A „Szentírás” és „Isten igéje” fogalmak semleri elválasztása teljesen újszerű gondolat volt Kálvin teológiájához képest is. Kálvin számára magától értetődő volt, hogy Krisztus Isten testet öltött Igéje, azonban az egyház töretlen hagyományát követve a Szentírást is Isten igéjének nevezte. „Ami pedig azt a kérdést illeti, honnan tudjuk, hogy Istentől származik az Írás, hacsak az egyház döntéséhez nem fordulunk? ez épen olyan, mintha valaki azt kérdezné, hogyan különböztetjük meg a világosságot a sötétségtől, a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől? Mert a Szentírás nem kevésbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak színüket, az édes és keserű dolgok ízüket.” (A keresztyén vallás rendszere, I.7.2)
Kálvin már az Institutio ajánlásában sem hagy kétséget afelől, hogy számára a Biblia Isten igéje. Ferenc francia királynak a hitet elferdítő egyházi vezetőkről ezt írja: „Ezek ugyan nem törődnek azzal, ha az igaz hitet, melyet a Szentírás tanít, melynek minden között fenn kellene állnia, akár ők, akár mások mellőzik, elhanyagolják, megvetik. (…) Annyira, hogy tagadják, hogy mindezeknek teljes elhívése nélkül a kegyesség üdvözítő lehessen, pedig egyiket sem tudják az Isten igéjéből igazolni…” (13) Kálvin szerint az egyházi vezetők az egyházatyák véleményét is figyelmen kívül hagyták, amikor a Szentírás tekintélyét emberi hagyományokkal helyettesítették: „Atya volt az is, aki vakmerőségnek állította, ha valamely kétes dologban dönteni próbálnak a Szentírás világos bizonysága nélkül. E határról megfeledkeztek, mikor annyi határozatot, kánont, tantételt állapítottak meg az Isten igéje rendelése nélkül.” (21)
Figyeljük meg: a királynak írt levelében Kálvin a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat felcserélhetőnek tekinti. Ez nem egyszeri botlás, Kálvin számára automatikus ez a mozdulat. Az Institutio egyik jellegzetessége, hogy Kálvin mindent Isten igéjével akar alátámasztani, melynek önmagát tudatosan alárendeli. Amikor Isten igéjéről beszél, szinte bizonyosan a Bibliára gondol, amikor a Szentírást említi, azt pedig mindig Isten tekintéllyel bíró igéjeként használja. Kálvin gondolkodásában a Szentírás Isten igéjeként megelőzi az egyházat; az egyház az apostolok és próféták alapjára épül (Ef 2,20). A Szentírás isteni tekintélyét nem az egyház, nem is racionális érvek, hanem a Szentlélek erősíti meg a hívők számára.
A Szentírás isteni természetéről mindenekelőtt az Institutio első könyvének 6-9. fejezetében fejti ki a gondolatait. Az Írásból lehet megtanulni, „hogy Istent, ki a világ Teremtője, biztos jelekkel meg lehet különböztetni a koholt istenek egész seregétől… a Szentírásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy a téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk.” (I.6.1) „Mert Isten a hitet igéjével mindig oly kétségtelenné tette, hogy az minden emberi vélekedésen felül állott. (…) Innen származik az igazi értelem kezdete is, midőn nagy tisztelettel öleljük magunkhoz, amit Isten az Írásban önmaga felől bizonyítani akart.” (I.6.2) „Az igéhez kell, mondom, fordulnunk, melyben helyesen és élénken van Isten leírva a saját munkáiból s melyben nagy tettei nem megromlott ítéletünk szerint, hanem az örök igazság szabályai szerint ítéltetnek meg. Ha ettől elhajlunk, mint fentebb mondtam, bármi kitartó gyorsasággal iparkodunk is, mivel futásunk az úton kívül esik, soha el nem érjük a célt. Mert úgy kell gondolnunk, hogy Isten orcájának fényessége, melyet az apostol is (I. Tim. 6,16) megközelíthetetlennek nevez, ránk nézve olyan, mint valami kitalálhatatlan útvesztő, ha Isten igéjének fonala egyenest őhozzá nem vezet.” (I.6.3)
Kálvin hangsúlyozza, hogy Isten helyes ismeretéhez az embereknek a Szentírásra van szükségük. „Mert minthogy az emberi ész a maga erőtlensége folytán Istenhez semmi módon el nem juthat, ha csak az ő szent igéje nem segíti és támogatja, azért a zsidók kivételével az összes akkori embereknek szükségképpen a hiábavalóság és tévelygés útjain kellett járniok, mert Istent az igéje nélkül keresték.” (I.6.4) Az egyház Kálvin szerint ugyanilyen tévelygésbe jutott, amikor Isten igéjét félretette és helyette emberi hagyományokhoz ragaszkodott.
