Visszatérő, makacs vád a teológia világában, hogy a „verbálinspiráció” evangéliumi vagy fundamentalista (a különbségtétel hiánya is beszédes) tana egyfajta mechanikus inspirációt takar, vagyis arról szól, hogy Isten lényegében tollba mondta a szavait, sőt, szinte ő fogta a szentírók kezét, amikor leírták, amit diktált nekik. A vádat ismételgetők a jól értesültség látszatát keltve ilyenkor B. B. Warfield nevét szokták bedobni, és akik még tájékozottabbnak akarnak látszani, a „princetoni teológusok” csoportmegnevezést is a nézet mellé biggyesztik, jelezve, hogy ez a lesújtóan primitív felfogás a modernitásra adott angolszász (sőt, amerikai!) fundamentalista válasz, amelytől minden magára valamit is adó teológusnak jobb elhatárolódnia. Warfield neve ily módon az együgyűség szimbólumává vált, mint Pangloss mester a Candide-ban, vagy a közmondásos Mari néni, aki lehet ugyan mélyen hívő, de nyilvánvalóan nincs helye a teológus szalonokban.
Akik így beszélnek, talán maguk sincsenek tisztában azzal, hogy butaságot terjesztenek. A mechanikus inspiráció vádja kicsit olyan, mint a jeti, amit senki nem látott még, de kell lennie, ha annyit beszélnek róla, vagy a pirézek, akik ugyan nem léteznek, de nagyon is megvan a véleményünk róluk. Több évtizedes hívő életem során nem találkoztam még senkivel, aki hitt volna a mechanikus inspirációban, és gyanítom, a vád terjesztői is csak onnan érezhetik ismerősnek, hogy maguk is gépiesen hivatkoznak egy nem létező jelenségre, amely megvető megjegyzésekre inspirálja őket. A vád abban segít nekik, hogy önmagukat elhelyezzék a teológiai palettán, lehetőleg minél távolabb a fundamentalistáktól, akik a mechanikus inspirációban hisznek (mint B. B. Warfield és a princetoniak). Így kerül a derék nem-fundamentalista teológus a tiszteletreméltó centrumba, amely mentes mindenféle teológiai szélsőségtől. Ezzel csak az a baj, hogy a mechanikus inspiráció vádjának, amit a vádat ismételgető teológusok önmaguk pozícionálásához használnak, semmi köze a valósághoz, és még kevesebb köze van Warfieldhoz.
Az az érzésem, hogy akik Warfieldra hivatkozva beszélnek diktálás-elméletről meg mechanikus inspirációról, soha semmit nem olvastak az amerikai teológustól, máskülönben miért állítanának róla ilyen badarságot. Benjamin Breckingridge Warfield (1851-1921) a nagymúltú Princeton Seminary teológia tanszékének professzora volt, amely az ő idejében még valóban konzervatív teológiai irányt követett, és olyan híres tanárok fémjelezték, mint Archibald Alexander, Charles Hodge, A. A. Hodge (Hodge-ra és Warfieldra szellemesen az A. A. és B. B. rövidítéssel utaltak), valamint Gerhardus Vos és később Gresham Machen. Utóbbi az egyetem modernista pálfordulása miatt megalapította a Westminster Theological Seminary-t, amelynek szintén kiváló tanárai lettek, mint Cornelius van Til, John Murray, vagy Greg Beale, és olyan neves diákjai, mint Francis Schaeffer, George Marsden vagy Kevin Vanhoozer.
Azért merek határozottan beszélni Warfieldról, mert a Covenant Seminary-n éppen az egyik WTS professzor, Carl R. Trueman tanított nekünk egy féléves választható kurzust, amelynek egyetlen témája volt: B. B. Warfield. Rengeteget kellett tőle olvasnunk. Warfielddal kapcsolatban teljesen helyénvaló bírálatok megfogalmazása, én is bíráltam őt egy dolgozatomban (Systematic Theology As Science: B. B. Warfield’s Idea of Systematic Theology), amiért a rendszeres teológiát túlságosan a tudományok mintája szerint értelmezte. Az azonban a képtelen vádak közé tartozik, hogy Warfield bármiféle mechanikus inspirációban hitt volna, vagy valaha is ilyet tanított volna. Jelentős életművéből kiemelkedik The Inspiration and Authority of the Bible c. esszégyűjteménye, amelyet magyarul A Biblia ihletettsége és tekintélye címmel jelentetett meg a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány. Ez az egyik legkomolyabb teológiai-exegetikai munka, amely a Szentírás önmagáról adott bizonyságtételét feldolgozza. A kötet a θεόπνευστος (Istentől lehelt) görög szóról annyira alapos (ötven oldalas!) és meggyőző filológiai tanulmányt tartalmaz, hogy a tekintélyes Bauer-Danker-Arndt-Gingrich féle ógörög lexikon egyetlen hivatkozásként említi a szócikkében. Tehát nem egy fogatlan vidéki ébredési prédikátorról beszélünk (nem mintha a fogpótlás vagy a városi lét bármiféle erény volna), hanem a teológiai gondolkodás történetének egyik kiemelkedő alakjáról.
