Az ókeresztények kultúrharca

2024 szept. 16. | Divinity, Közösség, Spiritualitás, Társadalom | 9 hozzászólás

Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?

Röviden: így biztosan nem. Aki ezt a képet ebben a formában elfogadja, rendkívül felszínes ismerettel rendelkezik az óegyház életéről, és gyakran ismételgetett sablonokon kívül nagy valószínűséggel nem sokat olvasott még a második, harmadik vagy negyedik századi kereszténység irodalmából. Való igaz, ez a kor leginkább a hitvallókról, mártírokról vált ismertté, akik nem másokat küldtek a máglyákra, hanem időnként maguk váltak égő fáklyákká, vagy épp oroszlánok eledelévé. Egyes irányzatok (pl. a montanisták) az efféle hőstettet maguk keresték, és a szenvedést szinte aszketikus lelkigyakorlatként ölelték magukhoz, az óegyház zöme azonban egyszerűen csak publikussá tette a hitvallását, tudva, hogy ez akár szélsőséges reakciókat is fog provokálni. Tudomásul vették, hogy a hitvallásuk dühössé teszi a világot, mert kihívást jelent annak hamis isteneivel szemben, és egyszerűen vállalták az ezzel járó következményeket. Jézus Úrként való hirdetése a lehető legnyilvánosabb üzenet volt számukra, az ebből származó konfliktus felvállalása pedig megkerülhetetlen, szerves része a keresztény életnek. Azt képviselték, hogy Krisztus szemben áll a kultúrájuk hamis isteneivel, emellett érveltek, erről tettek bizonyságot, ezt élték eléjük közösségként és egyéni elhívásaikban egyaránt.

A korai keresztények nem a földi hatalmakkal szemben lázadtak, hanem a kor isteneivel álltak vitában. Prófétai kiállásuk a korszellemnek szólt, nem a hatalom földi képviselőnek. Nem test és vér ellen tusakodtak, hanem mennyei fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Az ókeresztény apologéták messzemenőkig biztosították a királyokat, császárokat, helytartókat, hogy nem céljuk a rendbontás, a felforgatás, a lázadás, hiszen Jézus feltámadása és az utolsó ítélet közeledte sokkal alapvetőbb értelemben kérdőjelezi meg a fennálló rendet. Hangsúlyozták, hogy lojális, békeszerető polgárokként számíthatnak rájuk a hatóságok, amíg nem kényszerítik őket bálványimádásra, Krisztus iránti engedetlenségre. A kultúrharc tétje nem egy földi uralkodóváltás, noha az Isten országának jelenléte közvetve akár azt is eredményezhet, hanem Isten mennyei uralmának elismerése a gonoszsággal szemben. Az évszázadok során az ókeresztények példáját követő hívők ezért előbb szorgalmazták a csecsemőgyilkosságok és a gladiátorviadalok betiltását, mint az istentelen császárok leváltását, a rabszolgakereskedelem beszüntetését, mint a rabszolgákkal kereskedők vagyonelkobzását, a szati (özvegyek megégetése) eltörlését, mint egy maharadzsa trónfosztását, előbb kérdőjelezték meg a kannibalizmust, mint egy kannibál törzsfőnök hatalmát, és a demokráciákban is előbb mutattak rá a kortárs kultúra általánosan észlelhető gyökérproblémáira, mint egy-egy korrupt politikus visszaéléseire. Az óegyházban a királyt tisztelték, akkor is, ha gyarló volt, helyette az uralkodó Zeitgeist ellen vették fel a kesztyűt az evangélium erejével. Kultúrharcot folytattak, nem politikait.

