Amikor egy számunkra kényelmetlen, vagy a sajátunkétól radikálisan különböző megéléstörténetet hallgatunk, mondjuk egy posztkeresztény anti-bizonyságtételt arról, hogy valaki hogyan traumatizálódott egy evangéliumi gyülekezetben és hagyta hátra a hitét, könnyű befognunk a füleinket, mintha az illető megélése eleve nem is létezhetne. Valamiféle önvédelmi stratégiára szükség lehet, mindjárt elmondom, miért, de ha felelősséget érzünk a másikért, nem zárkózhatunk el a szívétől és attól, amit el akar nekünk mondani magáról. Persze ez sokkal nehezebb, ha támadónak, igaztalannak vagy igazságtalannak éljük meg a közlést, de fontos visszajelzések is lehetnek számunkra abban, amit hallunk. Ha végiggondoljuk, megfontoljuk, jobbá, bölcsebbé válhatunk, kijavíthatunk hibákat, megtérhetünk rossz viszonyulásokból, de paradox módon végül akár mélyebb meggyőződésre is juthatunk azokban, amiket hiszünk.

Azonban ugyanilyen helytelen lenne ezeket a történeteket világnézeti, etikai kontextustól független tapasztalatokként elfogadni, mintha csupán semleges, belső megélések volnának. A megélések soha nem csak azok. Legalább Epiktétosz óta tudjuk, hogy „az emberek nem a dolgoktól félnek, hanem attól, ahogy látják őket”. Az értelmező keretnek kulcsszerepe van a fájdalmak megélésében, és a fájdalmak megélésének nyilvános megosztása sokszor nem is a megélésről, hanem éppen az értelmezési keretről szól, akár egyfajta missziós tevékenység is az új megértés mellett, a régivel szemben. A megéléstörténetek mindig mélyen illeszkednek a döntéseinkhez, hiteinkhez, a lelkiismeretünkkel való viszonyunkhoz, előfeltevéseinkhez, előítéleteinkhez, és ahhoz, hogy azokról mit gondoltunk régen, mit gondolunk ma, vagy mit akarunk gondolni a jövőben.

Amikor tehát személyes beszámolót hallgatunk, olvasunk, különösen ha az vallási konverzióhoz vagy dekonverzióhoz kapcsolódik, az empatikus viszonyuláson túl mindig tegyük fel magunkban azt a kérdést is, hogy az illető vajon milyen etikai kontextusban és világnézeti keretben néz rá a saját lelkére, megélésére, az őt ért hatásokra, kihívásokra, fájdalmakra, és az azokra adott válaszaira, és vajon hogy viszonyul ez a világnézeti keret az evangéliumhoz és a keresztény hithez. Akkor is tegyük fel magunkban ezt a kérdést, ha a másik ezt ítéletnek fogja fel, hiszen valamiféle ítélet megkerülhetetlen minden történet esetében, az elbeszélő oldaláról is. Ha odafigyelünk, az ő történetében is ott lesz az ítélet, akkor is, ha azt nem nevezi annak, sőt, talán hangsúlyozza is, hogy nem akar ítélni. Sokféle ítélet van, az is ítélet (talán a legtragikusabb az összes ítélet közül), hogy a történetnek a szubjektív megélésen túl nincs jelentése vagy jelentősége.

De a megéléstörténetek nyilvános megosztása a legritkább esetben semleges és céltalan, ezért mi se fogadjuk őket semlegesen és céltalanul. A szeretet együtt örül az igazsággal, de nem örül a hamisságnak. Ennek kimondása nem áldozathibáztatás (vagy gaslighting, ahogy újabban mondják), hiszen a világnézeti igazságot helytelen összekeverni az áldozat igazságával, sőt, még az áldozatnarratíva is lehet teljesen hamis. Hogy mi igaz és mi hamis, az nem a megélésünktől függ, hanem valami rajtunk kívülálló forrástól. Ha ezt vitatjuk, az is egy világnézet, amelynek igazsága vagy hamissága eldöntendő kérdés. Keresztényként úgy gondolom, hogy Isten az igazság forrása, az övé a végső ítélet is. A mi feladatunk a szeretet és a bölcs megítélés, amely az igazságnak örül, a hamisságnak nem. A megéléstörténet is a múlt egyfajta megítélése, a megéléstörténet megélése is az kell, hogy legyen. A helyes keresztény viszonyulásban benne van ez: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok! Mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjetek!” (1Thessz 5,21-22)