A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről szól a most következő két poszt. Doktori témámon dolgozva került a kezembe James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyve, melynek függelékében több érdekes táblázatot találtam. Ezek közül kettőt magyarul is összefoglalok itt. Annak, aki olvasgatta már az atyák írásait, valószínűleg szemet szúrt, mennyire sokat idézik a Bibliát. És talán az is, időnként mennyire más hermeneutikai elveket követnek, mint a modern írásmagyarázati megközelítések. A patrisztika régóta az egyik kedvenc kutatási területem, talán másoknak is kedvet tudok csinálni ezekkel az összegzésekkel az atyák (nyitott, de kritikus) tanulmányozására. Papandrea első vázlatszerű összegzése a patrisztikus írásmagyarázat előfeltevéseiről szól.
1. A szent szövegeket (beleértve az Újszövetséget is) Isten ihlette.
A szövegeket ugyanaz a Szentlélek ihlette, aki a prófétákat. A Szentírás szövege az isteni Logosz rögzített hangja, ezért minden szó okkal és céllal van a szövegben. (Ez vezetett oda, hogy sokszor a legkisebb részleteket is allegorizálva értelmezték.) Az írott ige az élő Ige másik inkarnációja, Jézus testéhez hasonlóan megtestesíti Isten Igéjét. Egyszerre emberi és isteni, csakúgy, mint Jézus.
2. A kinyilatkoztatás progresszív.
A dolgok idővel egyre világosabbakká válnak, az Újszövetség világosabb, mint az Ószövetség. Új értelmezések ráépülnek a régiekre, de nem mondhatnak azoknak ellent. Ez az egyház apostoli folytonosságon alapuló tekintélyét feltételezi.
3. Egy adott szövegben sokféle jelentés található.
Az emberi szerző szándékának megfelelő jelentés nem az egyetlen jelentés, mert a szöveg valódi szerzője végső soron Isten.
4. A paradoxonokat ne kerüljük ki, inkább öleljük magunkhoz.
Két egymásnak látszólag ellentmondó szöveget akkor is igaznak tarthatunk, ha meghagyjuk őket egymással feszültségben, és úgy ragadjuk meg őket. Ha isteni sugalmazottságot feltételezünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyik szövegcsoportot a másik rovására. A kérdés így nem az lesz, hogy igaz-e egy bibliai szöveg, hanem az, hogy hogyan igaz.
5. A patrisztikus exegézis az apostoli exegézis példáját követi.
Az Ószövetséget Jézus élete és szolgálata fényében értelmezi: mindig krisztocentrikus. Még azok az ószövetségi szakaszok is prófétikussá válnak, melyeket korábban soha nem tekintettek messiásinak. Különböző dokumentumokból vett szövegeket (pl. Ézs 53) messiási próféciákkal kapcsol össze, hogy megmagyarázza, miért halt meg Jézus mint Messiás.
6. Az Írást az Írás értelmezi.
A patrisztikus írásmagyarázat a két testamentumot is átívelő üzenet belső egységét és következetességét feltételezi. Ez a feltevés az isteni inspiráción alapul. Az atyák exegézise az egyik igét a másik (világosabb) ige alkalmazásával értelmezi.
7. Az Ószövetség értelmezése általában nem szó szerinti.
A szöveg legfontosabb (krisztocentrikus) jelentése a felszín alatt található. A két legfontosabb nem szó szerinti értelmezés típus a tipológia és az allegória.
8. Az Újszövetség értelmezése általában szó szerinti.
Az, ami az Ószövetségben rejtett (keresztény) jelentés, az Újszövetségben általában nyilvánvaló. Néhány szakaszt – mint a példázatok és az apokaliptikus szövegek – azonban továbbra is nem szó szerint kell értelmezni. (A gnosztikusok az Ószövetséget értelmezték szó szerint és az Újszövetséget nem szó szerint.)
9. Az értelmezést az ima kontextusában kell végezni.
Az írásértelmezés az istentisztelethez és a hitélethez tartozó közösségi feladat (2Pt 1,20). Az atyák számára a teológia nem tudományos munka volt, hanem a lelkipásztori szolgálat része. A Szentírás értelmezése imádat, imádsággal együtt szabad csak végezni.
***
A Papandrea által vázlatosan ismertetett elvek egyértelműen megmutatkoznak az egyházatyák írásaiban. Az elvek közül többet (pl. allegorizálás, többrétegű jelentés) nem lenne szerencsés kritika nélkül elfogadni, másokat (pl. a Szentírás krisztocentrikussága, imádságos olvasása) viszont érdemes volna szerintem újra komolyabban venni. A következő bejegyzésben Papandrea segítségével a patrisztikus exegézis történetét foglalom össze.
