Egy háromszerzős friss elemzés arra a következtetésre jut, hogy mostantól minden szervezetre – beleértve a keresztény szolgálatokat – startupként kell tekinteni. A keresztény szolgálatok (szervezetek, missziók) a járványhelyzet következtében olyan kihívásokkal néznek szembe, amelyek nem apró módosításokat, hanem radikális újratervezést igényelnek. Azok a szervezetek, amelyek ezt nem látják be, el fogják veszíteni a relevanciájukat, ha egyáltalán létezni fognak egy év múlva. Egyre inkább azzal érdemes ugyanis számolni, hogy nem fog visszaállni a régi „normalitás”. Egészen új helyzetben kell megtalálnunk az utunkat – vagy akár az utunk végét. Meggyőződésem, hogy keresztény szervezeteknek ez nem jelentheti pusztán azt, hogy mindent felvisznek az online térbe (bár sok misszió számára ez része lehet a helyes stratégiának), ennél mélyebb újragondolásra lesz szükség.
Andy Crouch és társai az említett elemzésben három forgatókönyvből indulnak ki. Az első forgatókönyv szerint a járványhelyzet olyan lesz, mint egy hóvihar. A hóvihar rövid ideig tart és egyszerűen ki kell bekkelni, hogy utána megint visszaálljon minden a rendes kerékvágásba. Ez a forgatókönyv a járvány elején még lehetségesnek tűnt, ma már irreális a remény, hogy a helyzet néhány hét alatt megoldódna. Ha keresztény szervezetek vezetői a kibekkelésre játszanak, sürgősen gondolják újra a stratégiájukat! A veszélyhelyzet nem ér véget pár héten belül, ráadásul minél inkább sikerül ellaposítani azt a bizonyos járványgörbét, annál tovább fog tartani a rendkívüli helyzet. Ez ma alaphangon is sok-sok hónapot jelent. Szinte biztosan számolni kell tehát a második forgatókönyvvel, ami a tél. „Winter is coming”. A keresztény szervezeteknek minden bizonnyal lényegesen nagyobb és alapvetőbb kihívásokkal kell számolniuk, mintha egyszeri hóviharról lenne szó. Ezt a vihart nem lehet simán átvészelni.
A harmadik forgatókönyv még súlyosabb, azzal számol, hogy nem is pusztán tél következik, hanem egyfajta kis jégkorszak, amilyen háromszáz évig volt Európában, megváltoztatva annak történelmét. (1816-ban például egyszerűen elmaradt a nyár.) Ez nem azt jelenti, hogy a mostani járványhelyzet háromszáz évig tartana, de nem is kell, hogy ilyen sokáig tartson ahhoz, hogy a következményei beláthatatlanok legyenek. Elég az is, ha mondjuk három évig tart, mint száz éve a spanyolnátha, amelynek szintén nem volt ellenszere. Nem kell apokaliptikus képeket festenünk a helyzetről ahhoz, hogy belássuk: akár fél év leállás és közösségi távolságtartás brutális hatással lehet (és valószínűleg lesz) az életünkre, szolgálatainkra nézve. Mostantól minden keresztény szervezetnek és missziónak készülnie kell az új jövőre.
Mit tegyünk? Az elemzés szerint ebben a helyzetben a bizalom szerepe nagyon felértékelődik. Nem mindegy, kikkel dolgozunk együtt, mert hihetetlen nyomás alatt kell együtt megértenünk, merre visz tovább az út. Valószínűleg nem ez a megfelelő idő, hogy új munkatársakkal kísérletezzünk, hiszen felelősséget sem tudunk vállalni azért, hogy fizetést kapnak akár három hónap múlva. (Aki pont a járvány előtt váltott, nehéz helyzetben van, vigyázzunk rájuk!) Sok vezetőnek ez most a gyász időszaka. Nagy tervek, régóta dédelgetett álmok, rengeteg gondolkodással és imádsággal kimunkált víziók és stratégiák landolnak a kukában. A gyász ismert öt fázisa a tagadás, az alkudozás, a harag, a depresszió és végül az elfogadás. Sok vezető fog ezeken most végigmenni. Első reakcióként tagadni fogja a helyzet súlyosságát, úgy akar mindent folytatni, mintha mehetne minden a régi kerékvágásban. Azután megpróbál kis változtatásokkal továbbmenni. Utána, amikor nyilvánvaló lesz, hogy ez nem megy, jön a harag, majd a depresszió. Na, ilyenkor lesz szükség jó barátokra, megértő kollégákra, szerető testvérekre. Bizalmi kapcsolatokra.
