Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)
A Szentírás úgy beszél Ábrahámról, mint aki barátja volt Istennek (2Krón 20,7; Ézs 41,8; Jak 2,23). Jézus a követőit általánosságban a barátainak nevezi (Lk 12,4), és azt is elmondja, hogy miért: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Az Istennel való barátság tehát az Atya szándékaiba való beavatás. Isten a barátjának nevezte Ábrahámot, mert megengedte, hogy bepillantson szíve legbelső kamrájába. Megmutatta Ábrahámnak, milyen lesz neki apaként feláldoznia egyszülött fiát! Fogd a fiadat, az egyetlenedet, akit szeretsz... Isten bevonta Ábrahámot a megváltás legbelsőbb titkába, de úgy, hogy végül nem kérte tőle az áldozatot. Az utolsó pontig elvitte Ábrahámot, hogy átérezhesse, mit tesz ő, a mennyei Atya, amikor a Fiát adja értünk, de amikor a kés lesújtott volna, Izsák helyett a kost adta, hogy jelezze: az áldozatot ő hozza meg értünk. Az Isten Báránya, az Isten egyszülött Fia veszi el a világ bűnét.
Az egyházatyák Krisztus helyettes bűnhődésének előképét látták Izsák felajánlásában, illetve abban, hogy végül a kos halt meg a fiú helyett. Az ókeresztény Barnabás levelében ezt olvassuk: „Fontoljátok meg, örvendezésnek gyermekei, hogy az Úr nekünk előre kinyilatkoztatott mindent, azért, hogy tudjuk, kinek tartozunk mindenben dicsérettel és hálaadással. Ha tehát Isten Fia, aki ugyan Úr, és ítélni fog eleveneket és holtakat, szenvedett, hogy sebe éltessen minket, higgyük, hogy Isten Fia csak érettünk szenvedhetett. Keresztre feszítve is azonban ecettel és epével itatták. Halljátok, hogyan nyilatkoztak erről a templom papjai, mert megíratott a parancs: ‘Aki a böjtöt nem tartja meg, az halállal irtassék ki’; így parancsolta az Úr, mert a Lélek edényét ő maga akarta felajánlani áldozatul bűneinkért, hogy az Izsákban létrejött előkép beteljesedjék, akit az áldozati oltárra helyeztek.” (VII.1-3 – kiemelés tőlem)”
Szardeszi Melitón ezt írja: „Ő üdvösségünk húsvétja, Ő az, aki sokakért sokat szenvedett, Ő az, akit megöltek Ábelben, akit megkötöztek Izsákban, aki idegenként vándorolt Jákobban, akit eladtak Józsefben, akit kitettek Mózesben, akit a bárányban leöltek, akit Dávidban üldöztek, akit a prófétákban megaláztak.” (Vanyó L.: II. századi görög apologéták, 69) Nazianzoszi Gergely kapcsolódik: „milyen magyarázat van arra, hogy az Egyszülött vére kielégíti az Atyát, aki még az atyja által felajánlott Izsákot sem fogadta el, hanem az értelmes feláldozását a kos feláldozására változtatta át?” (Vanyó L: A kappadókiai atyák, 438)
Nüsszai Gergely is előképet lát Izsákban: „A történeti könyvek tele vannak hasonló áldásokkal! Izsáknak, annak a szeretett fiúnak az atyja, őt sem kímélte, és az egyszülött lett felajánlás és áldozat, és helyette vágták le a Bárányt. A történetben megpillanthatjuk szinte a vallásosság teljes misztériumát. A kos a szarvánál fogva fennakadt a fán, az egyszülött maga hordozza a teljes termésű fákat. Láthatod, hogy miként ugyanő az, aki mindent hatalma szavával tart fenn, és aki a mi fánk terhét hordja, és a fa úgy tartja őt, mint hordozó Istent és mint hordozott bárányt, mert a nagy misztériumot a kettőre osztotta el előképileg a Szent Lélek, a szeretett Fiúra és a vele együtt megmutatott juhra, hogy a juhban váljon nyilvánvalóvá a halál misztériuma, az egyszülöttben pedig az élet, amelyet nem szakít meg a halál.” (Vanyó L: A kappadókiai atyák, 301)
Amikor Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát, baráttá tette őt, mert beavatta szíve legféltettebb titkába. Amikor Isten megállította Ábrahám kezét és Izsák helyébe tett egy kost, megmutatta, hogy az áldozatot ő – Atya és Fiú – fogja meghozni az emberért. Ábrahám a hit példájává vált, a történet pedig a helyettes bűnhődés titokzatos előképévé. Az egyszülött fiú helyett adott bárány az Isten egyszülött Fia volt. Helyette nem akadt fenn kos a bokorban, mert ő maga volt a kos. Az Isten egyszülött Fia az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. Az oltár a Golgota, a Mórijjá hegyével átellenben. Amikor az Atya kése lesújtott, sötétség lett a földön, a Fiú pedig felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” De az Atya ugyanúgy tudta, hogy van feltámadás, mint Ábrahám, aki azt tartotta, hogy Isten képes a fiát a halottak közül is feltámasztani, és így a feltámadás példájává lett (Zsid 11,19). Isten sem hagyta a Fiát a sírban, hanem feltámasztotta őt a megigazulásunkra (Róm 4,13-23).
Ha meg akarjuk érteni Krisztus halálát, elmélkedjünk az 1Móz 22 lenyűgöző történetén! Mórijjá hegyén hitünk misztériumával találkozunk, a helyettes bűnhődés felfoghatatlanul személyes előképével, az Atya és a Fiú örök szövetségével, amelyet megváltásunk érdekében kötöttek. A helyettes bűnhődés a Szentháromság félelmes és csodálatos belső titka. Mérhetetlen és megérthetetlen szeretet van benne irántunk.
szia Ádám!
szerinted van jelentősége annak, hogy a kos a szarvánál fogva akadt meg a szövevényben és nem mondjuk a lábánál fogva vagy csak úgy általában?
Eddig nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Szerinted van?
talán. egy kicsit megszaladt a fantáziám és eszembe jutott ez a szobor:
https://www.google.com/search?rlz=1C1CHBF_huHU721HU721&q=michelangelo+moses&tbm=isch&source=univ&sa=X&ved=2ahUKEwj0vbfK4L3gAhVts4sKHUk0DpEQsAR6BAgAEAE&biw=1366&bih=577
meg az, hogy szarva van, mert ha a קֶרֶן nincs alápontozva, akkor két féle képen lehet olvasni önmagában.
az is eszembe jutott, hogy a szarv szót a próféciák, meg a zsoltárok a hatalom értelmében használják (legalább is egyszerű laikusként így jön le).
és próbálom megfogalmazni értelmesen, hogy mit is jutott erről eszembe, de nem biztos, hogy sikerül egyhamar.
szóval valami olyasmire gondolok, hogy az Úr hatalmának és dicsőségének illetve ezek milyenségének köze van ahhoz, hogy „megakadt a szövevényben” és nem csak simán elsétált a jelenet mellett.
az Úr ellen irányuló univerzális lázadás lényegéhez pedig annak van köze, hogy nem csak úgy általában akadt meg, hanem a szarvánál fogva.
nekem erről egyből a filippi levél Krisztus himnusza jut eszembe, meg az, hogy Isten dicsősége soha nem látott nagyságában mutatkozott meg a Fiú életében és kereszthalálában.
persze lehet, hogy a héber nyelvtan vagy az exegézis szabályainak az ismerete rövid véget szabna a fantázián szárnyalásának
(ha nem, akkor igyekszem értelmesebben megfogalmazni ezt az egész gondolatot)
Azt hiszem arra gondolok, hogy Isten engedte magát azokban a dolgokban megfogni, amiknek a legitimitását a lázadó teremtények megkérdőjelezték. Mintegy belement a játékba és felvette a kesztyűt, hogy bebizonyítsa, hogy a hatalom, dicsőség és imádat mind őt illeti, és mindegyik az ő jogos jussa, sőt lényéből fakadó evidencia.
Nem erőből védte meg magát, nem csettintett, hogy minden lázadó egycsapásra megszűnjön létezni, hanem belement, hogy az ellenség feltételei szerint mutatja meg a nagyságát.
Nem úgy viselkedett, mint egy kicsinyes despota, aki foggal-körömmel védi a hatalmát, hanem megalázta magát a végsőkig és ezzel megmutatta milyen végtelen erkölcsi és szentség fedezete van a saját létjogosultságára nézve.
Megmutatta, hogy aki valóban Úr mindenek felett, annak nincs szüksége arra, hogy ezt bizonygassa a teremtményeinek.
és nem utolsó sorban mindezzel megvédte, megmentette és helyreállította az anyagi világba helyezett képét; a lényt, akit a saját hasonlatosságára alkotott. Az embert, akit a sátán meggyalázott (ha már az eredetinek, az alkotónak a közelébe se férhet), a bűn pedig tönkretett.
milyen nagy az Úr dicsősége!
szóval ez nem jutott volna eszembe, ha csak a lábánál fogva gabalyodott volna egy béna birka a bokorba. ennyi.
@OFF /vagy lehet azt ,hogy nem kell mindenen fennakadni./
istván, akkor is jók a gondolataid, ha a képbe esetleg csak belelátod ezeket.
Úgy látszik, a zsidókra is mély hatással volt a történet. Az őszi ünnepeken, az Engesztelőnapon és az előtte lévő tíz napon fújt kürt, a sófár, a történet emlékére kosszarvból készült, az Akéda pedig, a történetet elbeszélő szövegrész, helyet kapott a reggeli imában, elvileg mindennap el kell mondani.
A rabbiniukus hagyományban a Jóm Kippurt megelőző időszakot a tíznapos bűnbánat előzi meg, ami a Rós ha-sanaval, azaz a zsidó újévvel veszi kezdetét. Ezen a napon fújják meg a sófárt (III.Móz 23,24), hogy bűnbánatra hívják a vétkezőket. Érdekes, hogy az szerepel, hogy emlékeztető kürtzengés legyen, de a Biblia sehol nem írja, hogy mire kell emlékezni pontosan. Olvastam egyszer egy rabbinikus írásban, hogy a kosszarvból készült kürt megfújása Ábrahám áldozatára emlékeztet az ünnepen, mivel Izsák helyett a kost áldozhatta fel. A Szentírás nem ír erről, de érdekes olvasata, mondhatni írásmagyarázata az ünnepnek.
szia Ádám!
jól esett végig gondolni és nagy örömöt okozott, amit leírtam. kedves tőled, hogy nem vágtad ízzé-porrá a naiv igeértelmezésemet azonnal a kétélű karddal.
most, hogy túl vagyunk ezen a körön, érdekelne a dolog technikai oldala is.
szóval ha esetleg ezzel:
„meg az, hogy szarva van, mert ha a קֶרֶן nincs alápontozva, akkor két féle képen lehet olvasni önmagában.”
vagy ezzel:
„az is eszembe jutott, hogy a szarv szót a próféciák, meg a zsoltárok a hatalom értelmében használják (legalább is egyszerű laikusként így jön le).”
kapcsolatban van mondani valód, akkor kérlek ne fogd vissza magad. jó lehetőség ez arra, hogy tanuljak, és ne csak szubjektív oldala legyen az igeértésemnek.
(persze lehet, hogy csak én látom bele ezeket a dolgokat a kommentedbe, sokszor azt hiszem, hogy tudom mit gondol a másik, aztán…)
istván,
az egyházatyáknak szerintem tetszene az értelmezésed. Én inkább arra hajlok, hogy itt a szarv csak a kos szarvára utal, és ettől független az, hogy a szarv az erő, hatalom metaforája is a héberben. De a gondolatmeneted igaz, és nem látom gondnak, hogy erre a bibliai képből asszociáltál.:)
Koppány, ez érdekes lehetőség!
„meg az, hogy szarva van, mert ha a קֶרֶן nincs alápontozva, akkor két féle képen lehet olvasni önmagában.”
Elnézést, hogy beleokoskodok, nem a lényeghez szólva, csak technikai pontosítást eszközölnék azon, amit István írt. Amikor Mózes arcáról olvastam, én is alaposabban foglalkoztam ezzel az érdekes dologgal. A קֶרֶן (keren, főnév) így alápontozva eleve többértelmű, és jelent fénysugarat is (valószínűleg azért, mert a fénysugár tündöklése, vagy pl. a villámlás valamennyire hasonlít a szarvhoz), tehát ez nem pontozási kérdés. Mózesnél ez a szó viszont így nem szerepel, hanem a קָרַן szerepel (karan, ige – főnévként való pontozás tökéletesen értelmetlenné tenné a mondatot). Mózes „arcának bőre fénylett” (qaran) a héber szöveg alapján. Ezt nem igazán lehet úgy érteni, hogy az arcának bőre szarvat növesztett volna (ugyan a קרן akár ezt is jelenthetné, a szónak egy más formája bír ilyen jelentéssel a 69. zsoltárban), még ha egy enyhe áthallás van is, amin persze lehet elmélkedni. A latin fordítás mégis így érti, emiatt van Mózesnek szarva Michelangelo szobrán. Jeromos nem volt buta (bizonyosan ismerte a görög és arámi fordításokat, amelyek 99%-ban szintén fénylésként értelmezik a szót), szinte biztosan nem tévedésből fordította így, hanem meggyőződésből (bár ez talán vitatható döntés volt, mert egy másodlagos mellékzöngét helyezett első helyre – bármennyire is lehetett ez számára egy kedves kijelentés -, és a világos, többségi értelmezést kiiktatta, ráadásul szemben az ÚSZ-szel is). Mózest mint Isten népe vezetőjét, védelmezőjét egyfajta vezérkosként láttatja, nagy szarvakkal. Úgy olvastam, hogy néhány Jeromos korabeli zsidó misztikus írás alapján ezt a zsidók egy része is így gondolhatta, és Jeromos – aki tudatosan törekedett a héber szövegnek és zsidó értelmezésnek prioritást adni – ezekre is támaszkodhatott, ez esetben talán kissé elvetve a sulykot.
ps. tudjuk, hogy voltak olyan közel-keleti istenségek, amelyek szarva fényből volt – de ez szerintem nem releváns -, illetve az is érdekes (mint arra a szövegrésszel foglalkozó kommentárok időnként rámutatnak), hogy a történet előtt Izrael népe pont egy aranybikát csinált, így amellett is lehet érvelni, hogy Isten Mózes szarvaival – ha mégis voltak – arra utalt finoman, hogy ha már mindenféle valami „szarvas” dolgot akarnak a nép követni, akkor Mózest kövessék, ne pedig az aranyborjút. 🙂