NEHEZMÉNYEZEM, HOGY A CÍMBEN NINCS ELÉG IDEGEN SZÓ!
HELYESEN: A PATRISZTIKUS EXOGENÉZIS PREKONCEPCIÓI!
ÜDV.: VÁRHALMI LÁSZLÓ
László, nem ragadt be a capslock a gépeden? (Gondolom, nem kiabálni akartál velem.)
A teológiával foglalkozók számára ismert fogalom mind a patrisztika, mind az exegézis. A hozzászólásod vicces lenne, ha nem tartanám inkább lehangolónak és fárasztónak, hogy időről időre azt kérik számon egy teológiai irányultságú blogon, hogy a teológiáról szól.
A moderálási elveimet ezennel ki is egészítettem két újabb mondattal: „Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor valaki nem a témához szól hozzá, hanem a témaválasztást bírálja, vagy amikor azt kérik számon rajtam, hogy egy teológiai irányultságú blogon miért írok teológiáról.” Az ilyenért mostantól harapni fogok.
Emlékszem,a téeszben, ahol dolgoztam,senkit sem zavart pl. az olyan kifejezés,mint az inszeminátor… Még a legműveletlenebb parasztot sem… Minket inkább az zavart,ha valaki összevissza beszélt, akár milyen szavakkal. Szeretném megérteni Lászlót, ami most nem olyan nagyon egyszerű nekem… (olybá)
Üdv.
(akármilyen) 🙂
Mondjuk azt én se értem, hogy miért azonosítják egyesek a „szakszavakat” a teológiával… Pont hogy a teológiának (Isten ismeret!) kéne a leginkább hétköznapi szavakkal kifejezhetőnek lennie…
Néha a rövidség és a pontosság játszik szerepet ebben. Van, amikor körülírás helyett egyszerűbb és célravezetőbb a szakmában bevett terminusok használata. Ácsok nem azért beszélnek bakdúcról meg taréjszelemenről, hogy mások ne értsék őket, hanem azért, mert így könnyebb és egyértelműbb a kommunikáció, mintha a közérthetőség kedvéért azt mondanák, hogy a gerenda, mely a tető gerincén fogja tartani a szaruszerkezetet, vagyis a tető hajlását meghatározó, az ereszvonalra merőleges, a lécezést, illetve deszkázatot hordó gerendák sorát. Ugyanez a helyzet a patrisztika és exegézis szavakkal.
Sokszor elmondtam, hogy nem célom, hogy minden cikkem mindenki számára hasznos, vonzó és emészthető legyen. Írok ilyet is, olyat is, egyikért sem fogok szabadkozni. Sőt, bevallok egy kulisszatitkot: néha szándékosan választok kevésbé attraktív címet cikkeknek, mert ez eleve szűri az adott cikk olvasóit. Egyes cikkeket úgy posztolok, hogy akár világi portálok is átvegyék, más cikkek esetében viszont szándékosan a radar alatt szeretnék repülni, mert nem a nagyközönségnek szánom azokat, hanem szűkebb körnek. A Divinity olvasótábora ezzel a szemlélettel nőtt nagyságrendekkel nagyobbra, mint amit valaha is álmodtam, de a céljaim nem változtak, legfeljebb ma már nehezebben kattintanak tovább méltatlankodás nélkül az emberek. Pedig most is ugyanúgy szabadok erre, ha az írásom nem kelti fel a figyelmüket.
A Divinity és én
Azta, Ádám, egész jól értesz az ácsok nyelvezetéhez, megint tanultam valamit (minden gúny nélkül!!!)
Amúgy a hasonlatod szerintem jó, és ez egy teológiai szakblog is, egyben. Jogod van hozzá, hogy szakkifejezéseket is használj.
Igazából én azt nem értem, hogy valakinek ezen a blogon valamely más cikk felkeltette korábban az érdeklődését, mert az mondjuk közérthetőbb témával foglalkozik és ezek után beleütközik egy másik írásba, ami „szakmaibb” jellegű vagyis fokozottabban használ szakzsargont, akkor mi a fene motiválja arra, hogy kritikát írjon? Tényleg nem értem, hiszen én még ezt a mostani méltatlankodó hozzászólásomat is csak úgy voltam képes leírni, hogy kifejezetten erőt kellett vennem magamon, hogy legyőzzem a rám alapvetően jellemző lustaságot és vállvonogatást…
Szerintem alapvetően ugyanis két lehetőség van:
1. Az illető nem, vagy csak nehezen érti az adott cikkben szereplő szakszavakat. Emberünk azonban nem lusta, hiszen billentyűzetet ragad és kritizáló hozzászólást ír. Pedig ezt megelőzően már adódott legalább két remek alternatívája:
a) kérdezhet. Pl. mit jelent az a szó, hogy „patrisztika”. Vagy: Mit jelent az, hogy „exegézis”? Ez nagyon hasznos tud lenni, mert ha kap választ a kérdésére – és szerintem itt általában szokott – akkor később már érteni fogja az adót szakszót.
b) önmaga utánanézhet pl. neten, enciklopédiában, akárhol. Ez is az előbbi lehetőséghez hasonlón eredményre vezető szokott lenni.