Számtalan példát látunk a kultúrával való szelíd, de nyílt konfrontációra. Ott van például Jusztinosz, a filozófusból lett keresztény apologéta, későbbi mártír, aki két Apológiát is írt a római hatóságoknak a kereszténység ügyében. Első Apológiáját Titus Aelius Hadrianus Antonius Pius Ceasar Augustusznak, fiának Verissimus filozófusnak és Lucius filozófusnak, „a műveltség pártfogójának”, valamint a Szent Szenátusnak címezte a keresztények védelmében. Sok más mellett Jusztinosz elmagyarázza, hogy a keresztények békére törekszenek, de hisznek az örök életben és az örök büntetésben, ellenzik a hamis isteneknek való áldozatok bemutatását, elhagyják az erkölcstelen életmódot és önmegtartóztató életet élnek, kerülik a fösvénységet és másokkal is megosztják a javaikat, az ellenséget is igyekeznek szeretni, és aki nem ilyen, az valószínűleg nem valódi keresztény. Jusztinosz vitába száll a görög filozófusokkal, és cáfolja azt, ami hamis a gondolataikban. Világossá teszi, hogy a keresztények ellenkultúrát képeznek azzal szemben, ami körülveszi őket, alternatívát kínálnak a világnak. Ez az oka annak, hogy üldözik őket.

Beszéd a görögök ellen című írásában Tatianosz, Jusztinosz tanítványa, „a szír Tertullianus” nyíltan szembeszáll a hellén kultúrával és számos ponton bírálja azt. Lesújtó véleményt fogalmaz meg a görögök gondolkodásmódjának természetellenességével kapcsolatban, és szinte szatirikus hangvétellel ír egyes filozófusaikról és költőikről, akik szerinte félrevezetik az embereket. Arisztidész Hadrianusz császárnak írt Apológiájában mutatja ki kora tévedéseit és az azokból származó kulturális tévelygéseket. Alexandriai Kelemen ugyanebben az évszázadban Protreptikosz – Intelem a görögökhöz címmel szintén egy egész könyvet írt, amelyben részletesen bemutatja és elemzi a görögök kultúráját. Elsősorban kora értelmiségijeit szólítja meg, és arról igyekszik meggyőzni őket, hogy a misztériumvallások és bálványimádó szokások tarthatatlanok, az igaz Isten megtérésre hívja őket ezekből. Kelemen komoly elemzőkészségről és óriási ismeretanyagról tesz bizonyságot, egyértelmű, hogy ismeri azt, amiről beszél, és nyíltan szembeszáll vele. A szó legszorosabb értelmében kultúrharcot folytat, amikor a görögök számos szokását démonoknak tulajdonítja. Kelemen hírből sem ismeri a szekularizmus semleges ateizmusát, amit számos anabaptista vénájú 21. századi keresztény a társadalomban ma egyenesen kívánatosnak tart. Kelemen számára Jézus Krisztus az Úr, akit szolgálnunk kell, aki a világot is megtérésre hívja.

Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében című írásában nagy nyilvánosság előtt védi meg a keresztényeket a hamis vádaktól. Apológiájában rámutat a hellén szokások ellentmondásaira, és hogy a különböző istenek tiszteletében még azok sem egyeznek meg egymással, akik a keresztényeket istenteleneknek tartják, mert nem hódolnak a kultúra bálványainak. „Az athéniak isteneknek tartották Keleoszt és Metaneirát, a spártaiak meg Menelaoszt, akit ünnepeltek és áldozatokat is mutattak be neki, akinek nevét viszont a trójaiak még hallani sem akarják, hanem Hektort ünneplik, a khiosziak meg Arisztaioszt, akiről azt gondolják, hogy ő Zeusz és Apollón; a thasziasziak Theagenészt, aki az olimpiai játékokon gyilkosságokat is követett el, a szamioniak Lüszandroszt tisztelték annyi öldöklés és gonoszság elkövetése után.” (14) Athénagorasz szerint a görög kultúra belsőleg hasonlik meg, a kereszténység ad egyedül koherens képet a világról. „Kik kaphatnák meg jogosabban azt, amit kérnek, mint mi, akik még lelkeitekért is imádkozunk…” – írja Marcus Aurelius Antonius és Lucius Aurelius Commodus császároknak, „az örmények és szarmaták fölötti győzteseknek, és mindenekelőtt filozófusoknak”.