„[A] Szentírás maradt fenn olyan gyanánt, melyben Isten jónak látta örök emlékezete igazságát megszentelni, a Szentírásnak csak azért van a hívők körében teljes tekintélye, mivel tudják, hogy az égből akképpen adatott, mintha magának Istennek élő szava hangzanék abban felülről.” (I.7.1) „Nem szabad felednünk, amit előbb mondottam, hogy a tanítást addig kell teljesen hitelre méltónak tartanunk, míg kétségtelenünk nem győződünk meg arról, hogy szerzője Isten.” (I.7.4)
Kálvin szerint a Szentírás isteni tekintélye mellett szóló legfőbb érv a Szentlélek bizonyságtétele. „Ha ez az erős bizonyosság, mely minden emberi ítélőképességnél erősebb és feljebb való, nincs meg bennünk, hiába támogatjuk a Szentírás tekintélyét érvekkel, hiába szilárdítjuk meg azt az egyház köztudatával, hiába erősítjük egyéb támaszokkal; ha nem ezen a jól megvetett alapon áll, mindig kétes marad. Így viszont, mihelyt a Szentírást a közönséges könyvek sorából kivéve vallásos buzgósággal és méltóságának megfelelően öleljük magunkhoz, akkor mindazon bizonyítékok, melyek előbb nem voltak képesek lelkünkben a bizonyosság érzetét felébreszteni és megszilárdítani, meggyőzőkké lesznek.” (I.8.1)
„Hogy pedig minket azzal rágalmaznak, hogy mi a holt betűnek engedelmeskedünk, ebben látjuk, hogy miként bűnhődnek a Szentírás megvetéséért. Mert eléggé bizonyos, hogy Pál apostol e pontnál (II. Kor. 3,6) a hamis apostolok ellen küzd, kik a Krisztus nélkül való törvényt ajánlgatva, elvonták a népet az új-szövetség jótéteményétől, melyben Krisztus Urunk ígéri, hogy törvényét a hívek lelkébe vési és szívükbe írja. Megholt tehát a betű és gyilkol az Úr törvénye, ha azt Krisztus kegyelmétől elválasztva olvassuk s ha szívünket érintetlenül hagyva, csak fülünkbe cseng. Hanem ha a Szentlélek segélyével hathatósan szívünkbe vésődik s Krisztust állítja elénk: akkor az élet igéje, mely megtéríti a lelkeket és bölcsekké teszi az együgyűeket stb. Sőt ugyancsak ezen a helyen igehirdetését az apostol a Szentlélek szolgálatának mondja (II. Kor 3,8) s ezzel világosan jelzi, hogy a Szentlélek az ő igazságával, melyet a Szentírásban kifejezett, szoros összeköttetésben áll, hogy erejét akkor hozza napfényre és fejti ki valójában, mikor az Igének meg van az őt megillető tisztelete és méltósága.” (I.9.3)
És ez persze csak a jéghegy csúcsa. Kálvin egész teológiai öröksége arra az alapvetésre épül, hogy a Szentírás Isten igéje, ezért engedelmességgel tartozunk neki.
Érdekesek ezek a Kálvin idézetek. Azt mutatják, hogy a Biblia azért Isten igéje, mert ezt így hisszük.
Már az első idézetben is azt látjuk, hogy Kálvin szerint „a Szentírás nem kevésbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak színüket, az édes és keserű dolgok ízüket”
Azaz, a Szentírás igazságát ugyanúgy nem kell magyarázni, mint a fehér szín fehérségét, a fekete feketeségét, az édes íz édességét és a keserű íz keserűségét.
A probléma csak az, hogy egy érzéki benyomás (szín ill. íz) nem hasonlítható össze az igazsággal, mert az logikai kategória. Kálvin megkerüli a választ.
