A Zsidókhoz írt levél 4. rész 12. verse azt állítja Isten igéjéről, hogy az élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, valamint megítéli a szív gondolatait és szándékait. Az igének ezeket a tulajdonságait fogom körbejárni a következő posztban, mert ha igaz ez a leírás, akkor nincsen a lélek mélységeinek megismerésében és megértésében precízebb és hatékonyabb eszköz Isten szavánál. Előbb azonban hadd mondjam el, hogy – szemben több egyházatya és néhány mai exegéta véleményével – miért vonatkoztatom Isten igéjét ebben a versben elsődlegesen a hirdetett és leírt szóra, nem pedig Krisztusra.
A vers krisztológiai olvasatát alátámaszthatja a levél első verse, ahol a szerző leszögezi, hogy Isten ezekben a végső időkben a Fia által szólt. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a 4,12-ben a szerző valóban Krisztusra utal Isten igéjeként, és nem a hirdetett igét személyesíti meg, ahogy számos mai kommentátor gondolja. A 13. versben azt olvassuk, hogy nincs teremtmény rejtve előtte (ἐνώπιον αὐτοῦ), a személyes fogalmazás szintén erősítheti a 12. vers krisztológiai értelmezését. Az alábbi szempontok miatt ezt mégsem tartom valószínűnek.
- Az Isten igéje (ὁ λόγος τοῦ θεοῦ) kifejezés egyetlen egyszer fordul még elő a levélben: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét (τὸν λόγον τοῦ θεοῦ) hirdették nektek…” (Zsid 13,7). Ez az utalás egyértelműen a hirdetett igére vonatkozik, nem Krisztus személyére. Isten igéje az az üzenet, amit a vezetők életük során hirdettek a gyülekezetekben a levél olvasóinak. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy a 4,12-ben is a hirdetett igéről van szó, de azt igen, hogy a szerző a kifejezést használta ennek a jelölésére.
-
A Zsidókhoz írt levél a 4,12 előtt is többször utal az igére nem krisztológiai értelemben, hanem úgy, mint hirdetett üzenetre. Pl. „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. Mert ha az angyalok által hirdetett ige (λόγος) olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését, akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először. Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra…” (Zsid 2,1-3); „Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige (ὁ λόγος), mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” (Zsid 4,2)
-
A levél szerzője a Szentírást a 3. rész végén megszemélyesíti, az Írás szerinte beszél: „Mert amikor ezt mondja az Írás: ‘Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor'” (Zsid 3,15). Az Írás szavait ráadásul a Szentléleknek tulajdonítja (Zsid 3,7): az Írásban Isten Lelke szól hozzánk. A 4,13-ban tehát nem előzmény nélküli, hogy a szerző Isten írott és hirdetett igéje mögött magát Istent látja beszélni.
-
A 4,7 ismét előveszi az előző fejezetben kétszer idézett szentírási mondatot („Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket”). A 12. vers elején a „mert” szóval valószínűleg erre utal vissza, amikor Isten igéjének a hatásáról ír, amely mindent megítél. Ne keményítsük meg a szívünket Isten szava előtt, amikor azt halljuk, mert az Isten szava kétélű éles kardként hatol el a legbensőbb részeinkbe is, hogy megvizsgáljon bennünket.
-
A vers metaforikus nyelvezete a zsidó olvasók fejében szándékosan hívhatta elő Éhúd történetét a Bírák könyvéből (vö. Zsid 11), aki kétélű kardot készített, és azzal adta át Isten üzenetét a móábi királynak, Eglónnak (Bír 3,12-30). A kard behatolt a király belső részeibe, ítéletet hozva a kövér, elnyomó uralkodóra. Ilyen Isten hozzánk szóló üzenete is: ne keményítsük meg magunkat, ha halljuk, mert nincs olyan szív, amelybe ne tudna behatolni, hogy azt megvizsgálja és megítélje!
Mind a tágabb, mind a szűkebb kontextus alapján úgy gondolom tehát, hogy a 4,12-ben Isten írott és hirdetett igéjéről van szó, nem Krisztusról. Isten hozzánk szóló üzenetének – és magának az Írásnak – a középpontjában persze Jézus Krisztus áll, ezért a krisztológiai olvasat sem teljesen helytelen. Én azonban – Kálvinnal és számos mai kommentátorral egyetemben – a hangsúlyt ebben a mondatban az Írások alapján hirdetett igére helyezem.
(Folyt. köv.)
Az ige:
„.. élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek,
az ízületek és a velők szétválásáig, valamint megítéli a szív gondolatait és
szándékait. ………………………………………………………..”