Antiókhiai Theophilosz a második század második felében írta Autolükhoszhoz című könyvét, amelyben egy öntudatos, művelt pogányt szólít meg, aki büszkén mutogatta isteneit és azok imádatára szólította fel a keresztényeket is. Theophilosz folyamatos párbeszédben vallja meg a hitét és állítja szembe azt a görögök tehetetlen faisteneivel. Beszél a gyermekevő Kronoszról, az Ida hegyén egy kecske által felnevelt Zeuszról, aki levágta nevelőjét és a bőréből ruhát készített magának, Héraklészról, aki önmagát égette meg, a részeges és örjöngő Dionüszoszról, és a többi vérfertőző, gyermekgyalázó istenről, akiket a görög kultúra tisztelettel és hódolattal vett körül. Theophilosz lélekben belemerül ebbe a kultúrába, mint egy búvár, aki a hajótörés áldozatait hozza felszínre, hogy rámutasson egy egész kor hajótöröttségére. Keresztény hitét állítja ezekkel szembe, a Teremtő Istent, valamint a feltámadt Jézus Krisztust és a benne való reménységet.

Cyprianus a harmadik században élesen bírálja a köznép kultúráját meghatározó bálványimádást. A bálványok nem istenek című írásában démonoknak tulajdonítja kora számos szokását és hiedelmét, és örömmel idéz azoktól a világi költőktől és filozófusoktól is, akik szintén démoni tevékenységre vezetnek vissza egy-egy szemfényvesztő bálványimádó gyakorlatot. Cyprianus hangsúlyozza, hogy a mindenség Ura egy, ő szemben áll ezekkel a szokásokkal, a keresztények pedig készek ezért a bizonyságtevő hitvallásukért szenvedni is. Krisztus a világosság Fejedelme, a keresztények őt követik, ezért állnak harcban a kultúra isteneivel, ezért halnak sokan mártírhalált is, ha kell.

A konstantini fordulat váratlan kulturális fordulópontot jelentett, ahonnan számos ókeresztény író szerint akkor sem érdemes visszakanyarodni a teljes pogányságba, ha a társadalomban továbbra is nagy számban vannak a pogány istenek hívei. (Hogy mennyire meghatározó és különleges kulturális változás zajlott le a társadalmi élet számos területén, arról Tom Holland ateista brit történész Dominion című könyve több mint ötszáz oldalon keresztül számol be.) A korabeli keresztény szerzők tudatában voltak a kulturális fordulat jelentőségének. Lactantius A keresztényüldözők halála című írásában megrendítő erővel és rengeteg példával mutatja be, micsoda változást jelentett a pogány hellén-római kultúra bukása és a kereszténység kulturális győzelme. „Meghallgatta az Úr, igen kedves Donatusom, imádságodat, amelyet az ő színe előtt naponként óráról órára zengtél, és többi testvérünkért is, akik dicsőséges hitvallásukkal örökké viruló koszorút szereztek hitük érdeméért. Lám, miután eltörölte összes ellenségünket, és helyreállt a béke a földkerekségen, a minap még szorongatott egyház ismét talpra állt, és az Úr irgalmából még nagyobb pompával épül Isten temploma, melyet az istentelenek fenekestül fölforgattak. Isten ugyanis olyan uralkodókat adott, akik megtörték a zsarnokok átkokkal terhes és véres uralmát, és gondjaikba vették az emberi nemet, hogy – mintegy szétoszlatva az elmúlt időszak viharfelhőit – boldog és háborítatlan béke töltse be örömével minden ember szívét. A szörnyű vihar heves csapásai után, immár békés égbolt és rég óhajtott fény ragyog le ránk.” (L. Caecilius Firmianus Lactantius: Az isteni gondviselésről, 7) Hasonló szavakkal jellemzi a kulturális fordulatot Euszebiosz is, akinek egyháztörténete az egyik legfontosabb forrás az ókeresztény korról.