2. Érti a szöveget, csak valaki „mások” helyett (akik majd viszont nem értik, legalábbis emberünk szerint) méltatlankodik. Ennek megint nem látom értelmét, mert inkább várja meg, hogy olyan valaki vonja kérdőre a szerzőt, aki tényleg nem érti a szakzsargont. Persze arra meg ráillik az egyes pont 🙂
Mind az 1/a, mind pedig az 1/b esetnek meg lenne az az előnyös hozadéka, hogy emberünk a tanulás révén egyre jobban értené a teológiai szakzsargont és ezáltal magát a szerzőt is, ami a későbbi cikkeknél jönne neki igazán jól. (Mert persze nyilván szeretne mást is olvasni ezen a blogon, különben eleve minek adna bármilyen kritikai vagy akár „építő jellegű” visszajelzést?)
De úgy általában: ha én szeretek olvasni egy szerzőt, akit nem teljesen értek, akkor miért a szerző változtasson a nyelvén, a stílusán vagy a szókincsén? Hát hiszen az az ő döntése, hogy miről, milyen nyelven és hogyan akar írni. Az meg az én döntésem, hogy mindezek mellet még kíváncsi vagyok e rá, illetve tényleg akarom e érteni. Ha akarom, akkor ezért nekem, vagyis az olvasónak kell tenni valami, nem pedig a szerzőnek.
De hisz Ádám nem hagyott kérdőjeleket, maga fordítja le a cikk címét: „korai egyházatyák írásmagyarázati elvei”.
Ami a 7. pontot illeti, az allegória és tipológia témája megérne hosszabb tárgyalást 🙂
Érdemben csak a Mágikus irodalmi részletekről szóló posztot találtam, ami érinti az allegória, kiterjesztett metafora témakörét, a tipológia említése nélkül…
A magam részéről az allegórikus olvasattal csínján bánnék, ahol maga a szöveg nem utal meglehetősen egyértelműen az allegorikus magyarázatra…
És minden értékes tartalom ellenére heróton tud lenni egyes keresztény allegórikus irodalmi művektől, mint pl. Bunyan: A zarándok útja… valahogy az élet nem préselhető bele teljesen az allegóriákba.
A tipológia témaköre számomra különösen is érdekes — örömmel vennél további poszto(ka)t a témában 🙂
Jelzem, hogy kifejezetten tetszett a témaválasztás, a címadás pedig találó, hiszen egy művelt keresztény a patrisztika és a exegézis kifejezésekkel legyen tisztában. A tartalom kifejezetten érdekes volt, a jegyzetszerű kifejtés szinte adja a memorizálást, várom a folytatást.
Hogy a szerző pedig miért lett feszült a téma- és címválasztás kritizálásától, arról fogalmam sincs 🙂
„hiszen egy művelt keresztény a patrisztika és a exegézis kifejezésekkel legyen tisztában”
én direkt nem akarok tisztában lenni ezekkel a szavakkal
endi, ebben egyetértünk mert én is „direkt” és elég régóta, azonban természetesen igaza van Ádámnak mert az ő blogja mi pedig vendégek vagyunk.
Én mindegyik alapelvet el tudom fogadni. Ádám, biztos, hogy a patrisztika egészére jellemző az allegorikus exegézis? 🙂
Kedves György,
az allegorikus exegézis alatt tágabban értelmezett, allegorikus/tipologikus exegézist értesz-e, vagy szűken értelmezett allegorikus exegézist tipológia nélkül?
Már csak azért is kérdezem, mit értettél alatta, hogy Ádám várható válaszát is ennek fényében tudjam értelmezni 🙂
Itt én több mindennel nem értek egyet, de csak annyit írnék, hogy szerintem ilyen általános kijelentést, hogy az Írást az Írás értelmezi nem lehet tenni, legfeljebb annyit, hogy az Írást a parancsolat értelmezi. Minden csak a parancsolat kontextusában értelmezhető. Ez szerintem a progresszivitással is összefügg, van ami alap és van ami nem, és ami felépítmény az nem ronthatja le az alapot átértelmezve azt. Azzal egyetértek, hogy a közösségi kontextus kulcs, de nem a fenti értelmezésben, hanem úgy, hogy minden csak több bizonyságra áll meg, senkinek sincs meg a tévedhetetlenség ajándéka…