Tudom, hogy kommentem némiképp eltér a blog konkrét témájától, üzenetétől,
de számomra lenyűgöző az, ahogy Isten ebben a kegyelmi időszakban az Ő igé –
jében rejlő erővel bánik. Mennyire tiszteletben tartja az ember szabad dön –
tését, akaratát. Ezt a mérhetetlen erőt szemlélteti, hogy szavával világokat
teremtett, ugyanakkor teremtményének, a parányi embernek lehetősége van arra,
hogy ennek az erőnek ellent álljon, szívét megkeményítse.
Úgy gondolom, ebben a korszakban csak annál az embernél válik az ige kétélű
karddá, mely áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig,
amely megítéli a szív gondolatait és szándékait, aki engedi ezt.
Tapasztalatból ismerem az igének ezen hatásait. Amikor leleplez és szembesít
pl. a hazugsággal, képmutatással, paráznasággal, stb.. De oly drága az a ta –
pintat és bánásmód, ahogyan Isten ezt teszi. Előtte mindig fölragyogtatja az
ember számára végtelen szeretetét, kegyelmét. Amikor pedig a szív ezeket fel
és megismeri, már képes alávetni magát az Ige leleplező, megtisztító hatásá –
nak, vállalva az ezzel járó szégyent és fájdalmat.
Egy testvérem imádsága jutott eszembe:
„Köszönöm Atyám, hogy csak azt követően szembesítesz azzal, mi minden rejlik bennem, miután megismertetted velem végtelen kegyelmed, szereteted, szabadí –
tásod, mert előtte el sem tudtam volna viselni.”
Ádám, mivel támasztanád alá azt az elképzelést, hogy az Isten igéjére vonatkozó – a szövegrész egészében szinte mellékes kiszólásnak tűnő – mondat kiemelhető a kontextusból, és hosszas teológiai kifejtést tesz lehetővé?
Pál mintha egyszerűan arra biztatná a kortárs judaistákat, hogy nosza, rohanjatok dolgozni a Messiás szőlejébe, mert az Úr a vesétekbe lát, nem ússzátok meg a lazsálást. Isten igéjének természete csak egy ad hoc érv lazsálás ellen, és nem rendszerszintű megállapítás – vélhetnénk a mondanivaló egésze szempontjából.
Milyen megfontolásból emeled rendszerszintre az ad hoc-nak tűnő érvet, és milyen megfontolásból függetleníted a szövegrész üzenetétől?
László,
a cikkben egyetlen exegetikai kérdésre próbáltam válaszolni (az Isten igéje kifejezés a Zsid 4,12-ben Krisztusra vagy a hirdetett igére vonatkozik-e), és a választ éppen a tágabb kontextus alapján adtam meg. A hozzászólásod indokolatlan és furcsa, ráadásul még a kontextust is félreérted (nem a lazsálás-munka szembeállításáról van szó).
Igazad van, ez megfontolatlan komment volt, elnézést kérek.
Köszönöm Ádám, ezek jó érvek. Az egész könyv kontextusát és a görög megfelelőket nem vizsgáltam, és az ószövetségi metafora sem volt meg. Még azt tedd helyre nekem, hogy a 4:13-ban már viszont tényleg Jézusra utal igaz? Én a magyar szövegből viszont nem érzékelem a váltást. Mintha továbbra is ugyanarról a valamiről/valakiről beszélne. A 14-ben pedig még is nevezi Jézust aki áthatolt az egeken. (vajon úgy hatolt át, mint a kétélű kard Eglón húsán? Vagy csak a magyar nyelv teszi lehetővé ezt az áthallást?) A „mivel tehát” bevezetés a 14-ben nem a 12-13 versekre utal vissza? Azt látom, hogy a 2:17-ben és a 3:1-ben már említi Jézust főpapként, de ez csak az 5. részben kap igazi hangsúlyt. Mintha a „mivel tehát” az előző két mondatra vonatkozna. És Jézusra igaz lehet a 12. vers, de a Bibliára a 13. már kevésbé. Nem? Szóval hol van a váltás a két ige között? Vagy csak szójátékot játszott az olvasókkal, összemosva a két jelentést? Vagy akkor ez még nem is vált ketté? Volt a logosz és kész?
Áron, nagyszerű kérdés! Megpróbálom több oldalról is megválaszolni.
