Világszerte nagy visszhangot váltott ki, számos díjat nyert, és mások mellett John Updike elismerését is besöpörte Joakim Garff Søren Kierkegaard-ról szóló vaskos életrajza, melyet 2004-ben a Jelenkor kiadó SAK. Søren Abye Kierkegaard. Életrajz címmel Bogdán Ágnes és Soós Anita fordításában magyarul is megjelentetett. Ez az első jelentős Kierkegaard-életrajz, melyhez magyar nyelven is hozzájuthatnak azok, akik szeretnék behatóbban tanulmányozni a dán filozófus életét.

A Veszprém Megyei Könyvtárban bukkantam a kötetre. Mint Kierkegaard személye és életműve iránt régóta érdeklődő ember örömmel és lelkesen fogtam a könyv olvasásához, figyelmesen és kitartóan haladtam rajta végig, de végül csalódottan tettem le. Csalódásomat nem az okozta, hogy a könyv ügyetlenül lett volna megírva. A SAK az egyik legjobban megírt életrajz, melyet valaha a kezemben tartottam. Garff tollát egy dialektikára fogékony, esztétikailag kifinomult elme vezeti, mely kínosan kerüli a hagiográfiákra jellemző leegyszerűsítéseket és nem hagyja, hogy feladatától holmi tekintélytisztelet eltérítse. Garff magával ragadó, letehetetlen, mély lélektani regényt írt, melynek középpontjában „a Kierkegaard nevű komplexum” (8) áll. A SAK tulajdonképpen fejlődésregény, melynek az a különlegessége, hogy a szerző közben a hiteles életrajzírás szabályaihoz is igyekszik alkalmazkodni.

Csalódásom a hívő ember csalódása. Nem arra számítottam, hogy Garff majd szentté avatja a kétségkívül zavarba ejtő életutat befutó Kierkegaard-t, vagy hogy elleplezi gondolkodása és szerzői tevékenysége homályos, nehezen értelmezhető, esetenként kínosan önleleplező oldalait. Inkább arra számítottam, hogy nem próbálja az írót és életművét másnak láttatni, mint amilyen valójában volt. Garff elismeri a veszélyt, hogy „az ember akarva-akaratlanul a Kierkegaard-mítosz társzerzőjévé válik” (8), de könyve „kritikus, történeti és kevésbé tekintélytisztelő” (8) megközelítése miatt úgy gondolja, sikerült ezt a veszélyt elkerülnie. Sajnos nem. Garff persze saját ösztönös sejtéseit és megérzéseit írta meg, legalábbis nem feltételezem, hogy szándékosan hamisított volna meg vagy ferdített volna el tényeket. A valódi Kierkegaard rekonstruálásához abból indult ki, amit a valóságról ő maga hisz és vall, amit ő lehetségesnek és elgondolhatónak vél, és ez alapvetően nem különbözik számos komoly életrajzíró feltételezéseitől. Ebben az értelemben Garff műve nemigen bírálható, és az őt az utóbbi időben Peter Tudvad, M. G. Piety, C. Stephen Evans és mások részéről ért kritikák jelentős része nem is ebből az irányból érkezett. Ha azonban Kierkegaard lelkivilágának – mely az életrajzíró érdeklődésének középpontjában áll – vannak olyan motívumai, melyek Garff világnézeti korlátain túl helyezkednek el, és Garff ezeket Kierkegaard önértelmezése ellenére (!) saját világnézeti korlátai miatt megkérdőjelezi, elveti és leleményes magyarázataival pótolja, akkor az eredmény mégis inkább egy új Kierkegaard-mítosz lesz, nem hiteles biográfia. Vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk: éppen Kierkegaard demitologizálása által jön létre egy negatív mítosz, melynek kevés köze van az igazi személyhez. Attól tartok, a SAK esetében éppen ez történt.

Az így született „Kierkegaard”-t Garff hűvös távolságtartással figyeli. De bármennyire is eltávolítja magától, vizsgálódása tárgya iránt érzett viszolygását nehezen tudja leplezni, így a „kritikai” és „kevéssé tekintélytisztelő” megközelítés néha inkább gunyorosnak és ellenségesnek hat. És éppen ez teszi „Kierkegaard”-t hasonlóvá alkotójához, Garff-hoz – még ha negatív értelemben is –, hiszen Garff kreatúrája mindvégig foglya marad az alkotó világnézeti sémáinak, egy olyan freudi világlátásnak, mely heroikus tettek mögött a felettes én (szuperego) és az elfojtott ösztön-én (id) küzdelmét gyanítja. Senki más esetében nem lenne annyira veszélyes ez a látószög, mint éppen Kierkegaard-nál, akit Garff abban a pillanatban kap lencsevégre, mikor félelem és reszketés közepette – de a kívülállónak nevetséges és kiszolgáltatott pózban – a hit ugrását végzi.

Hadd legyek még konkrétabb. A SAK olvasásakor hamar megszületett bennem a gyanú, a hívő ember nehezen bizonyítható sejtése, hogy az életrajzot olyan ember írta, akinek nincs tapasztalati ismerete arról, mit jelent az újjászületés; olyan ember, aki Johannes de Silentióhoz hasonlóan kívülről próbálja felismerni a hit lovagját; olyan ember, akit az abszolút még nem emelt a magasba. Johannes és Garff között pusztán az a különbség, hogy az utóbbi nem is nagyon hisz ebben a lehetőségben. Az az érzésem, hogy Garff számára a hit ugrását végző Kierkegaard rokonlélek a kínos küldetéstudattal bíró Don Quijotéval. Garff cinizmusa émelyítőnek találja a hit lovagjait, és eleve kizárja „ugrásuk” sikerét, hiszen az minden bizonnyal lelki egyensúlyuk felbomlásának jele. Ez a kétségekkel operáló megközelítés természetesen lehet egy kritikai életrajz erőssége is. De valóban erről van szó? Nem az inkább a helyzet, hogy Garff olyan dolgot próbál megmagyarázni, mely a számára mindvégig megfejthetetlen titok maradt? És nem éppen az teszi a SAK Kierkegaard-képét a hívő ember számára jobb esetben érdektelenné, rosszabb esetben riasztóvá, hogy Garff világnézeti szűrője kifogja Kierkegaard vitorlájából „a passzát fuvallatát, mely Mamré felől fúj örök lakhelyünk felé” (99)? Nem azért lesz Kierkegaard sokakat – bűnbocsánatra szomjazó tökéletlenségével is – hitre buzdító alakjából szánalmas és beteges vágyakozásait vallási magyarázatokkal leplező géniusszá, tehát orvosból pácienssé, mert Garff utólag megtagadja tőle azt a mennyei szellőt, amely írásai döbbenetes szárnyalását lehetővé tette?

Pál apostol azt mondja, hogy „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.” (1Kor 2,14). Teljesen természetes, hogy Garff a „nem-lelki ember” számára ismert kategóriák szerint alkotja újra Kierkegaard karakterét. Sokak számára ez az egyetlen elfogadható metódus. Ha viszont létezik olyan dimenzió, mely ezeket a kategóriákat szétfeszíti, és Kierkegaard motivációi kapcsolatban állnak ezzel a másik dimenzióval, akkor a magyar olvasóközönségnek továbbra is várnia kell egy hiteles életrajzra, mely esztétikailag talán nem üti majd meg a SAK színvonalát, de interpretáció tekintetében megbízhatóbb lesz nála.

(A könyvkritika néhány éve a www.evangeliumi.hu honlapon jelent meg.)

3 hozzászólás a “Freudi szelek Mamré felől?” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum