Az egyházról vallott teológiai álláspontunk meghatározhatja azt is, hogy miért aggódunk, és miért nem. Hadd mondjak erre egy példát. Ha az egyház számunkra elsősorban Jézus követőinek közösségét jelenti, vagyis embereket, akiket Isten az evangélium által elhívott, elsősorban amiatt fogunk aggódni, hogy ezek az emberek kapnak-e megfelelő tanítást, vannak-e pásztori lelkületű vezetőik, szabadon gyakorolhatják-e a hitüket, szeretik-e egymást, ragaszkodnak-e Jézushoz, stb. Másodlagos kérdés lesz számunkra, hogy pásztorlásuk milyen strukturális keretek között történik. Ha az egyház számunkra mindenekelőtt egy intézmény, elsősorban az intézmény működése, fenntarthatósága, szervezeti összhangja, hírneve, anyagi lehetőségei stb. felől fogunk aggódni. Vagyis az intézmény válságát az egyház válságaként fogjuk megélni. Ez akkor is igaz, ha az intézményt szakrális tulajdonságokkal ruházzuk fel, és az intézmény mögött az intézménytől függő emberek sorsát nagyon is szem előtt tartjuk.

Akkor gondolkodtam el ezen a kérdésen, amikor nemrég Martini bíboros utolsó interjúját Pál apostol utolsó levelével egyidőben olvastam. Mindkét írást láthatóan az egyház iránti szeretet hatja át, de mintha gondolataik egészen más előfeltevésekre épülnének. Pál a friss evangéliumi mozgalom egyik vezetőjeként írt Timóteusnak, lelki fiának; Martini bíboros röviddel halála előtt adott interjút a Corriere della Sera olasz napilapnak, mint a római katolikus egyház egyik vezető személyisége. Az apostolt és a bíborost érezhetően nem csak kétezer év választja el egymástól, hanem az is, amit az egyházról gondoltak.

Carlo Maria Martini nemrég bekövetkezett haláláig „papabilis” egyházi személynek számított. Az interjúban Martini erőteljes aggodalmait fejezte ki az egyház jövőjét illetően. Szóvá tette, hogy az egyház (értve ezalatt a római katolikus felekezetet) elfáradt, hiányzik belőle a fiatalos szenvedély, a bátorság, a szeretet. Legalább kétszáz évvel le van maradva korától. De ami még rosszabb: rengeteg a hamu a parázs felett. Az egyháznak tűzre lenne szüksége, de a hamu akadályozza a láng felgyulladását, az egyház pedig erőtlen a hamu elhordásához. Megoldásként a bíboros három gyógyírt javasolt.

Először is az egyháznak megtérésre van szüksége. Szexuális kérdésekben a katolikus tömegek régóta nem követik egyházuk előírásait, a pedofil-botrányok pedig minden eddiginél egyértelműbben mutattak rá a megtérés szükségességére. Második helyen a Szentírás olvasását javasolta. „Isten igéje egyszerű, olyan szíveket keres társnak, akik hallgatnak rá.” Az egyháznak a külsőségekről erre a bensőségességre kell helyeznie a hangsúlyt, figyelmeztetett a bíboros. Martini harmadik tanácsa a szentségekkel kapcsolatos: a szentségek valódi célja nem a fegyelmezés, hanem a felemelés. A gyengéknek van rá legnagyobb szükségük. Az egyháznak át kell gondolnia, vajon nem éppen az elvált és újraházasodott embereket lenne fontos a szentségekhez engedni, akiket az egyház jelenleg kirekeszt a szentségi kegyelemből.

Martini bíboros szavait olvasva nekem egészen más gondolatok jártak a fejemben. Aggodalom helyett furcsa öröm. Mielőtt bárki félreértene, nem a katolikus egyház válsága feletti öröm, hanem az az öröm, hogy szabad evangéliumi keresztényként egyáltalán nem kell aggódnom az intézményesült egyház miatt. Pál utolsó levelét Martini bíboros interjújával egyidőben olvasva éles kontrasztot láttam az apostol és a bíboros aggodalmai között. Martini parazsat keresett az egyház hamuja alatt, Pál számára viszont az egyház a választottakat jelentette, akiket Isten győzelmesen elhív és megőriz. Pál szerint az „Isten által vetett szilárd alap… megáll” (2Tim 2,19). Egy nagy házban sok tévtanító van – mondja az apostol –, de az Úr által lerakott alap mozdíthatatlan, hiszen ez a pecsétje: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” Az apostol nem vette félvállról az egyház ügyét (ha valaki, akkor ő nem!), mégis felszabadultan írt az egyház szilárdságáról és biztonságáról. Martini bíboros „elfáradt”, „hátrafelé tolató” egyházról beszélt, és hamuról, ami elfedi a parazsat. Pál szilárd alapról beszélt, amelyet Isten maga pecsételt le. A bíboros és az apostol mást értettek egyház alatt.

Sok katolikus valószínűleg nem ért egyet Martini bíboros súlyos aggodalmaival. Inkább leszögezik, hogy Isten katolikus egyháza soha nem fog meginogni, hiszen a világméretű közösség kétezer éve csalhatatlan tekintéllyel állja a történelem viharait. Nincs miért aggódni, gondolják. Ez a hatalmas intézmény túlélte világi hatalmának elvesztését, túlélte a modernizációt, a nácizmust, a kommunizmust, túlélte szennyes múltjának kiteregetését, és át fogja vészelni a jelen kor botrányait is. Elképzelhetőnek tartom, hogy aggodalmai ellenére végső soron ezzel talán még Martini bíboros is egyetértene.

A katolikus egyház túlélési ösztöne tényleg döbbenetes, csak Pál egészen más alapról beszélt. Pál szavaiból kiderül, hogy az apostol nem az intézményes egyház biztonságára gondolt, hanem annak az egyháznak a biztonságára, melyet Isten ismer. Ez az egyház a választottak közössége. Ezt az egyházat még az intézményes egyház hamuja sem tudja végleg megfojtani, sem azok a tanítói, akik elferdítik az apostolok által hirdetett evangéliumot. Pál nem azzal bátorította Timóteust, hogy az intézményes egyház soha nem fog megrendülni, hanem azzal, hogy „ismeri az Úr az övéit”. Hogy kik ők, az időnként rejtve van előttünk. Luther az apostol szavait megértve azt tanította, hogy a hitvalló egyház rejtőzködő egyház: nem azonos az intézményes struktúrákkal. Rejtőzködik, de az Úr ismeri az övéit. Ők azok, akik elhagyják a gonoszt. Ők azok, akik megtisztítják magukat a hamis tanítóktól és a hamis tanításoktól (2Tim 2,20-21). Ők azok, akik helyesen fejtegetik az igazság igéit (2,15), és akik nem kívánnak a hamu alatt élni.

A második világháború előtt kibontakozó testvérgyülekezeti mozgalom legismertebb vezetője Kiss Ferenc Kossuth-díjas orvosprofesszor volt. Kiss Ferencet tisztelték az evangéliumi világban – Magyarországon is, és külföldön is. Martyn Lloyd-Jones és James Houston ugyanúgy elismeréssel beszéltek róla, mint Dr. Tapolyai Mihály vagy a Confessio folyóirat. Kiss Ferenc szoros kapcsolatokat ápolt református, metodista és baptista testvérekkel is. Részt vett az Evangéliumi Aliansz munkájában, és első elnöke volt a Szabadegyházak Szövetségének. Az egyház mibenlétéről evangéliumi módon gondolkodott. Lutherhez hasonlóan a valódi egyház rejtőzködő természetét hangsúlyozta. Egyik metaforája akár Pál kommentárja is lehetne: „Akik kutat csináltunk, tudjuk, hogy lessük a vízereket. Ezek az erek kicsinyek. Nem olyan nagyok, mint a Duna. De mégis ezeken szivárog a víz, ezeken alapszik a kút. Ilyen a gyülekezeti élet is. Alul áramlik, a nagy felső viharos események, csaták, királyok, politikai és egyéb mozgalmak alatt… A Dunának és a Tiszának is van haszna, de az ivóvizünk az alsó erekből jön. Az egész emberiség az alsó erekből iszik. A gyülekezeti mozgalmak is ilyenek.” (Broadbent: Zarándok Gyülekezet, 388)

Hamis és veszélyes lenne azt feltételezni, hogy Isten egyháza mindig a fennálló intézményes egyház(ak) keretein kívül található, vagy hogy az intézményes egyházon kívüli mozgalmak mindig jó úton járnak. Téves lenne az a feltételezés is, hogy az egyház többnyire a fennálló intézményes egyház(ak) keretein kívül található. Az evangéliumi mozgalmak soha nem lehetnek annyira radikálisak, hogy ne ismerjék el: az egyház jelentős részben valószínűleg a fennálló, intézményes egyház(ak) keretein belül található. Ismeri az Úr az övéit – a fennálló egyházakban ugyanúgy, mint azokon kívül. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy az Isten egyháza soha nem azonos az egyházi struktúrákkal. Éppen ezért nem is kell azokért túl sok könnyet ejtenünk. Ismeri az Úr az övéit. Az Isten által vetett szilárd alap megáll. A pecsét rajta ma is ugyanaz. Wycliffe-nek és Kálvinnak igaza volt: az egyház Isten választottainak közössége. Ha keressük a választottakat, ott fogjuk megtalálni őket, ahol az emberek elhagyják a gonoszt. Az egyház ott van, ahol bűnösök az evangélium és a Szentlélek ereje által Krisztusban való új életre születnek, és ezt az új életet egymással való közösségben élik meg. Akár a fennálló egyházi struktúrákon belül, akár új struktúrákat létrehozva.

Ha Martini bíboros Pál előfeltevéseiből indult volna ki, nyugodtabban halhatott volna meg. Nem kell féltenünk Isten egyházát, még kevésbé azokat az intézményes struktúrákat, melyekhez az igazi egyháznak időnként vajmi kevés köze van. Az egyház köszöni szépen: jól van. Csak néha szorongatják, máskor meg ő maga nem kér az intézményes keretekből. Talán pont azért, hogy valódi egyház lehessen. Abban ugyanis igaza van a bíborosnak, hogy rengeteg a hamu a parázs felett. Abban nincs igaza, hogy az időnket és energiánkat feltétlenül a hamu takarítására kellene pazarolnunk. Martini azt ajánlotta a pápának, hogy keressék meg a hamu alatt azt a tizenkét fiatalt, akik fel tudják szítani a parazsat. A hamu nagy mennyisége miatt ennek sikerében ő is kételkedett, de nem látott más megoldást. Szerintem lényegesen egyszerűbb új tüzet gyújtani – ha lehet, a hamutól minél távolabb. Hiszen nem csak a hamu alatt van élet, de azon kívül is. Világszerte keresztények százmilliói élvezik ennek a szabadságát.