Tengernyi emléket fúj házunk elé az érzelmes, öreg gigász, az őshonos óriás, az októberi szél. Sárga arcán piros szájjal húzza, túrja, tépi, rázza, vérét ontja a hosszú nyárnak, de egyik emlék sem szól vagy beszél, nem kérdi, miért, honnan, vagy hova, mi célból hajtják ide vagy oda, miért cibálja, tépi, hányja az ősz óriás hatalmas foga. Az emlékek ereje a csendes vonzás, ez a pirospozsgás, ernyedt mozgás, a holtravált levelek hullamerevsége és csalfán hívogató morbid rezgése, a tehetetlen sodrás, ez a furcsa ráhagyatkozás, hogy tegye, amit akar, az óriás: régi falak közönyös omlása, feneketlen kutak ásítása, örvénylő spirál, zuhanó forma, s a mélybe érkezés, a sötét cella, a végső romlás, s cellatársa: az égő bomlás, ahol a pók is fél, mert a börtön őre az elemésztő, szürke tél: a feledés, az elmúlás.
De az emlékek örvénye nem csak az óriás ijesztő verme, éneklő szirén is, ki megbabonázza, szívja, fújja, vonja, mint ravasz kígyó lassan fojtja az óvatlan tengerészt, kit hiába vár a Társis dokkja, megölte már az emlékezés, vagy az előle való menekülés. Ki önmagát keresve néz a titkos merengőbe, végleg elmerül benne, mint arany fák levele elvész, mikor a mű kész: maga is el lesz felejtve. Az avarba temetett tükörkép az óriás kelepcéje: önként lépünk bele, de elnyel és kiköp az emlékek tengere.
Mégis szép a tenger. Az ember feledhet-e? És vajon megmenthet-e, adhat-e időt, jövőt a belefeledkezőnek Jónás irdatlan cete? Van-e a túlélésnek bármi más jele? (Szabados Ádám, 2023. október)
SZORONGATTATÁS
„Mert Krisztus (irántuk való) szeretete
szorongat minket,
mivel azt tartjuk,
hogy ha Egy meghalt mindenkiért,
akkor mindenki meghalt;
és azért halt meg mindenkiért,
hogy akik élnek,
többé ne önmaguknak éljenek,
hanem Őérte,
Aki értük meghalt és feltámadt.”
(II.Kor.5:14-15)