Warfield talán azért került a liberális teológusok célkeresztjébe, mert egyik szerzője volt a Fundamentals c. tanulmányoknak, amelyek a huszadik század elején a teológiai modernizmusra adott válaszként születtek, és kiálltak olyan hagyományos keresztény tanok mellett, mint Krisztus szűztől születése, engesztelő halála, feltámadása, illetve a bibliai csodák megtörténte. Warfield mégsem tekinthető olyasfajta fundamentalistának, mint mondjuk a „fiatalföldes” Ken Ham, pláne a sületlenségeket halmozó Kent Hovind, hiszen Warfield kifejezetten fontosnak tartotta a tudománnyal való párbeszédet, a geológiai és paleontológiai ismeretek fényében például úgy gondolta, hogy a Föld nem lehet csak néhány ezer éves, és azt is hangsúlyozta (a többi princetoni és westminsteri tanárral egyetemben), hogy a Genezis értelmezésében teret kell engedni az irodalmi interpretációk számára. Erről egyébként a Fundamentals más szerzői (pl. James Orr) is hasonlóan gondolkodtak.
De anélkül, hogy tovább húznám a bevezetést, szeretnék Warfield kötetéből egyetlen idézetet ide másolni, amely remélhetőleg egyszer s mindenkorra sírba teszi a bizarr vádat, hogy a princetoni teológus valamiféle mechanikus inspirációban hitt volna, olyasfajta tollbamondásban, amely figyelmen kívül hagyja a szentírók emberségét vagy azokat az emberi folyamatokat, amelyek a Szentírás könyveinek létrejöttében szerepet játszottak. A vádat egyértelműen cáfoló idézet a könyvnek abból a fejezetéből való (A kijelentés bibliai fogalma), amely a Szentírás keletkezési folyamatait tárgyalja, tehát mindenképpen releváns. Íme Warfield saját szavai az inspiráció folyamatáról:
„További kérdések vetődnek föl a kijelentés azon módja kapcsán, amit ’együttműködésnek’ neveztünk. A kijelentésnek ez a módja kifejezetten azért különbözik az igazi próféciától, mert ebben – a próféciával ellentétben – a kijelentő személy teljes személyisége meghatározó tényezőként nyilvánul meg. E kijelentési mód kapcsán a Szentlélek munkálkodásának módjáról szokás úgy beszélni, mint segítségről, felügyeletről, irányításról, ellenőrzésről, s ezáltal arra utalni, hogy a kitűzött cél – az isteni igazság felfedezése és kifejezése – emberi erők (történeti kutatás, értelmi alapú érvelés, erkölcsi jellegű gondolat, hitbeli törekvés), emberi cselekvés által valósul meg, amikor is az ember mégsem teljesen maga cselekszik, hanem egy fölöttes támogatás, felügyelet, irányítás alatt, a Szentlélek vezetésével. Ez a megfogalmazás azzal az előnnyel bír, hogy élesen szembeállítja ezt a fajta kijelentést a prófétai kijelentéssel, mivel ebben – a prófétai kijelentéssel ellentétben – a kinyilatkoztató Lélek munkálkodása csak iránymutató, és nem helyettesítő erejű. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy ebből a különbségből túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le azáltal, hogy a 2Pt 1,20kk és hasonló igeszakaszok alapján a prófécia alatt a Szentírás egészét értsük, illetve azáltal, hogy azok létrejöttét nem pusztán a Szentlélek ’vezetésének’, hanem a Szentlélek ’diktálásának’ tulajdonítsuk. Bármiről legyen is szó, az olyan kifejezések, mint a közreműködés, felügyelet, irányítás, ellenőrzés, nem képesek pontosan kifejezni azt, hogy az ’együttműködés’ általi kijelentés során a Szentlélek milyen módon munkálkodik. Nem szabad úgy képzelnünk, mintha ebben az esetben a Szentlélek kívülállóként készen állna arra, hogy pótolja az alkalmatlanságból fakadó hiányokat ott, ahol az emberi erőfeszítés már kevés a kitűzött cél eléréséhez, illetve helyesbítsen ott, ahol ez utóbbi hibát követ el. Ehelyett a Szentlélek az emberben saját képességeivel együtt és azok által munkálkodik; felemeli, irányítja, ellenőrzi, erővel tölti meg őket, s így – az ő eszközeként – az ember képes arra, hogy önmaga fölé emelkedjék, és a Szentlélek ihletése alatt elvégezze az ő munkáját és elérje az ő célját. Ezért tehát az eredmény, ami az emberi képességek révén létrejön, az ő eredménye – emberi erőfeszítés által. E tény alapján nevezhetjük joggal a kijelentés folyamatát cselekvő (aktív) kijelentésnek, annak eredményét pedig szenvedő (passzív) kijelentésnek. Habár az a körülmény, hogy minden, ami végbemegy, emberi erők által és azok révén történik, az eredményt is emberivé teszi a szó valódi értelmében (mind formáját, mind pedig minőségét tekintve), de az a tény, hogy a Szentlélek a teljes folyamatban együtt munkálkodik az emberrel, az eredményt mégis föléemeli annak, amit pusztán emberi erővel el lehetne érni. Az eredmény ennek következtében tehát kifejezetten természetfölötti lesz. Az emberi jellemvonások a teljes folyamaton keresztül kimutathatók, de végső soron mindez Isten ajándéka; amiről Pál szavai és beszédmódja adják a legtalálóbb képet: ’Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással’ (1Kor 2,13); ’amit nektek írok, az az Úr parancsolata’ (1Kor 14,37).” (A Biblia ihletettsége és tekintélye, 105-106 – kiemelések tőlem).