Athanasziosz Beszéd a hellének ellen című könyvében szintén a görög-római kultúra világnézeti alapjaival vitatkozik. Valószínűleg a Julianosz Aposztata idején bekövetkezett pogány restauráció idején vetette papírra gondolatait, a könyvében a hellének vallási szokásait kritizálja és állítja szembe a bibliai világnézet igazságaival. Augusztinusz közel egy évszázaddal a konstantini fordulat után írta meg Az Isten városáról című magnum opuszát, amelyben a kereszténység és a pogány kultúra kapcsolatáról, illetve egymásnak feszüléséről ír. Aprólékos részletességgel mutatja be a görög-római mondákat, költeményeket, mitológiát, valamint az azokhoz kapcsolódó időnként brutális, máskor mocskos és szégyenteljes szexuális visszaélésekhez vezető szokásokat, majd a görög bölcselet különböző irányzatait, amelyek nem képesek megmagyarázni a világ alapvető jelenségeit. Ezekkel állítja kontrasztba az isteni kinyilatkoztatásból származó etikai, életmódbeli következményeket és reményteli ígéreteket. Ágoston mesterművében az Isten városa áll szemben a bukott emberi kultúrákkal, a pogány narratíva a kereszténység bibliai narratívájával, a démonok az igaz Istennel.

Nem szükséges egyértelműen pozitív fejleményként értékelnünk a konstantini fordulatot ahhoz, hogy belássuk: a korai keresztények éles vitában álltak a pogány kultúrákkal. (Chesterton szerint a középkorral sem az volt az igazi baj, hogy kipróbálta a keresztény ideált és az könnyűnek találtatott, hanem hogy nehéznek találta, ezért igazán ki se próbálta.) A kultúrharc egyszerűen abból következett, hogy a keresztények Istent tartották a világ Teremtőjének és Jézus Krisztust az Úrnak. Az ókeresztényeket éppen emiatt a hitvallás miatt üldözték. Hitvallásukkal kihívták ugyanis a kor isteneit és ezzel olyan konfliktusba keveredtek, amely egyrészt sok szenvedést okozott nekik, másrészt idővel radikális kulturális változásokhoz vezetett. Sóként hatottak, világosságként világítottak, és közben mind a só, mind a világosság végezte a munkáját. Igazuk van azoknak, akik az óegyházban a szelídséget és a szenvedésre való készséget csodálják és állítják a ma élő keresztények elé is példaként, és arra figyelmeztetnek, hogy a konkoly és a búza együtt fog nőni az aratásig, a konfliktus végső megoldása Krisztus második eljövetele lesz. De ha az ókeresztények példáját akarjuk követni, nekünk is Úrként kell tisztelnünk Jézust, és ebben óhatatlanul benne van a kulturális konfrontáció nyílt felvállalása is. Éppen ez a kereszthordozás lényege.

 

9 hozzászólás

  1. Son of Noon

    igen, pl Hieronymus kiváló férfiak írásában is vannak szenátárok, prefektusok, rétor… az ókeresztyénség szervesen be volt épülve és aktívan missziózott minden területen..igazi só volt nemcsak show…

  2. Molnár János

    Nyilván a szerző sarkítva, saját elképzelésének alátámasztására választja ki az őskeresztény szerzőkről eddig feltalált, igen sokszínű és ellentmondásos ismereteink közül azokat, amelyek érvelését támogatni látszanak. Vegyük csak Alexandriai Kelement, akiről szinte semmit sem tudunk, egyetlen fennmaradt bizonyosan neki tukajdonított művében (Szőnyegek) pedig a katolikus lexikon szerint „A gör. kultúrában Isten ajándékát látta, amely alkalmas előkészület a ker. misztériumok befogadására.” Már csak azért sem folytathattak „kultúrharcot” mert nem volt még hivatalos, a többség által elfogadott keresztyén dogmatika, hol volt még a niceai zsinat? Az pedig, hogy elismerték a világi hatalmat, legfőbb hitvallásukhoz ragaszkodtak csak, Hrisztosz Küriosz, Krisztus az Úr, finom csúsztatás. Épp ez a kifejezés volt a legbosszantóbb a politikai hatalom szemében, hiszen mind a Küriosz (A Septuagintában Jahvét hívták görögösítve így), mind a Szótér (Megváltó) méltóságcím csak a császárnak dukált. Elvitatni a politikai hatalom legfőbb birtokosától a csak neki kijáró címeket, a legsúlyosabb politikai bűntettnek számított. Úgyhogy csak óvatosan azzal a „kultúrharccal” az őskeresztények vonatkozásában.