Keresztény szolgálatok számára két nagy lehetőséget látok a jelenlegi helyzetben. Az egyik, hogy végre meghódítsuk és tényleg belakjuk az internetet. Most nem a világ megy az egyházba, hanem az egyház megy a világba. Az internet „agóráján” rengetegen ismerkedhetnek meg azzal, amiben hiszünk, ami nekünk érték, mert most mindenki a virtuális térbe költözött. Muszlimok között két évtizede terjed így az evangélium, most saját honfitársaink is ellátogathatnak virtuálisan az egyházba. Ezt persze sok helyen eddig is megtehették, de rengetegen a vészhelyzet miatt lépünk most szintet. Aki eddig nem jött el a gyülekezetbe, az most online követhet bennünket. Akitől eddig távol állt a gondolkodásunk, az most minden elköteleződés nélkül betekinthet a fejünkbe és a szívünkbe. Ez valódi lehetőség.
Van viszont egy másik – kevésbé magától értetődő, sőt, tanult viselkedésünkkel és ösztöneinkkel homlokegyenest ellenkező – lehetőség is: a csend. Gondoljunk bele: egy természetellenesen vágtató világban Isten váratlanul fülsiketítő csendet teremtett! Tévés stábok lázasan keresik most az „eseményt”, és akár dögunalmas istentiszteleteket is leadnak, annyira nem történik semmi a koronavíruson kívül. Vajon nem Isten akar beszélni most? A legrosszabb forgatókönyv lenne, ha az emberek Isten szava helyett tőlünk kapnának üres és lélektelen gondolatfüzéreket, mert mi sem figyeltünk a Mindenhatóra. Állandóan a fejemben lüktet a zsoltáríró mondata: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) A héber kifejezés erőteljesebb és nyomatékosabb: „Hallgassatok végre el! Álljatok le! Csend legyen!” Isten akar beszélni, ezért háborognak és tajtékoznak vizei. Azért zökkent ki bennünket a rendes kerékvágásból, mert a folyamatos zajban már nem hallunk máshogy. Az előttünk álló nagy lehetőség most az, hogy végre elhallgassunk, és elismerjük, hogy az ÚR az Isten.
Keresztény szervezetek zakatolhatnak tovább úgy, hogy megragadják az egyik lehetőséget, de teljesen elszalasztják a másikat. Sokan, akik hozzászoktak a hajszához, most pánikszerűen lépnek a gázpedálra, hogy megkettőzött sebességgel száguldjanak tovább az eddigi úton. Lázasan pakolják fel a hosszabbnál hosszabb anyagaikat az internetre, konferenciabeszélgetéseket terveznek be a hét minden napjára, pörög a Zoom, teljesen betöltik a naptárakat online programokkal. Ők maguk nem állnak le egy percre sem, és másoknak sem hagyják meg ezt a lehetőséget. Látszólag azt teszik, ami a helyes, megragadják a kínálkozó alkalmat, csak éppen elmulasztják azt, amire Isten hív: az elhallgatást és Isten jelenlétének elismerését, befogadását. Ha keresztény szervezetek nem szabadok attól a kényszertől, hogy őrült mennyiségű tevékenységgel igazolják létüket, most tökéletesen pogány módon is reagálhatnak a helyzetre. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ne éljünk az online tér által kínált lehetőségekkel, hanem csak azt, hogy a hét induljon végre a sabbattal. Isten teremtett számunkra egy váratlan, kikényszerített sabbatot. Talán azért, mert régóta ugyanúgy nem tartottuk azt meg, ahogy a zsidók, akik emiatt hetven évre mentek Babilonba.
Keresztény szervezetek számára a mostani idő az újratervezés ideje. Az elengedésé. Gyászoljuk el a terveinket, az álmainkat, tegyük őket oda az oltárra, mint annak idején Ábrahám Izsákot, abban a hitben, hogy Isten a feltámadás Istene! Csak az tud feltámadni, ami meghalt, de a feltámadás mindig jobb, mint a túlélés. Engedjük, hogy Isten ereje járja át a szolgálatainkat új, friss módon! Ez a valódi lehetőség! Ne ragaszkodjunk a régihez, ha a régi nem illik az újhoz. Régi ruhára nem varrnak új foltot, mert kiszakítja azt. Most sok új ruhára lesz szükség, és ez részben már nem is a mi választásunk. Kezdjük el a gyászt, hogy amikor helyzet van, készek legyünk az Isten által adott lehetőségek megragadására! Ne most nyomjuk a gázpedált. Most engedjük inkább, hogy Isten szóljon. Ebben van az igazi, nagy, ritka lehetőség! Aztán úgyis lesz sok dolgunk…
„……………………………… Gondoljunk bele: egy természetellenesen
vágtató világban Isten váratlanul fülsiketítő csendet teremtett! …………..”
Milyen paradox élethelyzet!
Egyetértek a cikkel!
Egy picit gyorsítottan ugyan, de a gyászolási és siránkozási perióduson én már amennyire lehet a saját életemben túl vagyok (sikerült terhelnem ezzel többeket itt, elnézést). A cégünkben is levontuk/vonjuk a tanulságokat – fundamentálisan átalakítjuk a működésünket és ahogy gondolunk magunkra. Ha már az élet ezt hozta, akkor kimaxoljuk a lehetőséget és nem átmeneti megoldásokat keresünk. Az online lett az új norma, a régi működéshez szükséges összes felesleges dolgot (iroda, fizikai munkahelyek, stb.) radikálisan megszüntetjük és a lényegre koncentrálunk. Ha meg is szűnik a vírushelyzet, szerintem visszatérés már nem lesz a régihez mert a mostani helyzet fél-egy év alatt normává fog válni az iparágunkban és az ebből való kilépés fogja az emberek komfortzónáját sérteni – legjobb esetben is átmeneti „meetup” helyekre lesz szükség fizikai találkozásokhoz + mivel a kényszer által szülte teljes online átállás meglepően jól vizsgázik, most már ha lehetne sem biztos, hogy a régihez térnénk vissza. Szerencsére IT-s cégként mindezt megtehetjük – elég volt kb. egy-két hét mentális váltás + a jelenlegi helyzet az IT szektornak pont kedvez – amikor minden más leáll, ez pont dübörög és az „IT-sok” és geekek amúgy is a lehető legjobban ki tudják zsonglőrködni magukat a jelenlegi nehézségekből a munkájuk területén.
Tisztában vagyok vele viszont, hogy ez csak a mikrokozmoszom, nagyon sok ember és vállalkozás ezt nem teheti meg. Szívszorító hallani az ismerősök beszámolóit – egyiküknél 50%-os fizetéscsökkenés, máshol kényszerszabadság, van ahol pedig tömeges elbocsátás. 🙁 Prosperáló cégek és sikeres vállalkozások egyik napról a másik napra lenullázódtak. Az offline élet leállásával egy csomó korábban szükséges piaci rés és résztevékenység hirtelen hermetikusan bezáródott, a relevanciája megszűnt. Ha csak azt átgondolom, hogy a mi cégünk mennyi szolgáltatást mondott le amiatt, hogy átalakult a működésünk (minden bizonnyal mások is ezt teszik), fáj a szívem. Nagyon fontosnak tartom Ádám másik cikkét a szolidaritás elveiről. Örülök, hogy ilyen gyakorlatias cikkek születnek amelyek segítik a keresztényeknek az új helyzet feldolgozását.
A keresztény szolgálatok, gyülekezetek jelen helyzetben szerintem az online igehirdetésekre tudnak fókuszálni azon a platformon amit Isten a számukra adott, valamint a saját gyülekezeti tagok illetve családjaik, ill. ha ezen túl van lehetőségük, a társadalom felé való karitatív szolgálatokra. A mostani helyzet egyfajta szűrőnek is tűnik, ami okozhatja szolgálatok megszűnését, de egyéni életben is működik ez a szűrő – nem könnyű hívőként sikeresen túlélni egy körülbelül egy évig tartó izolációs időszakot (legyünk reálisak – a kimutatások szerint már az is siker, ha az ember házassága nem megy rá az összezártságra különösen ha a helyzetet egzisztenciális bizonytalanság is nehezíti…). Ez időszak alatt sokak elszántsága megpróbáltatik és istenfélelemmel való imádkozás szükséges annak aki áll, hogy el ne essen. Aki pedig elesett, annak hit, hogy Isten segítségével fel tud állni.
Remélem, hogy a mostani helyzet nem jégkorszak lesz. Bár szerintem az élet nem fog a régi kerékvágásba visszatérni (a mostani helyzet az egész generáció tudatába beépül és a világ is átalakul – minden iparág, sőt, nemzet beépíti az egészségügyi kockázatot a működésbe hogy legközelebb egy ilyen helyzet ne tudja térdre kényszeríteni a gazdaságot – ezért is vélhetően a következő válság más természetű lesz, lehet, hogy pl. pont az IT-ra fog lecsapni… attól tartok, Isten a maga rendje szerint gondoskodik arról, hogy minden megremegjen és ne legyen safe haven senki számára, márpedig az informatikai világ amennyi jó forrása, annyi mocsok forrása is), de azt még most is nehéz elképzelni, hogy maga a vírus terjedése (mint alapprobléma) 3 évig fennálljon. Tehát én emiatt a „tél” scenariot tartom továbbra is valószínűnek, hosszú távú másodlagos következményekkel. Nemzetközi szinten talán fenn fog állni a helyzet (és vélhetően a nemzetközi mozgások sokáig korlátozva lesznek, hiszen a járvány üteme más-más országonként), de jövő évben vélhetően inkább a 3. világban fog pusztítani a járvány, ahol a nyugat megszokta (cinikus módon), hogy amúgy is mindig van valami pusztulás (viszont sajnos ott lehet, hogy a járvány gyors lefutású lesz a kontrollálhatatlanság miatt) – nálunk elsősorban a gazdasági és politikai következményeket kell majd csak nyögni, de pl. összejöveteleket vélhetően lehet már tartani (bár a zsúfolt tömegrendezvények sorsa – ami pl. az én gyülekezetemet különösen érinti – valóban kérdéses – lehet, hogy egy ideig inkább a korai egyházhoz hasonló házicsoport jellegű vagy kisebb összejövetelek jönnek újra divatba vagy pl. igazolást kapnak azok, akik átestek a fertőzésen vagy kaptak vakcinát és csak ők mehetnek közösségbe?). Annyi helyen és annyi ágon megy a vírus elleni kűzdelem (oltás keresése, különböző hatékony gyógymódok keresése, olcsó és gyors tesztelési megoldások és erre épülő izolációs technikák keresése, stb.), hogy ez egy-másfél éves távlatban szerintem igen nagy valószínűséggel gyakorlati eredményeket hoz. Ráadásul úgy tűnik, Magyarországon alapvetően fegyelmezettek az emberek és mintha jól lenne kezelve a járvány (bár a halálozási szám nem a legjobb, ha visszaszorozzuk ezt esetszámmá, akkor lehet, hogy mégsem olyan jó a helyzet, csak a szűrések száma alacsony… ha az Indexet nézzük, akkor a nemzethalál küszöbén állunk, ha az Origót, akkor pedig hazánkban a helyzet a lehető legjobb). Emellett ha csak a lockdown-ok maradnak mint technika, a vírus akkor is lenyomható, ha pedig egy nagyobb térségben az esetszám nullára esik, akkor a térség lezárása (pl. országhatár hatékony lezárása) lokálisan megoldja a vírust mint alapproblémát (meghagyva a gazdasági problémákat).
Na jó, ezt abba is hagyom, mert valószínűleg mindenki már annyi elemző cikket olvasott, hogy teljesen redundáns amiket írok. 🙂
Bízzunk az Úrban, figyeljünk egymásra, legyünk türelmesek (és helyezzük a hangsúlyt a humorra) azok felé, akikkel egy háztartásban vagyunk. A keresztény testvéreinket akikről halljuk, hogy bajba kerültek, segítsük anyagilag (akinek módjában áll), a gyülekezetünk támogatását és az online istentiszteleteket ne hanyagoljuk el. Aki bajba került, ne essen depresszióba, keressen segítséget! Szerintem ha lehet, ne legyünk az online térben mindenevők – nem biztos, hogy jó taktika most virtuálisan hirtelen 10 különböző gyülekezet tagjának lenni… Ne szokjunk rá a Netflixre és a videojátékokra. Időben keljünk és feküdjünk. A chatablakokon és emailen keresztüli munkavégzés stresszét próbáljuk kezelni (és értékeljük, ha van egyáltalán munkából fakadó stressz – ez azt jelenti, hogy szerencsések vagyunk mert van munkánk!). Imádkozzunk, olvassuk a Bibliát. Amennyire lehet (és ameddig lehet), menjünk ki a szabadba, a tavaszi napsütés sokat segít. 🙂
Siralom, panasz, gyász témájában ide illik ez a cikk is:
https://gyulekezetvezetes.blog.hu/2020/03/30/n_t_wright_a_keresztenysegnek_nincs_valasza_a_koronavirussal_kapcsolatban_nem_is_kell_hogy_legyen?fbclid=IwAR28osBUekRWwEDwB-L3_xAD7aFxs46Wgm_zF-eLkV5eY8Qlmqo1idCMp9o
eredeti: https://time.com/5808495/coronavirus-christianity/
Nagyszerű írás! Gratulálok!
Nagyon köszönöm! Én is hasonló gondolatok körül forgok…
Fontos & hasznos gondolatok! Köszönöm én is.
Már az elmúlt cikkek is mind előre néznek, de hála Istennek nem a “lázas kapkodás” hanem a bölcs, Istenre figyelő kivárás és adott esetben persze előrelátó cselekvés érzetét is keltik.
A hazai krízis “kitörése utáni napokban hasonló “sabbat-élményt” fogalmaztam meg magam is. Éljünk vele jól! ->
https://youtu.be/ZcmounCzFnI
Szia! Jók a gondolataid, és örömmel láttam, hogy neked is az Ézsaiás 58 böjtje jutott eszedbe a mostani helyzetről.
Thank you Ádam for this blog post. I read it with the help of google translate. Until now I had not thought of this time as a potential season of rest. I just wanted to replace my routine with a new one and yes, get on with life. I think your article just helped me to move on through the phases of mourning.