Ahol arról írsz, hogy a Szentírás isteni tekintélye melletti legfőbb érv a Szentlélek bizonyságtétele, ott is csupán arról van szó, hogy ha hiszünk, akkor hiszünk. (Igen, Kálvin ilyen tautologikus magyarázatot ad: „mihelyt a Szentírást a közönséges könyvek sorából kivéve vallásos buzgósággal és méltóságának megfelelően öleljük magunkhoz, akkor mindazon bizonyítékok, melyek előbb nem voltak képesek lelkünkben a bizonyosság érzetét felébreszteni és megszilárdítani, meggyőzőkké lesznek.”
Azaz, a Szentírás melletti érvek csak akkor meggyőzőek, ha a Szentírást vallásos buzgalommal „öleljük magunkhoz”.
Aki pedig hasonló vallásos buzgalommal öleli magához, és emeli ki a közönséges könyvek sorából a Koránt, a Mormon könyvét, vagy a Bhagavad-Gítát, ő az ezek a könyvek melletti érveket érzi majd meggyőzőeknek.
Ebben a sorozatban azt mutatod be, hogy Semler előtt a keresztények általános hite volt az, hogy a Biblia Isten igéje. Csak pl. Kálvin és Semler között eltelt 200 év, kialakult a tudományosság, a Biblia is kritikai vizsgálat tárgya lett.
Többé már nem lehetett eltekinteni attól, hogy:
1. a Biblia geocentrikus világképe nem felel meg a valóságnak
2. az egyes bibliai könyveknek nem mindig azok a szerzőik, akiket a hagyomány annak tart (Mózes könyveit nem Mózes írta, Izajás könyvében legalább három különböző korban élt próféta írásait gyűjtötték egybe)
3. a Biblia tele van a kereszténység számára teljesen irreleváns írásokkal (gyakorlatilag a teljes Ószövetség, különösen a mózesi törvény, a zsidóság története; a próféták írásaiból csak az érdekes, amit Jézusra vonatkozó jövendölésnek lehetett – gyakran igen nyögvenyelő módon – tekinteni.)
4. a Biblia alapvető kérdésekre nem ad választ, pl. Mi az ember rendeltetése? Miért teremtette Isten az embert? (az Ádám-Éva mítosz szerint nem túlvilági üdvösségre teremtette Isten az embert, az 1. zsoltár szerint az istenfélő ember jutalma a hosszú, egészséges, sikeres, gazdag élet).
5. Egyes újszövetségi könyvek (1Kor, 1Tessz stb.) a közeli jövőre várták az ítéletet, amely nem következett be. Ezek is a Szentlélek által sugalmazott írások? A Szentlélek sugalmazott rosszul, vagy Szent Pál értette félre a Szentlélek sugalmazását?
6. Mit kezdjen az ember a Jelenések könyvével?
Visszatérve Kálvinhoz, a fentiek alapján nem látom, hogy „a Szentírás nem kevésbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak színüket, az édes és keserű dolgok ízüket”.
brabant89, a cikksorozat arról szól – nem többről –, hogy az egyház mindig hitte, hogy a Szentírás Isten igéje. Ezt a hitet ebben a sorozatban nem bizonyítani, hanem kimutatni szeretném.
Ami Kálvin felfogását illeti, a hit valóban kulcskérdés, de vannak azért a hit szerepe mellett más szempontok is. Például az, hogy a Biblia isteni kvalitásai nem mindenki előtt nyilvánvalóak, éppen a bűn okozta lelki vakság miatt. Ha valaki vak, nem látja a fehér és a fekete közti különbséget. Kálvin szerint lelki gyógyulásunk egyik jellegzetessége, hogy felismerjük a Szentírásban Isten szavát és hittel magunkhoz öleljük azt. Kálvin modellje abból indul ki, hogy Isten képes olyan episztemológiai körülményeket teremteni, melyekben ez lehetséges, sőt, Isten nem csak képes erre, de kegyelméből éppen ezt teszi, amikor a Szentlélek által megvilágosítja az elménket és a szívünket. A vallási pluralizmus ténye, amire utalsz (pl. Korán, Bhagavad Gíta, Mormon Könyve) felvet kérdéseket, melyekről valóban érdemes beszélni, de önmagában nem cáfolja Kálvin modelljét.
