Sötét szobába léptem, melynek közepén egy háromdimenziós kereszt világított. A kereszt egy jókora négyszögletű pódium tetején állt. A háttérben mint egy szívverés Bach Máté Passiójából a 63. számú korál dallama hangzott: „Ó Krisztus-fő, Te zúzott…” A pódium mind a négy oldalán kivilágított igeversek hasították szét a sötétséget, jelezve, hogy a kereszt és az értelmezése együtt jelentik a világosságot. Ez a szoba az evangélium szobája volt. A múzeum szívében jártam, a kamrában, ahol az egész kiállítás értelmet nyer. Úgy álltam ott a sötétben, mint Jónás a cet gyomrában. Ha beledöföm a késemet, a Billy Graham Center, sőt, maga a világmisszió holtan rogyna össze és engem is maga alá temetne. Itt, a múzeum sötét szívkamrájában van a titok, mely Whitefield, Edwards, Moody, Sunday és Graham szolgálatát mozgatta. (És persze itt a magammal hozott kérdőjel: Finney.) Vajon mi ez a titok? Mit mondanak a világító mondatok?
Az első felirat így szólt: „Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt… Jézus pedig így könyörgött: ’Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.’” (Lukács 23,33-34) Jobbra a pódium következő oldalán két további felirat: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róma 5,8); „Krisztus halála által van a szabadulásunk, vagyis a bűneink bocsánata” (Efézus 1,7). A pódium harmadik oldalán ezt olvastam: „Ez által az evangélium által üdvözültök… Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (1 Korinthus 15,2-4) A negyedik oldalon a világító felirat két igéből állt: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16); „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem.” (János 12,44-45)
Leültem és imádkoztam. Szent félelem járt át. Nem akarom ezt a szívet átdöfni. Inkább óvni akarom. Vigyázni akarok rá életem végéig, mint a hétfejű tündér utolsó fejére a rút rácpácegresi: vassal, vérrel, vencsellővel. Persze, csak jelképesen. Uram, azt mondtad, hogy az evangélium felbecsülhetetlenül drága kincs. Ha átdöföm, meghal vele minden. Vajon Billy Graham vigyázott rá? Tudom, hogy hirdette, de vigyázott is rá? És Finney?
Néhány perc ima után elindultam. A szobából kifelé haladva a falon újabb felirat meredt rám: „Nézzünk fel Jézusra, akitől függ a hitünk kezdettől mindvégig… mert ő a rá váró örömért nem törődött azzal a gyalázattal, hogy egy kereszten haljon meg, és az Isten trónjának a jobbjára lett ültetve.” (Zsidók 12,2) Egyértelművé volt, hogy a múzeum második felén máshogy kell végigmennem, mint az első felén. Ahogy a kiállítás kronológiájában közeledtem saját koromhoz, a téma is egyre személyesebbé vált. A kérdés most már így fogalmazódott meg: „Én… felnézek Jézusra?” Nem az algonquin indiánok vagy Kentucky telepesei, hanem én. Én, aki itt állok és nézem ezt a tárlatot. És vajon mit jelent felnézni Jézusra? Elég ehhez egy röpke ima?
Az evangélium szobájából a következő terembe lépve hirtelen megint világos lett, és szinte azonnal egy újabb idézet fogadott: „Az az életcélom, hogy segítsek az embereknek Istennel kapcsolatra lépni. Hitem szerint ez Jézus Krisztus megismerése által lehetséges.” Billy Graham mondta ezeket a szavakat, akinek az evangélizációs szolgálatát mutatja be a tárlat második fele. „The Mission and Ministry of Billy Graham” – olvasható a falon.
A kiállításnak ezen a részén kicsit türelmetlenebbül verekedtem át magam, mert vártam, mi lesz a vége. Azért megnéztem persze a kisfilmeket Billy Graham 1949-es Los Angeles-i, 1954-es londoni és 1957-es New York-i kampányairól. Mindhárom kampány egy-egy mérföldkő volt Graham szolgálatában. A londoni Wembley stadionban például soha semmilyen eseményen nem voltak annyian, mint a Graham-evangélizáció utolsó napján. New Yorkban két hét alatt nagyjából kétmillió látogatót számoltak össze, hatalmas média-érdeklődés mellett. Graham ekkor kétségkívül az évszázad legismertebb evangélistájává vált. Kis szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy London és New York mennyire más időket él ma. Tudom, voltak akkor is kritikus hangok, főleg Graham módszerei kapcsán, de a tömegek tényleg megmozdultak. Más kérdés, hogy a gyümölcsökből mi maradt, és hogy ezek mind valódi gyümölcsök voltak-e.