  3. Szabados Ádám

    Kedves János,

    Kelemennek három műve maradt fenn, a Sztrómata csak az egyik, mellette ott a Paidagógosz és a Protreptikosz is, utóbbira hivatkozom is a cikkben. A könyv itt van a kezemben, magyar nyelven a JEL Kiadó adta ki 2006-ban Tóth Vencel fordításában, angolul pl. itt olvasható, eredeti görög nyelven meg itt. Te szerintem egy magyar Wikipédia bejegyzést olvashattál Kelemenről, ami tévesen állítja, hogy csak egy mű maradt fenn tőle.

    A Jézus Úr (Küriosz) hitvallás valóban aláásta a császár igényét erre a titulusra, és ez politikai térbe is behúzta a kereszténységet, a cikkben azonban azt mutatom meg, hogy a ókeresztények kultúrkritikája/kultúrharca nem csupán egy hitvallás ismételgetéséből állt, ennél sokkal alaposabb, részletesebb és átfogóbb volt. De a szívében valóban a hitvallás állt Jézus Küriosz voltáról.

  4. Jámbor Ádám

    Kedves Ádám!

    Megkérlek, hogy fejtsd ki, mit értesz azalatt, hogy „a kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető része”, valamint ” számos anabaptista vénájú 21. századi keresztény”.

    Milyen kapcsolatot látsz az ókereszténységet egyoldalúan idealizálók és az anabaptisták szellemi örökségét magukénak érzők között? A két csoport valóban ilyen nagymértékben fedi egymást?

    Azért kérdezem, mert érzésem szerint a megfogalmazásod az egész, magát az anabaptizmus közvetett utódjaként értelmező baptista közösséget magában foglalja (és érzékenyen érinti), amit túlzónak érzek. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a szándékod, ezért kérlek, hogy fejtsd ki – a félreértések elkerülése végett.

    Testvéri szeretettel
    és munkásságod iránti őszinte megbecsüléssel,
    Jámbor Ádám
    baptista lelkipásztor

  5. Szabados Ádám

    Kedves Ádám,

    köszönöm a kérdésedet! Különbséget teszek a baptista és az anabaptista fogalom között, így amit az anabaptizmusról írtam, az nem feltétlenül igaz (sőt, az esetek többségében nem igaz) a baptistákra. Magát az anabaptizmust sem látom sötéten, írtam is róluk kedvező fényben, a kultúrához való viszonyukat tartom problémásnak. Arra gondolok, hogy az anabaptisták (és mai utódaik, a mennoniták) élesen elválasztják a tanítványok életterét a világtól, a világot a Sátán birodalmának tekintik, és lemondanak arról, hogy a tanítványok a kultúra és a közélet tereit bármilyen módon alakítsák. A világ számukra nem csupán megromlott, hanem alapvetően sötét és gonosz hely, amelyhez semmi köze nem lehet a hívőknek. Az anabaptista gondolkodásban szinte teljesen elképzelhetetlen például, hogy egy keresztény állami tisztviselő, katona vagy rendőr legyen, pláne valamilyen uralkodó. A magiszteri reformáció (és egyébként a baptista hagyomány nagy része is) ebben élesen különbözött az anabaptistáktól, hiszen az államot (a maga bukottságában) Isten rendelésének tekintették, amelyre a hívők is természetesen hatással lehetnek. A mai anabaptisták között többek közt olyanokra gondolok, mint Gregory Boyd vagy John Howard Yoder, akiknek a könyvei sokakra hatottak. A baptisták jelentős része a kultúra formálásának kérdésében egyáltalán nem úgy gondolkozik, mint az anabaptisták.

  6. Gergely Erzsébet

    Ádám írja a poszt utolsó bekezdése végén:

    „……….. De ha az ókeresztények példáját akarjuk követni, nekünk is Úrként kell tisztelnünk Jézust, ……….”

    Úgy gondolom, ma élő keresztényként sem tehetek másként, mivel a szívemben lévő Szentlélek (Róma 5:5), Úrnak mondja Jézust (1 Kor. 12:3/b).

  7. Jámbor Ádám

    Kedves Ádám!

    Hálásan köszönöm a tisztázást, így már világosan érthető a szóhasználatod.
    És egyébként az anabaptizmusról szerzett eddigi ismereteimhez jól illeszkedik, amit írsz. Az anabaptista közösségek valóban bezárkózó közösségek voltak mind fizikailag, mind szellemileg; a külvilággal jórészt csak kereskedelmi kapcsolatokban érintkeztek. Ezzel szemben az Úr Jézus épphogy „szerte az egész világba” küldi az ő követőit, hogy (aktív) tanúi legyenek: hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. Ezt nem lehet kivitelezni elzárkózva, sem egyoldalú kommunikációval: párbeszédbe kell elegyedni a világgal (az Igazsághoz mindvégig ragaszkodva). Ahogyan Pál apostol is tette, és a többi, általad idézett ókori apologéta.

    Köszönettel és testvéri szeretettel,
    Jámbor Ádám

  8. Répás László

    Kedves Ádám!

    Érdeklődéssel olvastam bejegyzésedet a korai keresztényeknek a saját koruk kultúrájára való reflektálásáról, kultúrakritikájáról, amely valóban időnként igen éles hangú írásokban is megnyilvánult. Köszönöm a téma remek összefoglalását. Az általad felidézett szerzőkhöz és művekhez szeretnék egy talán hasznos kiegészítéssel és adalékkal szolgálni.
    A 2. század végén élt kartágói Tertullianus, a latin nyelvű teológiai nyelv megteremtője maga is gyakran refletál saját korának vallási és kulturális közegére igen kritikusan. Kultúrakritikájának talán legismertebb és legerőteljesebb példája A látványosságokról (De spectaculis) című műve, amelyben saját korának színházi és cirkuszi látványosságait, mint a tömegszórakoztatás ókori formáit illeti éles szavakkal, elsősoran azoknak a közmorál megrontásában való negatív szerepét kárhoztatva, elsősorban spirituális szempontból. Különösen kiemeli a civilben a nyilvánosság előtt magas erkölcsi elveket hangoztató politikusok és más közszereplők, tisztes polgárok képmutatását, akik a magasztos elveiket félreteszik, amikor az említett kegyetlen, véres, vagy éppen erkölcstelen tartalmú látványosságokon vesznek részt akár családjukkal, gyermekeikkel együtt. A keresztények számára ezzel a jelenséggel szemben Tertullianus egyfajta ellenkultúra képzését tartja kívánatosnak, amely nem vonul ugyan ki a társadalomból, de a számára fontos kérdésekben éles határt von korának tömegkultúrája és az általa befogadható kulturális javak között.
    Erről a témáról egyébként jópár évvel ezelőtt magam is írtam egy rövid ismeretterjesztő cikket a HETEk című hetilapba.
    Akit érdekel, az Academia.edu oldalamon elérhető.
    https://www.academia.edu/123943771/A_t%C3%B6megkult%C3%BAra_kritik%C3%A1ja_Tertullianusn%C3%A1l
    Ui. Évek óta nagy érdeklődéssel olvasom a blogodat, amelynek tartalmait rendkívül hasznosnak tartom számos szempontból, de legfőképp személyes okulásomra.

    Üdvözlettel:
    Répás László

  9. Szabados Ádám

    Kedves László, köszönöm a kiegészítést!

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK