társaság elvárt luxushiedelmekkel. Nem lesznek ott még a két nappal ezelőttig ismeretlen holland Jan Hermansz van Bijlert mellett sem, aki váratlan sibbóletként kezdte elválasztani az úgynevezett művelt embereket a tőlük elmaradó műveletlenektől. Ettől még a következő tíz név része nemcsak a francia kultúrának, de a franciák által gazdagított egyetemes történelemnek is. Rövid, szubjektív válogatás következik a laicité zárófüggönyén túlról, a keresztény teológia no-go zónájából. Legyen ez az én ugrásom (l’appel du vide) a párizsi megnyitó program közepén tátongó ürességbe.

*

San Martin de Tours. Vagy ahogy mi ismerjük: Tours-i Szent Márton. Ő ugyan Pannóniában, Savariában (a mai Szombathelyen) született, ezért hozzánk, magyarokhoz is közel áll, de a francia történelemnek még inkább meghatározó, kitörölhetetlen alakja. Márton püspök a Kr. u. 4. században kiállt az apostoli, egyetemes keresztény hit tanításai mellett, de ellenezte a priszcilliánus szekta erőszakos üldözését. Szent Márton annyira fontos volt a gall népléleknek, hogy a harmadik francia köztársaság védőszentjévé tették. Akár az olimpia jelképe is lehetett volna, vagy legalább egy rövid snitt a hosszú programban.

Bernard de Clairvaux. Márton mellett kevés franciának volt akkora szellemi hatása a középkorban, mint Szent Bernátnak. Sokan a keresztes hadjáratokkal és a keresztény nyugat védelmével kapcsolják össze a nevét, de ennél fontosabbak az írásai, azok közül is leginkább az Isten szeretetéről szóló gondolatai. Bernát a Bibliát és az egyházatyák írásait tanulmányozva szorgalmazta a keresztény hitgyakorlat megújulását és Isten szeretetének megismerését. Tőle származik az a gondolat, hogy az Isten iránti szeretet legmagasabb lépcsője az, amikor Istenért szeretjük önmagunkat. Micsoda inspirációt meríthettek volna ebből a szervezők, akik láthatóan igen nagyra értékelték a választott egyéni identitásokat!

Jacques Lefèvre d’Étaples. A francia reformáció előfutára volt, humanista tudós, teológus. Lefordította a Bibliát – Ó és Újszövetséget – francia nyelvre. Noha katolikus elődeihez hasonlóan a latin Vulgatát vette ehhez alapul, később a héber és görög kéziratok alapján revideálta a szöveget. I. Ferenc francia király, majd később Navarrai Margit védelmét élvezte. Találkozott Kálvinnal, amikor utóbbinak menekülnie kellett Párizsból. Lefèvre mindvégig a római katolikus egyházban maradt, de a tanait végül elítélték. Mégis, egyfajta híd szerepet töltött be a katolikusok és a protestánsok között. A latinosan Jacob Fabernek is nevezett teológus akár az egység szimbólumává is válhatott volna a párizsi olimpián, mondjuk a testétől elválasztott Marie Antoinette éneklő feje helyett.

Jean Cauvin. A francia reformátor élete nagyobbik részében Genfben szolgált, de főművét, az Institutiót a francia királynak ajánlotta, és a latin mellett franciául is megírta, hozzájárulva a francia nyelv fejlődéséhez. Kálvin pásztorként, teológusként és gyülekezetplántáló mozgalom vezetőjeként egyaránt hozzájárult a francia protestantizmus növekedéséhez. Ez a hatása azonban szinte eltörpül ahhoz képest, ahogy az írásain és a példáján keresztül szinte az egész világon a mai napig formálja a kereszténység arculatát. Ha egyetlen franciát kellene megneveznem, akire a gallok igazán büszkék lehetnek, én Kálvint választanám.

Théodore de Bèze. Béza Tódor Kálvin János utódaként folytatta Genfben a reformok ügyét, de jelentős hatása volt a francia hugenotta mozgalom szervezeti és doktrinális fejlődésére is. A Bertalan-napi mészárlás után minden befolyását bevetette, hogy Genfben menedékjogot kaphassanak a francia evangéliumkövetők. Ha a kisebbségek védelmét értéknek tartjuk, akár Bézát is elgondolhatnánk a párizsi olimpia ikonjaként. Nem hiszem, hogy ez bárkinek eszébe jutott, de miért ne álmodjunk utólag merészet?

Pierre Viret. Kálvin barátját a 16. század egyik legjelentősebb francia igehirdetőjének tartották. Lausanne városában fektette le a reformáció alapjait, ott iskolát is létrehozott, amelyből később a Lausanne-i Egyetem nőtt ki. Viret élete utolsó évtizedeiben a dél-franciaországi Nîmes, Montpellier és Lyon városaiban szolgált lelkipásztorként, prédikációira ezrek tértek meg, Jeanne d’Albret navarrai királyné meghívására Béarn városába is elvitte a reformáció tanait. Fontos szerepe volt abban, hogy a protestantizmus megkerülhetetlen kisebbséggé vált Franciaországban.

Blaise Pascal. A francia matematikus, fizikus, filozófus és feltaláló megtérését egy kis feljegyzés örökítette meg, amelyben többek közt így ír: „Tűz…tűz… Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.” A laicisták az ellentétpárjai miatt akár még az üres vallásosság ellenfelét, vagy a szabadság, egyenlőség, testvériség példaképét is megláthatnák utólag benne, bár ehhez azért tényleg egy Bijlert megtalálásához hasonló bravúr kellene.

Paul Rabaut. A puszták prédikátorának is nevezték, hiszen a „puszta egyházának”, vagyis a 18. századi hugenotta mozgalomnak volt az egyik legismertebb vezetője. Maga is üldözöttként, folyamatosan menekülve élt évtizedeken át. Végül részben az ő hatására született meg az a határozat, amelynek következtében a francia protestánsok szabadon gyakorolhatták a hitüket és tisztségeket is vállalhattak. Ennek az ún. nagy francia forradalom vetett véget, amikor is Rabaut a hitéért a Nîmes-i börtönbe került, és nem sokkal később meg is halt.

Marie Durand. A francia hugenotta lány nem volt hajlandó megtagadni kálvinista hitét, ezért harmincnyolc évet töltött börtönben, az Aigues-Mortes-i Constance-toronyban. Gyakorlatilag az élete zömét. Az egyetlen bűne az volt, hogy ragaszkodott a hitéhez. Titokban Paul Rabaut is meglátogatta a toronyban, és egész Franciaország protestáns kisebbsége merített ihletet a kitartásából. A toronyból írt megrendítő levelei fennmaradtak, ma is olvashatók. Marie Durand tökéletes ikonja lehetett volna a vallásszabadságnak, a bátorságnak, a kitartásnak, a kisebbségek iránti toleranciának, a női virtusnak, vagyis akár a párizsi olimpiának is. Egy jelenetet mindenképpen megérdemelt volna a négyórás műsorból.

Jacques Maritain. Kapjon végül egy kis napfényt a katolikus Maritain is. A francia filozófus a párizsi Sorbonne egyetemen szembesült az élet értelmetlenségének kérdésével, ami olyan traumaként hatott rá, hogy fiatal feleségével együtt öngyilkosságot terveztek, ha egy éven belül nem kapnak megnyugtató válaszokat. Henri Bergson filozófiai előadásain és egy baráton keresztül Maritain végül a katolikus hitben találta meg a válaszokat. Maritain filozófusként fontos szerepet játszott Aquinói Szent Tamás és a skolasztika népszerűsítésében, VI. Pál pápa állítólag sírt, amikor Maritain halálhírét meghallotta. Maritain szájából ma is hitelesen hatnak ezek a szavak:

„Ne mondd, hogy a keresztény művészet lehetetlen! Mondd inkább azt, hogy nehéz, kétszeresen is nehéz – négyszeresen nehéz, mert nehéz művésznek lenni és nehéz kereszténynek lenni, és mert a teljes nehézség nem egyszerűen a kettő összeadása, hanem a két nehézség eredményének egymással való megszorzása: ugyanis két abszolút dolog összehangolásának a kérdése. Mondd azt, hogy a nehézség iszonyatosan naggyá nő, amikor egy egész kor Krisztustól távol él, hiszen a művész nagyban függ a korszellemtől. De hát volt valaha olyan idő, amikor a bátorság eltűnt a földről?”