Még egy szó a történeti-kritikai módszerről. Egyik kedves professzorom, Hans Bayer hangsúlyozta a hermeneutika óráinkon, hogy teológiai értelemben minden ember Istentől független értelemmel kezdi az életét, mert a noetikus autonómia a bukott állapot egyik jellemzője. Ez persze egy gyermek esetében nem olyan feltűnő, mint egy teológus esetében, aki a szent szövegekkel foglalkozik. Amikor a bűnös értelem – megerősítve a kanti filozófiai iskola racionalizmusával – találkozik azzal a szöveggyűjteménnyel, mely önmagát Isten kinyilatkoztatásának tekinti, képes úgy átgyalogolni rajta, hogy a könyv érdemben nem gyakorol rá hatást.
Dr. Bayer szerint ez a magyarázat például arra, hogy D. F. Strauss a bibliai szöveggel való több évtizedes interakciója ellenére mindvégig meg tudta őrizni masszív anti-szupernaturalista alapállását. A másik lehetőség Dr. Bayer szerint a metanoia, amikor az értelem elfogadja saját maga számára az istenközpontú kiindulópontot, vagyis a coram Deo hermeneutikai alázatot. A hermeneutica sacra pietista elve azt tanítja, hogy kizárólag az újjászületett ember értheti jól a Szentírást. Ez Bayer szerint csak részben igaz, mert a Biblia legfőbb kihívását meghallhatja az újjá nem született ember is, és lehet éppen ez a Szentlélek eszköze az újjászületésében. A Biblia a legalapvetőbb szinten intéz kihívást az autonóm egyén felé: a noetikus autonómia kérdésében. Aki elfogadja a kihívást, az tanítvány lesz.
Dr. Bayer személyesen ismerte Eta Linnemannt, aki a Bibliával való találkozásában pontosan az ellenkezőjét élte át annak, amit D. F. Strauss. Linnemann Bultmann-tanítványként és a történeti-kritikai módszer elismert képviselőjeként írt kritikus könyveket a szinoptikus evangéliumokról. Néhány hívő diákja azonban rendszeresen imádkozott érte. Linnemann pedig az imák hatására megértette a szöveg valódi kihívását, és mély metanoián ment keresztül. Megtérése után misszionárius lett Indonéziában, és nyilvánosan megtagadta korábbi tudományos munkáit. Historical Criticism of the Bible: Methodology or Ideology? Reflections of a Bultmannian Turned Evangelical címmel kiadott könyvének 1978-as előszavában arra kéri olvasóit, hogy tegyenek úgy, mint ő: korábbi könyveit saját kezükkel vessék a tűzre.
A szintén a német bibliakritikán nevelkedett Hans Bayer gyakran hangsúlyozta nekünk az órákon, hogy a történeti-kritikai módszer a bukott értelem módszere, hiszen kiindulópontja az értelem autonómiája. Amikor viszont az értelmünk megtér és elfoglalja helyét coram Deo, a módszertana is megváltozik. A metanoia lerombolja a noetikus autonómiát. Miklósi H. Koppány idézte itt egyszer az egyik kommentjében, amit Balla Pétertől, a Károli Gáspár Református Egyetem jelenlegi rektorától hallott: „Kétféle hozzáállás létezik: Bírálója leszek a szövegnek (értsd: Biblia) vagy ő lesz az én bírám.” Pontosan erről van szó.
Érdekes ez a függetlenség dolog! De a gond szerintem nem ez, hiszen az embert Isten eredetileg is szabadnak teremtette, ledelegálda a Föld feletti irányítást. Minden jó volt, így nem volt szükség kontrollra sem. A gond a fogság, hogy az ember a bűn fogságába, szolgaságba került.
Nem is egy értelmi beszűkülésről van szó, mert az ember továbbra is képes látni, és hallani Isten dolgait, hanem egy elfordulásról, arról, hogy az ember már nem figyel, hiába vár Isten kitárt karokkal. Az ember értékrendje változott meg, Isten dolgai bolondsággá lettek, egy alacsony, megvetett szintre kerültek. Értékrendünket az érzelmeink mutatják, így alapvetően egy érzelmi elfordulásról van szó, a szellemi fogság következményeként. Ez mutatkozik meg a Bibliához való viszonyban is, amikor a cél nem a megismerés, hanem a megvetés igazolása, alátámasztása.
Az újjászületésben megfordul az értékrend, mint amikor valaki egy szántóföldben nagy kincsre talál, és eladja mindenét. Az értékrendváltás hozza aztán magával a magatartás megváltozását.
Miklós, nem biztos, hogy teljesen értem azt, amit mondasz, de a függetlenséggel kapcsolatos ellenvetésedre engedd meg, hogy röviden reagáljak, és ha félreértettelek, nyugodtan korrigálj.
A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet – mondja Salamon. Credo ut intelligam – mondja Szent Ágoston. A noetikus autonómia kiindulópontja ennek az ellentéte. Én döntöm el – Istentől függetlenül – hogy mi a jó és mi a rossz. Az autonóm értelem (felül)bírálja Istent (akár azzal is, hogy irrelevánsnak tekinti őt).
Az ember valóban szabad, ahogy mondod, szabad arra is, hogy kutassa a világot, és szabad arra is, hogy ostoba legyen, és úgy kutassa a világot. Az értelem valódi szabadsága azonban az istenfélelemmel kezdődik. Ez pedig az értelem megtérését is magával vonja, hiszen az értelem romlottságának éppen a coram Deo gondolkodás hiánya a legfőbb jellemzője.
Valóban, a coram Deo adja a természet szerinti gondolkodás romlottságát, irracionalitását, képtelenek vagyunk a dolgokat azok teljességében látni, hiszen Isten elutasításával kizárjuk a valóság nem csak egy kis szeletét, de a lényegi részét. Amikor a hit által elfogadott valóság kiegészíti a természetest, akkor válik az ismeret teljessé, a gondolkodás racionálissá.
Az ember viszont nem szabad arra, hogy ostoba legyen, hanem kényszer alatt áll. Szabad volt a teremtéskor, de már nem az. A természetes ember függetlensége csak látszólagos függetlenség, elszakadás Istentől, de nem valódi autonómia, mert az emberiség a bűn hatalma alatt van. A valódi szabadság Istenben teljesül, ahogy írtad is.
O.K., ugyanarról beszélünk.
Kedves Ádám!
„Jézus szavai összhangban vannak a protestáns megigazulástannal.”-irod a „MÉGIS CSELEKEDETEK ALAPJÁN VAN AZ ÜDVÖSSÉG?”-ben.
Nos itt két dolgot érzek kézzelfoghatóan:
a protestáns „mi jobban tudjuk”-ot, és hogy a protestáns teóriák előbbre valók Krisztus tanitásánál.
Mert ezt a mondatot egy katolikus ekként fogalmazta volna meg: „a megigazulásról szóló katolikus tanitás összhangban van Jézus szavaival.”
Érzed a különbséget?
Igen, érzem a különbséget, és örömmel fogadom a feddést. Az említett cikk végén helyesebb lett volna a fordított fogalmazás. Azt viszont igazságtalannak tartanám, ha az én hibás fogalmazásom a protestantizmusra fröccsenne, hiszen a protestantizmus lényegét tekintve éppen arról szól, hogy igazodni próbál Jézus (és az apostolok) szavaihoz, és – szemben a katolikus Magisztériummal – önmagát nem tartja tévedhetetlen értelmezőnek.