A 14. vers görögül így kezdődik: Ἔχοντες οὖν ἀρχιερέα μέγαν. Az első szó a bírni ige többes számú participiuma: bírván nagy főpapot. Az οὖν (tehát) gyakran egy korábbi téma újrafelvételére utal kisebb megszakítás után. A megszakítás itt valószínűleg a 3,7-től tart a 4,13-ig. Megnéztem a Codex Sinaiticus és a Codex Vaticanus szövegbeosztását, mert ezek a kéziratok a bekezdések terén nagyon korai hagyományt képviselnek, és azt láttam, hogy mindkét nagy kézirat új bekezdést indít az Ἔχοντες szónál – vagyis ők is úgy értelmezték (vagy talán ránk örökítették az eredeti szerzői beosztást), hogy itt gondolattörés van. Az Isten igéjére vonatkozó kitérés azért fontos, mert a szerző hangsúlyozni akarja, hogy amikor a Lélek szól hozzánk, ne keményítsük meg a szívünket, mint azok, akik számára Isten szava ítéletté vált. Aztán visszatér a nagy témához, Jézushoz, és a 14-16. versekben bevezeti azt a gondolatot, ami Jézus főpapságáról szól. A 14. versben szereplő διεληλυθότα (διέρχομαι) szó nem azonos a 12. versben olvasható διϊκνούμενος (διϊκνέομαι) szóval, és másra is vonatkoznak. Az egyik arra vonatkozik, hogy Jézus áthatolt az egeken, hogy eljöjjön hozzánk a földre, a másik arra, hogy az ige behatol az emberi szív mélyére, hogy megítélje annak szándékait.
Én így látom a szöveg jelentését. Látsz valamit, ami ennek ellentmondana?
De azért a szójáték az kiérződött a zsidó olvasónak igaz? (Mármint az „áthatol” görög szavak hasonlósága?)
Köszi, hogy utánanéztél! Akkor értem a 14. vers hova utal vissza.
A 12. és 13. vers közötti különbséget továbbra sem értem. (Ne vedd akadékoskodásnak!) Akkor szerinted a hirdetett igére vonatkozik a 13. is. Szeme van ami előtt meztelenek vagyunk, neki kell majd számot adnunk. Ez tűnik picit túlzásnak, ezért vetettem fel, hogy az író játszik a szavakkal, vagy szándékosan összemossa a kettőt, vagy nem is vált ketté a szemében hogy ez most testé lett Ige vagy hirdetett ige.
Áron,
egyáltalán nem érzem akadékoskodásnak a gondolataidat. Éppen a 13. vers alapján érvelnek mások is a krisztológiai olvasat mellett, és én sem zárom ki, hogy igazuk van. Hogy mégsem érzem ezt döntő érvnek, annak az egyik oka az, hogy a nem krisztológiai olvasat mellett összességében szerintem több érv szól (l. fent), a másik az, hogy a 13. verset könnyen lehet úgy is érteni, hogy az összhangban legyen a nem krisztológiai értelmezéssel.
1. Lehetséges például, hogy a szerző a 13. versben egyszerűen átvált Isten igéjéről magára Istenre, akinek az igéje volt az előző vers témája. A váltás nem lenne természetellenes, hiszen Éhúd is azt mondta Eglónnak: ez Isten beszéde hozzád, majd simán folytathatta volna azzal, amikor átdöfte a karddal, hogy Isten ítél most meg téged. Isten igéje és Isten között könnyen eltűnik a különbség. Több exegetikai kommentár ezt a finom váltást látja a két vers között.
2. A 12. versben azzal kezdi a szerző, hogy Isten igéje élő (Ζῶν γὰρ ὁ λόγος τοῦ θεοῦ), és innentől az ige alig megkülönböztethető többé a Szentlélektől, aki szól hozzánk (vö. 3,7 és 4,7). Ha az ige élő (sőt, theopneusztosz, Istentől kilehelt, ahogy Pál mondja), akkor akár meg is ítélhet, át is vizsgálhat és számon is kérhet, mert Isten azonosul a beszédével, Isten igéje a Szentlélek szava.
3. A magyar fordítás egyértelműsíti, hogy az αὐτοῦ névmás személyes (az ő szemei előtt), de a görögben a nyelvtan valamivel ambivalensebb, a névmás visszautalhat a ὁ λόγος τοῦ θεοῦ-ra is. A fejezetben a szerző már korábban is megszemélyesítette az Írást (pl. 4,4.5), itt is lehet erről szó.
A három megoldás közül az első felé hajlok, de a másik kettőt is lehetségesnek tartom, akár a hármat együtt is.
Értem és köszönöm Ádám! Nagyon jó amikor egy igét jobban megértek. Avagy az Igét jobban megértem. Mert él és hat. 🙂
Nem olyan-e az én szavam, mint a tűz – így szól az ÚR – vagy mint a sziklazúzó pöröly? (Jer 23)
Ha szavaid rám találtak, eledelemmé váltak. Szavaid örömömre váltak nekem és szívem vigasságára. Mert a te nevedről neveznek, ó, URam, Seregek Istene! (Jer 15)
Mert ahányszor csak megszólalok és kiáltozom, így kiáltok: Erőszak és romlás! Mert az ÚR szava mindig csak gyalázatomra és csúfságomra lett nekem.
Ezért azt gondoltam: Nem emlékezem róla, és nem szólok többé az ő nevében. De mintha égő tűz volna szívemben, a csontjaimba rekesztve; erőlködöm, hogy elviseljem, de nem tehetem. (Jer 20, 8)