Tengernyi emléket fúj
házunk elé
az érzelmes, öreg gigász,
az őshonos óriás,
az októberi szél.
Sárga arcán piros szájjal
húzza, túrja, tépi, rázza,
vérét ontja a hosszú nyárnak,
de egyik emlék sem szól
vagy beszél,
nem kérdi, miért,
honnan, vagy hova,
mi célból hajtják ide vagy oda,
miért cibálja, tépi, hányja
az ősz óriás hatalmas foga.
Az emlékek ereje
a csendes vonzás,
ez a pirospozsgás,
ernyedt mozgás,
a holtravált levelek
hullamerevsége
és csalfán hívogató
morbid rezgése,
a tehetetlen sodrás,
ez a furcsa ráhagyatkozás, hogy
tegye, amit akar, az óriás:
régi falak közönyös omlása,
feneketlen kutak ásítása,
örvénylő spirál,
zuhanó forma,
s a mélybe érkezés,
a sötét cella,
a végső romlás,
s cellatársa: az égő bomlás,
ahol a pók is fél, mert a börtön őre
az elemésztő, szürke tél:
a feledés, az elmúlás.
De az emlékek örvénye
nem csak az óriás ijesztő verme,
éneklő szirén is,
ki megbabonázza,
szívja, fújja, vonja,
mint ravasz kígyó lassan fojtja
az óvatlan tengerészt,
kit hiába vár a Társis dokkja,
megölte már az emlékezés,
vagy az előle való menekülés.
Ki önmagát keresve néz
a titkos merengőbe,
végleg elmerül benne,
mint arany fák levele
elvész, mikor a mű kész:
maga is el lesz felejtve.
Az avarba temetett tükörkép
az óriás kelepcéje: önként
lépünk bele,
de elnyel és kiköp
az emlékek tengere.
Mégis szép a tenger.
Az ember feledhet-e?
És vajon megmenthet-e,
adhat-e időt, jövőt
a belefeledkezőnek
Jónás irdatlan cete?
Van-e a túlélésnek
bármi más jele?
(Szabados Ádám, 2023. október)
Like this:
Like Loading...
SZORONGATTATÁS
„Mert Krisztus (irántuk való) szeretete
szorongat minket,
mivel azt tartjuk,
hogy ha Egy meghalt mindenkiért,
akkor mindenki meghalt;
és azért halt meg mindenkiért,
hogy akik élnek,
többé ne önmaguknak éljenek,
hanem Őérte,
Aki értük meghalt és feltámadt.”
(II.Kor.5:14-15)