Warfield tehát éppen az ellenkezőjét tanította annak, amit manapság neki tulajdonítanak. Az, hogy valamiféle mechanikus inspirációt vallott volna, unalmas és elnyűtt liberális mítosz, ami nem válik igazzá attól, hogy ellenpontot kereső teológusok régóta fáradhatatlanul ismételgetik. Ideje eltemetni ezt a vádat.
Warfieldet személy szerint eszembe sem jutott volna ilyenekkel vádolni azon egyszerű oknál fogva hogy most hallom először ezt a nevet. Mindenesetre olvasva a záró idézetet tőle az egyetlen józan megközelítést fogalmazza meg a tollba mondással szemben olyat, ami a józan ész próbáját is kiállja azok részéről akik nem teológusok. Pl. ha tollba mondással született volna az Írás akkor a mai keresztény asszonyok nagy része törvényszegést követ el minden összejövetelen amikor a gyülekezetben fedetlen fejjel jelennek meg és akár csak kérdést is feltesznek, a tanításról nem is beszélve („…hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben…..” – I.Kor.14.35). Azt hiszem örülök hogy nem akkor éltem (a feleségem méginkább).
Rick Joyner ugyan nem teológus hanem pilóta volt és kapott (vagy nem kapott) néhány látomást. Ebből vezeti le a véleményét hogy több szintje van a kijelentéseknek. A legalsó szintet „prófétai benyomásoknak” nevezi ahol a Szentlélek vezeti az embert de az ember saját látásmódja, kultúrális háttere és egyéb dolgok befolyásolják. A legmagasabb szint szerinte a nyílt látomás ahol az ember úgy érzi maga is szereplője a történéseknek. Példaként hozza Pált aki azt mondja: „testben vagy testen kívül, nem tudja, de elragadtatot….” (6.oldal):
https://1drv.ms/b/s!AmFV-27JmdySghESCVImHBHNVghn
A teológia különben érdekes tudomány mert gyökere nem tudósok kutatásai hanem túlnyomó részt ácsok, halászok, birkapásztorok benyomásain, látomásain alapul.
vándor,
a kommentedben összekeveredik a cikkben felvetett probléma (hogyan született a Szentírás szövege) egészen más problémákkal (hogyan értsünk problémás szakaszokat, kik a teológia helyes művelői). Ezeket jobb külön kezelni.
Azért kevertem a két problémát, mert a szemléletmód arról hogyan született a Szentírás szövege meghatározza azt, hogy ki hogyan érti a problémás szakaszokat.
Néha derűsen figyelem a „tollbamondás” híveit miként igyekeznek feloldani nyilvánvaló „értelmezési nehézségeket”, nyersebben fogalmazva ellentmondásokat.
Warfieldet természetesen nem lehet egy szinten kezelni a Kent Hovindokkal, tanult, nagy tudású, differenciáltan gondolkodó teológus volt. Örülök annak, hogy nagy munkája megjelent végre magyarul is. És nyilvánvaló a fenti idézetekből, hogy a diktálási elméletet elutasította.
Ámde sok minden abból, amihez a protestáns fundamentalizmus és a princetini teológia ragaszkodik, egyszerűen nem tartható fenn a diktálási elmélet nélkül.
Erről világosan ír James Barr, a Fundamentalizmus c. könyvében, amely megjelent tavaly a Luther kiadónál, az én fordításomban. (407-409. o. )
vándor,
kik a tollbamondás hívei?