És az általad felsorolt érvek sem cáfolják. A kétszáz év bibliakritika világosan körülhatárolható kanti filozófiai alapvetésekkel operáló, masszív, de vitatható eredményeket produkáló tudományos mozgalom volt, melyben a filozófiai kiindulópont eleve kizárta azt a konklúziót, mely korábban az egyház hite volt (pl. hogy a Biblia Istentől ihletett könyv). Erről részletesebben itt, itt, itt és itt írtam.
Konkrétan a hat pontoddal kapcsolatban:
1. a Biblia geocentrikus világképe nem felel meg a valóságnak
Nyilván olyan sincs, hogy napkelte meg napnyugta… Érdemes alaposabban megvizsgálni a bibliai kozmológiát, természetesen a műfaji sajátosságok figyelembevételével, mielőtt a Biblia világképét ilyen egyszerűen summázzuk.
2. az egyes bibliai könyveknek nem mindig azok a szerzőik, akiket a hagyomány annak tart (Mózes könyveit nem Mózes írta, Izajás könyvében legalább három különböző korban élt próféta írásait gyűjtötték egybe)
Egyrészt mielőtt tényként hivatkozol a történeti-kritikai iskola többségi álláspontjára, javaslom, vess egy pillantást a konzervatív Pentateukhosz- és Ézsaiás-kutatásra is. Másrészt nem a hagyomány Isten igéje, hanem a Biblia, tehát nem az a lényeges, hogy mit tartott az egyházi hagyomány a szerzőségről, hanem az, hogy maguk a szövegek mit állítanak erről.
3. a Biblia tele van a kereszténység számára teljesen irreleváns írásokkal (gyakorlatilag a teljes Ószövetség, különösen a mózesi törvény, a zsidóság története; a próféták írásaiból csak az érdekes, amit Jézusra vonatkozó jövendölésnek lehetett – gyakran igen nyögvenyelő módon – tekinteni.)
Az Ószövetség a kereszténység számára irreleváns? Ez igen meredek állítás. A korai keresztények azonnal vitába szálltak volna veled. (Marciont, aki hasonlókat mondott, írásaikban darabokra szedték.) Lukács szerint Jézus szerint az egész Ószövetség róla szólt! A jövendölések nyögvenyelősek? Igen, tűnhetnek annak, de az is elképzelhető, hogy te nem érted a bibliai-teológiai (vagy üdvtörténeti) gondolkodásmódot. (Ajánlom a témában Hoffmann, Cullmann, Ridderbos, Vos, Robertson, N. T. Wright, Chris Wright, Beale, Goldingay, Kaiser, Baker, Williams, Carson és sok más bibliakutató munkáit.)
4. a Biblia alapvető kérdésekre nem ad választ, pl. Mi az ember rendeltetése? Miért teremtette Isten az embert? (az Ádám-Éva mítosz szerint nem túlvilági üdvösségre teremtette Isten az embert, az 1. zsoltár szerint az istenfélő ember jutalma a hosszú, egészséges, sikeres, gazdag élet).
Ezt nem értem. Egyrészt szerintem a Biblia alapvető kérdésekre ad választ (pl. mi az ember rendeltetése, miért teremtette Isten az embert?). Sőt, hitem szerint éppen azok az alapvető kérdések, melyekkel a Biblia foglalkozik. Másrészt az az érzésem, hogy te eldöntötted, mit kellene a Bibliának tanítani (pl. Isten az embert túlvilági üdvösségre teremtette), vagy talán azt vetted alapul, amivel az egyház hagyományában találkoztál (pl. Isten az embert túlvilági üdvösségre teremtette), majd ha a Biblia az olvasatodban nem felel meg ennek, szerinted nem tekinthető Isten igéjének. Őszintén nem értem a logikádat.
5. Egyes újszövetségi könyvek (1Kor, 1Tessz stb.) a közeli jövőre várták az ítéletet, amely nem következett be. Ezek is a Szentlélek által sugalmazott írások? A Szentlélek sugalmazott rosszul, vagy Szent Pál értette félre a Szentlélek sugalmazását?
A parúzia közelségével kapcsolatban egy kritikus konklúziót veszel alapul. Megvizsgáltad az alternatív magyarázatokat?
6. Mit kezdjen az ember a Jelenések könyvével?
Én például bátorítást, vigasztalást, reményt merítek belőle.
Akkor ide evezek át.
Kedves Éva,
Jézus igazságai a történelem folyamán éppen a kereszténység által lettek összepancsolva. Én azt gondolom, ezekért az összepancsolásokért a sokat hangoztatott nagybetűs Egyház közösségének közös felelőssége okán nagyon is alázatosan kellene viselkednie, fejet hajtani a múlt sérelmeinek felhánytorgatásakor, és igenis mindig, folyamatosan tekintetbe venni! Nem megfeledkezve az elhajlásokról, hanem komolyan mindig a háttérben tudni, ha már bűneink ismerete elengedhetetlen a kereszt megértésekor.
A felelősségben vajon nem tartozik össze az Egyház, a nagybetűs? Csak az üdvösségben?
A nagybetűs Egyház bűnei miért nincsenek legalább olyan gyakorisággal terítéken (hiszen ez éppen a keresztények bűnei közé tartozik, vagyis saját szálka saját szemben, most végre azzal lehetne foglalkozni, ami elvitathatatlanul, mindig is már a kereszténységé marad).
Amennyiben kereszténynek ismerném el magamat, és az Egyház tagjának, akkor azzal szerintem nekem magamnak is nyakamba kellene vennem az Egyház bűneit. Vagy ez nem igaz?
Ha úgy vesszük, akkor ezen bűnök következménye az is, hogy hitelességéből és ezáltal megközelíthetőségéből veszített, és egyre nehezebben tudja megmagyarázni és közvetíteni az általa bemutatott igazságot. Úgy gondolom, hogy a történelem fényében TELJES JOGGAL kérem számom a Biblia hitelességét. Azonban tévedés arra gondolni, hogy maga Jézus ne kívánt volna egyértelmű lenni, nyilván ez volt a célja. Az ember azonban az igazságot emberi mivoltából adódóan csakis megszűrve képes továbbadni.
Ennyi teljesen jóhiszeműen is belátható.
Lightsword,
Ádám kedvéért a kommentemet ide másolom át, ha esetleg lesz válaszod rá.
Kedves Lightsword!
Éppen most nézem újra legkedvesebb sorozatomat, a Twin Peaks-t. Ebben Cooper ügynöknek azt tanácsolja az óriás, hogy egyszerre mindig csak egy követ tegyen maga elé az úton haladva. Ezt a tanácsot magam is alkalmazom az életben :). Sosem tartok sok vasat a tűzben, és nem is nézek túl messzire.
Tehát az, hogy Ádám oldalát nézegetem, olvasom, kommentelem, számomra a lassú haladás része, most éppen az itt kapott köveket rakosgatom magam elé, ezekkel is van épp elég dolgom :).
Ugyanakkor az olvasói paletta elég színes, nem kizárólag Ádámnak címzem általában, amit írok, hanem bárkitől várom a válaszokat.
És nagyon kevés olyan felületet ismerek a magyar neten, ahol mélyebb teológiai kérdéseket is meg lehetne vitatni. Te tudsz esetleg ilyet?
“Ha a bűnt (így, egyes számban) úgy értelmezzük, mint az Istentől, az Élő Szeretettől való lelki, spirituális távolságot, az elkövetett bűnöket és vétkeket pedig ezen távolság elkerülhetetlen következményeinek tekintjük”
– igen, én valami ilyesmire gondolok.
Viszont ha a távolság Isten és ember között a mi oldalunkról tételeződik elsősorban (én azt gondolom, Isten oldaláról azért tételeződik kisebb távolság, mert ő látja a “lényegünket”, nem csak azt, hogy honnan jöttünk, hanem azt is, hogy hova tartunk), akkor nekünk magunknak is lépéseket kell tenni a távolság felszámolására.
Tehát a megváltástannal az a gondom, hogy elveszi az embertől annak a felhívásnak a fontosságát, hogy ő maga is tegyen konkrét lépéseket a bűn felszámolására. Nehezen tudom elfogadni azt, hogy Jézus levette volna a vállunkról azt a terhet, ami a távolság leküzdésével, és egyáltalán, az ezért való küzdéssel jár.
“A bűn fogalmának Istentől, a szeretettől való elválasztása egyébként nekem nem tűnik még kizárólag a Biblia alapján sem helyesnek.”
Ezt én is így gondolom.