Kedves Miklós,
szerintem Barr téved. Ami ellen küzd, az egyszerű „strawman”.
Igen ezt a fogalmat tisztázni kéne. Valaki technikailag érti hogy Isten tollba mondta, vagy azt tartja hogy az elsőtől az utolsó betűig betű szerint a Szentlélek ihlette, de nem hallható hangon (gondolom te ismersz több teológust innen is meg amonnan is). Számomra sok különbség nincs a kettő között (nagyjából annyi hogy emailben kapja az üzenetet vagy telefonon diktálja valaki). Most hirtelen – minden tiszteletem ellenére – Fruchtenbaum jut eszembe (senkit nem akarok megbántani) aki ugyan a tollbamondást hamis elméletnek tartja (nyilván ő szó szerint értendően kritizálja ezt az álláspontot):
„……Az utolsó hamis elmélet azt tanítja, hogy Isten a teljes Bibliát szóról-szóra lediktálta, s az írók csupán titkárokként, vagy gyorsírókként működtek közre. Ez az elmélet túlzottan hangsúlyozza az istenit. Ha ez az elmélet igaz lenne, a Biblia ugyanúgy hangzana, és egységes stílusa lenne. A Bibliának, mint egésznek azonban nem egyforma a stílusa, hanem szerzők
szerint más és más. Számos szerző saját, belső érzéseit is kifejezésre juttatja, mint például Pál Róma 9:1-3-ban……” (Tanulmány az írás ihletettségéről – hamis elméletek)
mégis a gyakorlatban ahogy végigolvastam a teljes 600 oldalas alapozó Bibliaiskoláját úgy látom, elméletben mégiscsak annyira szó szerint kezeli mintha tényleg tollba mondták volna (beleértve a fentebb említett asszonyokra vonatkozó szabályrendszert is a gyülekezetben).
De én nem elsősorban teológusokra gondoltam hanem a környezetemben élő gyakorló keresztényekre és pásztorokra. Pl. amikor megpróbálta az egyik pásztor feloldani a „mi akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig”-et azt mondta hogy Pál amikor ezt írta a Szentlélek ihletése által akkor nem az ő generációjára gondolt, hanem azokra akik abban az időben fognak élni. Hát majdnem elröhögtem magam, mert így bármi megmagyarázható. No ezekre az ellentmondásokra gondolok amibe az ember fia beleütközik, de itt már nemcsak a tollbamondás kerül veszélybe hanem a 100%-os isteni ihletettség is, amit ugye a beteljesedett próféciák igazolnak a Biblia szerint is.
Ugyanakkor minden ember vágyik a stabilitásra, kiszámíthatóságra az írás tekintetében is ahogy minden másban. Sokkal egyszerűbb a dolog ha az elsőtől az utolsó szóig megbízhatunk benne és komplikáltabb az utóbbi felfogás.
vándor,
megint összekeveredik a kommentedben a Szentírás keletkezésének kérdése a Szentírás értelmezésének és alkalmazásának a kérdésével. A cikk az előbbiről szól. A Szentírás rossz értelmezése ugyanúgy jellemzője lehet a fundamentalista, mint a liberális írásmagyarázatnak, nem kell ehhez diktálás-elmélet. Liberálisok sokszor pont ugyanazért utasítják el a Szentírás egyik vagy másik tanítását, amiért fundamentalisták időnként rossz gyakorlat igazolására használják azt, csak előbbi embereknek, utóbbi Istennek tulajdonítja a szöveg (rosszul értelmezett) jelentését.
Na, akkor végre nekiállok elolvasni a cikket 🙂
Itt én úgy érzem, az a lényeges, hogy az Úr nem bioírógépként tekintett egyik könyv írójára sem, hanem partnerként, munkatársként.
Kedves mindenki!
Nem igazán értem, hogy ha a diktálási elmélet nem igaz, akkor hogyan tudhatták ls írhatták le a szentírók – például Ésaiás – többszáz évvel később élt személyek nevét, és más tényszerű történelmi eseményeket.
Hogyha Isten csak érzéseket (és ezzel egy perspektívát, látásmódot) adott a szentírónak, akkor a szentíró láthatott egy történelmi esemény nagy vonalakban, vagy megadhatta egy történelmi esemény helyes értelmezését. De konkrét neveket és adatokat hogyan lehet inspirálni diktálás nélkül? Bocsánatot kérek, hogy profán hasonlatot használok, de ugye mondhatjuk azt, hogy Kovács János szép szerelmes versét a barátnője „ihlette”, a barátnővel való találkozás hívta elő belőle. Amíg K. J. versében az szerepel, hogy szép a barátnő, hogy össze fognak házasodni, hogy lesz gyermekük, együtt öregszenek meg – addig mindez rendben van. De ha K. J. versében az szerepel, hogy „2022 november 19.-én el fogunk együtt menni a
Damjanich utca 24. szám alatti virágboltba és veszünk ott három szál gerberát” akkor bizony azt fogom gondolni, hogy ezt nem megsejtette Kovács János, nem megérezte, hanem ezt neki valaki lediktálta.
Kedves Miklós!
a fenti idézetben Warfield különbséget tesz a prófétai kijelentések és a Szentírás egyéb részei között. A próféta valóban azt mondja, amit Isten a szájába ad. Ez persze még így is átmegy saját nyelve szűrőjén, kifejezésmódjában a személyisége is benne lehet, de összességében a Szentlélek az, aki biztosítja, hogy a próféta végül pontosan azt mondja, amit választott edényként rá bízott. Tehát akár pontos információt is közöljön a jövőről.
Nem akarom félrevinni a témát, de a kálvinista teológia gondviselésről szóló tana ezt a kérdést szerintem jobban tudja kezelni, mint az olyan teológiák, amelyek az akarat libertárius szabadságával operálnak. A kálvinista gondviseléstan egyik fontos elve a concursus (együttműködés), amely lényegében azt jelenti, hogy két akarat képes úgy együttműködni, hogy teljes mértékben megvalósulnak (vö. 1Móz 50,20). Isten gondviselése az ember részvételével is képes elérni, hogy pontosan az valósuljon meg, amit eltervezett. Például legyen a végén egy tőle lehelt (theopneusztosz) könyv.
A prófétai szövegek annyiban valóban sajátos formái a Szentírásnak, hogy ott lényegesen közvetlenebb az isteni kinyilatkoztatás, mint mondjuk egy történeti könyv esetében (Lukács például megbízható szemtanúktól gyűjtött be történeti anyagokat és azokat írta meg), vagy mondjuk a zsoltárok esetében, ahol a Szentlélek emberek őszinte, szívből jövő imádságait tette saját szavává (vö. „a Lélek mondja Dávid szája által”), vagy a példabeszédek, amelyek megfigyelésekből, akár még pogány királyoktól átvett gondolatokból is állnak, mégis Isten szavát jelentik a Tórában. A prófécia a kijelentés közvetlenebb formája.
„Nem akarom félrevinni a témát, de a kálvinista teológia gondviselésről szóló tana ezt a kérdést szerintem jobban tudja kezelni, mint az olyan teológiák, amelyek az akarat libertárius szabadságával operálnak.”
Elnézést, hogy beleokoskodok, de szerintem a libertárius szabadsággal operáló teológiák is hasonlóan tudják kezelni ezt a kérdést. Pl. molinista felfogásban a bibliai könyv szerzője a gondviselés által pontosan úgy és abban a helyzetben van, amelyben szabad akaratából (amelynek adott körülmények esetén hozott döntéseit viszont Isten előre tudja) pontosan azt írja, amit Isten közölni akar (ezért is került ez a személy ezen körülmények közé, Isten akaratából). Ez a felfogás kiterjeszthető a kijelentés teljes történetére, beleértve a szerkesztők másolók stb. munkáját – így a rendelkezésünkre álló szöveg pontosan az, amit Isten a számunkra biztosítani kívánt. Ha jól gondolom, ez nem nagyban különbözik a kálvinista teológia gondviseléséről szóló tanától (de lehet, hogy tévedek, mivel nem mélyültem el a témába). Két akarat van és ez esetben az emberi akarat tökéletes összhangban van az azt körbefogó isteni akarattal.
Megjegyzem, nekem úgy tűnik, kálvinista teológia esetén tulajdonképpen az egész világ, benne minden jó és rossz valahol Isten kijelentésének és önközlésének része. Ez molinista felfogás szerint is igaz (sőt, minden olyan felfogás esetén, amely erős isteni szuverenitásban gondolkodik), azonban a molinista nézet szerint a gonosz egyértelműen nem Isten, hanem a szabad lények akaratának terméke – ugyanakkor Isten felhasználja a gonoszt is a jó céljainak elérése érdekében azért, hogy a gonoszt a gonoszsága által veszítse el (és az igazakat tanítsa általa) és ezzel még nagyobb dicsőséget szerezzen magának és örömöt a népének. Emiatt nem csak az ige, hanem minden, a természet, az emberi világ és minden más tanít bennünket – mindenből levonható tanulság, a bölcsesség szó szerint az utcasarkokon kiabál. Azonban mégis az ige az a hétszer megtisztított, speciálisan számunkra adott kijelentés és igazodási pont amely Isten bölcsességét hordozza számunkra, az a kulcs, amelynek fényében minden tanítássá válhat, az ambivalenciák feloldhatók, minden értelmezhető, helyesen ítélhető. Az Ige (és a valóság) pedig csak a Szellem által érhető meg helyesen, az Ő jelenléte kell ahhoz, hogy minden igazságra – alétheia, igazi, tényszerű valóság – el legyünk vezetve.
Hú, Steve, ha tudom, hogy ezzel megidézem a blogon végtelen aranyfonálként végighúzódó vitánkat a molinizmusról, nem biztos, hogy leírom a mondatot. Maradjunk annyiban, hogy a Warfield-féle inspirációtan megértésében segítség a kálvinista gondviseléstan, de nem függ attól. Így neked is igazad lehet, és nekem sem kell visszavonnom, amit leírtam. Ebben így kiegyezünk?
Kiegyezünk. 🙂
(Kapcsolódó cikk: Stephen J. Wellum: The Importance of the Nature of Divine Sovereignty for Our View of Scripture.)
Remek cikk! Nem ismertem, de pontosan erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a kálvinista teológia gondviselésről szóló tana (főleg a concursus eleme) ezt a kérdést szerintem jobban tudja kezelni, mint az olyan teológiák, amelyek az akarat libertárius szabadságával operálnak.
Elolvastam a cikket, köszönöm. Menet közben nekem számos problémám volt vele, amiket elkezdtem kijegyzetelni magamnak, de aztán végén maga a cikk hozta fel a molinizmust mint megfelelő megoldást:
„Third, there is a commitment to incompatibilism and a high view of Scripture along with some other plausible account of how God can control free human activities in such a way as to guarantee an inerrant Scripture. What is that other plausible account? In a recent article on this issue, William Craig argues that it is the theory of middle knowledge. I do not have the space to do justice to this view, except to say that if the theory can be sub- stantiated, then it does provide a way to reconcile incompatibilism and inerrancy.”
Az ezt követő némileg tentatív ellenvetése Craig véleményével szemben nehezen értelmezhető és egy olyan fundamentális megközelítésbeli probléma, ami a cikk összes korábbi részének fejtegetését szerintem értelmetlenné teszi – nem tudja különválasztani a libertárius szabad akarat meglétének kérdését Isten mindentudásától, és a kettőt valahogy összeköti egymással – holott a kettő között nincs logikai kapcsolat (ahogy ezt számos, a témával foglalkozó filozófus ill. gondolkodó már nagyon alaposan körüljárva kifejtette). Ennek fényében szerintem a probléma, amiről a cikk szól egy hamis dilemma hosszas fejtegetése.
—
ps. ugyan az előzők fényében teljesen felesleges végigolvasni, de ha már kijegyzeteltem, bemásolom, hogy miket írtam menet közben, mielőtt a konklúzió közepéig – ahol a molinista megoldás mint járható alternatíva szerepel – eljutottam volna.
Amikor az inkompatibilizmusról értekezik, teljesen elfelejti, hogy a libertárius szabad akarat megléte nem korlátozza semmiben Isten mindentudását, így nincs értelme azon aggódni, hogy garantált-e a végkifejlet, valamint azon sem kell aggódni, hogy Isten folyton meglepődik és tűzoltásszerű akciókba kezd, hogy valahogy visszaterelje a dolgokat a helyes kerékvágásba. Isten szuverenitása előtt nincs gyakorlati limit, hiszen a valóság végső uraként és mindentudó személyként pontosan olyan világot alkot olyan szereplőkkel, amelyek a céljainak megfelelnek, miközben a teremtmények tökéletes libertárius szabad akarattal rendelkeznek. Az open theist nézet szerint valóban vannak meglepetések, de nem csak ez az egy (szerintem is hibás) nézet létezik.
A kompatibilista nézet kifejtésekor majdnem a molinista nézetet írja le, csak nem akarja a szabad akaratot liberátriusnak nevezni és a biztos mindentudás helyett arról beszél, hogy Isten (valahogy) garantálja a végkifejletet „he is able to guarantee that his plan will come to pass without eliminating human freedom” – nem adva viszont semmilyen működő modellt a hogyanra, még csak azt sem írja, hogy ez „misztérium” vagy „paradoxon”, pusztán annyit ír, hogy „there are a number of different strategies compatibilists utilize” (furcsa, hogy egyet sem ír, miközben az inkompatibilista nézeteket ill. annak vélt problémáit részletesen kifejti).
Basingers érve: „one cannot consistently affirm the total inerrancy of Scripture and yet also utilize the Free Will Defence as a response to the problem of evil.” nyilvánvalóan hibás, de pont erről szólt részben a korábbi postom (az FWD-ről pedig máshol már beszélgettünk). Basingers érvelése egy hamis dilemmára épül fel: „either affirm (2) and thus inerrancy, but at the cost of making God responsible for all the moral evil in the world; or adopt the use of the FWD, thus absolving God of any responsibility for evil, but at the cost of rejecting (2) and thus being left with the seemingly impossible task of showing how God could perfectly control what the biblical writers uttered without removing their freedom.”. Ahol a hivatkozott (2) sz. kijelentés így hangzik: „Human activities (such as penning a book) can be totally controlled by God without violating human freedom.”. A probléma az, hogy egyrészt ha a (2)-t szűk értelemben értjük, akkor a (2) önellentmondásos, tehát a rá épülő dilemma (either affirm…) értelmetlen. Ha viszont a totális kontrollt molinista értelemben fogjuk fel (amely a körülmények alakítására és a mindenttudásra épít, nem az ember libertárius szabadságába való belepiszkálásba), akkor a szuverenitás és a libertárius szabadság (szerintem nem libertárius szabadság nincs is) kompatibilisak, és ezért hamis a dilemma. Ha nem molinista, hanem kálvinista kompatibilista módon nézzük (és pl. a misztériumok közé toljuk, hogy hogyan lehet a mondat nem önellentmondásos), akkor pedig azért nincs probléma. Erre végül a cikk írója is utána rámutat: „a compatibilistic view is able to affirm premise (2) without contradiction, and as such, is able to defend a high view of Scripture”. Arra viszont már nem mutat rá, hogy ennek (a „without contradiction” kiemelés tőlem) magával kéne vonnia azt is, hogy a kompatibilista az FWD-t is el kellene tudja fogadnia (és ezzel a kompatibilista tulajdonképpen kvázi a molinista megoldástól alig megkülönböztethetővé válik – a különbség csak annyi, hogy nem keres a megoldásra működő modellt, hanem a misztériumok világába küldi a megoldást).
A cikk írója később Norman Geisler nyomán kifejti, hogy „It is logically possible that the biblical authors “just happened” to write everything that God wanted them to write, without God guar- anteeing it.” – ami fontos gondolat a molinista megközelítés szempontjából. Viszont nem csak „just happened”, hanem gondviselésből fakadóan – és nem véletlenül! – az emberi szerzők ott és akkor olyat írtak/tettek, ami az Isteni hibátlan kijelentésadás szempontjából tökéletes volt – vagyis az ellenvetés, hogy ez „highly improbable” értelmetlen felvetés, mivel bármi csak emberi oldalról nézve „highly improbable”, Isteni oldalról nézve minden ami történik, előre tudott – a mindentudásból fakadóan – így egyben nyilván „highly probable” :).
A cikk érinti az ellentmondások, hibák kérdését a Bibliában. A molinista nézet ezt ugyanúgy közelíti meg mint a kávlinista kompatibilizmus, tehát itt sem látok problémát. Egyébként pedig a „hibák” kérdését gyakran felületesen közelítjük meg, ugyanis soha nem lehet tudni, hogy az, amit mi hibának véünk a Bibliában, nem direkt van-e úgy azért, hogy a megfelelő célt elérje (pl. hogy az állhatatlanokat és a csúfolódókat csapdába ejtse) – ez esetben a „hiba” nem hibás, hanem hibátlan (bár megértem, hogy ez az érvelés egy kívülálló kritikus szemében nevetséges lehet :)).
A cikk azt írja, hogy „there is a commitment to incompatibilism and a high view of Scripture along with the affirmation that it is simply a “paradox””. Ez igaz egy open theist esetében, de a molinista nézetben itt nincs paradoxon hanem ez megoldott dolog. Ott viszont van paradoxon (és ezt a szerző szolídan elhallgatja), hogy a nem molinista hogyan tudja a korábban említett (2) sz. állítást elfogadni „without contradiction”.
Steve,
most nagyjából hasonlókat kellene válaszolnom, amiket a molinizmusról szóló beszélgetésünkben. Szerintem a szabad akarat libertárius (inkompatibilista) felfogása egyértelműen (definíció szerint!) korlátozza Isten szuverenitását, és ezt a molinizmus sem tudja feloldani. A kompatibilista szabadság esetében viszont nem logikai probléma áll fenn, hanem misztérium. Egyébként meg Paul Helmmel értek egyet, aki számomra meggyőzően bizonyította, hogy Craig téved, amikor tagadja a logikai problémát a libertárius akarat megléte és Isten mindentudása között (Divine Foreknowledge: Four Views). A probléma szerintem valós, ezért Wellum cikkének érvelése helyes. De erről korábban sem tudtalak meggyőzni, most se hiszem, hogy meggyőzhetnélek, ezért nem kezdek bele. Annál is inkább, mivel a fenti poszt témájától messzire vinne. Bár a kálvinista gondviseléstan tényleg segítség itt…:)
Szia Ádám,
csak azért írtam, amit írtam, hogy teszteljem, hogy válaszolsz-e és be tudlak-e húzni a csőbe. 😉 De igazad van, ne vitázzunk ezen, amúgy is offtopic ez a kérdés.
Steve
—
ps. a vitán kívül már, inkább csak magam kedvéért megjegyezném, hogy ahogy ez a cikk is megemlíti az inkompatibilista nézet tárgyalásakor, a szuverén Isten önmaga korlátozza szuverenitását, amit szuverén személyként megtehet (vagy nem tehet meg – képtelen erre?). Eleve az, hogy bármi létezik Istenen kívül (márpedig mi létezünk) önkorlátozást igényel, mert a mi létezésünk helyét nem tölti be Isten létezése. De nem Tőle függetlenül kezdtek létezni dolgok, hanem Őmiatta léteznek dolgok. Isten szuverenitása nem korlátozott, mert bármikor visszavonhatja minden teremtmény szabad akaratát (sőt, minden teremtményt azonnal meg is semmisíthet) és teljessé teheti a szuverenitását. Ha valaki valamit úgy oszt meg mással, hogy bármikor visszaveheti, akkor az végig az övé.
Ennek belátása nem molinizmus specifikus felfogás, hanem szerintem általánosan helyes megközelítés. De lehet, hogy valamit félreértek. 🙂
A cikk viszont a szuverenitást olyan szempontból vizsgálja, hogy Isten garantálni tudja-e az általa preferált végkifejletet (ill. menet közbeni eseményeket), vagy nem. A molinista nézet szerint határozottan igen, tehát a szuverenitás a vizsgált (és aggodalom tárgyává tett) szempontból semmilyen módon nem sérül, és ebből a szempontból az előzőleg leírt önkorlátozás sem érdekes – a lényeg, hogy az inkompatibilista nézet és az inerrancy (ill. az inerrancy és FWD is) tökéletesen kompatibilisak egymással, nincs semmilyen feszültség a kettő között, ha nem egy egyébként tarthatatlan (pl. open theist) inkompatibilista nézetet vallunk.
Csak az a fránya inkompatibilis szabad akarat (amely a molinizmusban alap!) mindig meglephet, ha az valóban nem determinált. Kompatibilis szabadság esetében ez a probléma nem jelentkezik, ezért Warfield kálvinizmusa szerintem egyértelműen előny a Szentírás ihletésének megértésében. De tényleg ne kezdjük újra ezt a vitát. Ha valakit érdekel, itt végigolvashatja a maratoni diskurzusunkat (178 hozzászólás).
Ok!
ps. ha valaki mindentudó, akkor nem lephető meg – hacsak ő maga nem akar meglepődni. Szét kell választani az emberi szabad akarat kérdését Isten mindentudásától/előretudásától. Egy döntéshozatal eredményének ismerete – mindegy, hogy nem utólag szerzett az ismeret, hanem előzetes – nem determinálja az eredményt magát, vagyis az ismeret az időbeli viszonytól függetlenül a szabad lény döntésének eredményétől függ. Amikor „A” mellett döntök, akkor Isten nem lepődik meg, hiszen előre tudja, hogy „A” mellett döntök, de nem azért, mert ő határozta ezt meg – ha „B” mellett döntöttem volna, akkor azt tudta volna előre. De ettől még szerintem is van determináció, csak más szinten és nem a szabad akarat rovására. Megjegyzem, némileg kényelmetlennek érzem az inkompatibilista jelzőt az álláspontomra nézve, mert valójában szerintem az általam is képviselt nézet képes összehangolni (kompatibilitás) a teremtményi szabad akaratot és az erős isteni szuverenitást. Mindeközben a kompatibilistának mondott nézet megértésem szerint nem összehangol, hanem egy ellentmondó állítást fogalmaz meg (pl. „human actions are causally determined, yet free”), majd óhatatlanul elkezd variálni: vagy a determinizmust próbálja puhítani „soft determinism” vagy pedig a szabadságot piszkálja – „szabad, de nem libertárius értelemben” – vagyis pontosan az inkompatibilitást domborítja ki. Hiszen nyilvánvaló, hogy pl. az okozati determináltság jó esetben egy komplex gép szintjére csökkenti az embert – mindenki érzi, hogy ez nehezen vállalható álláspont. De ez a variálás nem tud értelmes lenni, mert mind a szabadság, mind a determináltság bináris dolog – nem lehet valami „szinte determinált”, vagy „közel szabad”, mint ahogy egy lámpa is vagy le van kapcsolva, vagy pedig fel van kapcsolva, nincs egy harmadik „csaknem felkapcsolt” állapot.