Közben felkeltette a érdeklődésemet egy négy pontos lista. A falra kifüggesztett lista Billy Graham evangélizációs szolgálatának alapelveit foglalja össze, a következőképpen: 1. Pénzügyi és erkölcsi kérdésekben teljes feddhetetlenség; 2. Ahol csak lehetséges, együttműködés mindenféle egyházzal; 3. Az érzelmi ráhatás, valamint a szenzációhajhász és negatív igehirdetés kerülése; 4. Új hívők szervezett utógondozása. Ezek jól hangzó alapelvek, Grahamnek talán sikerült is megvalósítania őket. Az biztos, hogy morális feddhetetlenségét ellenfelei sem kérdőjelezték meg, szolgálata egyértelműen különbözött a legtöbb tévéevangélista manipulatív performanszaitól. Talán éppen ezek miatt a lefektetett elvek miatt.
Miután végignéztem a tárlatnak ezt a részét is, lassan elindultam a kijárat felé. A folyosó újabb moziterembe vezetett, ahol Graham hétperces videóbeszéde engem is személyes döntésre szólított fel. Itt döbbentem rá, hogy a kiállítás semmiképp nem hagy meg az objektív megfigyelő státuszában. Miközben Billy Grahamet figyelem, ő hozzám beszél és az akaratomra appellál. Engem evangélizál. A kisfilm nem Billy Grahamről szól, hanem arról, akiről Billy Graham szól. És még ezzel sincs vége a sürgető döntésre hívásnak. A moziteremből kifelé haladva megint egy felirat fogad: „Mi a válaszod Billy Graham üzenetére?” A felirat mellett toll és papír, mint egy profi evangélizáción. Visszajelzést adhatok, ezzel is megerősítve döntésemet. Továbbmentem, anélkül, hogy bármit is írtam volna a papírra, de ezzel még mindig nem volt vége az utazásnak.
Újabb terembe lépve hatalmas, kőbe vésett felirat várt: a János 3,16 szövege. Balra falnagyságú festmény Jézus keresztrefeszítéséről. Kicsit tétováztam, vajon merre kell haladni, aztán elindultam abba az irányba, amerre a kijáratot sejtettem. A folyosó a fal másik oldalán élesen balra fordult és keresztalakúvá változott. Szó szerint egy hosszú kereszten kellett átmenni, mely széles és robusztus volt, mint egy középkori magyar várrom falai. A kereszt után megint kanyargó folyosó következett, ahol már egyáltalán nem tudtam, mire számítsak. Egyszercsak egy tábla jelent meg előttem „Feltámadt! Nincs itt!” felirattal, majd világos, boldog hangulatú tér nyílt meg előttem, felhőkkel a kék égen, és felcsendült a hallelujah-kórus Handel Messiásából. Ez így elmondva keveset ad vissza abból, amit éreztem. Egyszerre éreztem a dolgot szörnyen manipulatívnak, és mégis, libabőrös lettem és könnyeztem, és átéltem az evangélium örömét. A cinizmusom ellenére háromszor is átmentem a halálból az életre.
A termet elhagyva a következő falon megint egy igevers fogadott: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. (…) Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: ’Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.’” (Jelenések 21,1.3-4)
Már csak egy lépés volt hátra: jobbra kápolna nyílt, ahova bemehettem imádkozni. Ha elfogadtam Jézust, beszélgethetek vele itt és most. Nem kell rohannom, megállhatok és imádkozhatok. Isten komolyan veszi a döntésemet.
Kimentem a szabadba és próbáltam átgondolni, amit láttam és tapasztaltam. Mi történt velem az elmúlt órában? Azt hittem, megnézek egy evangélizációról szóló tárlatot, ehelyett Billy Graham evangélizált engem. Ez a múzeum evangélizáció az evangélizációról! Nem megfigyelő voltam, hanem megszólított. Akaratlanul is részt vettem saját magam evangélizálásán. Zseniális? Ügyes? Manipulatív? Akármit is gondolok a módszerről (és ha már itt tartunk, Finney-ről), el kell ismerjem: a kiállítás teljesen kongruens volt önmagával.
Kedves Ádám
mi is sírunk – feltételezem az előző egybehangzó hozzászólásokból – és egy nagy sóhaj:
KI FOG ide eljönni vagy más, kimagasló eseményen/kiállításon ? részt venni? Az írásod végigvezet, le is kopizom/a linket küldöm, hogy hömpölyögjön mint folyam, hasson, mint Zúgó Szél…
Talán a Jónás-hasonlat volt erős, ugyanakkor a lehetetlenre vállalkoztál (hogy visszaadd, amit építészeti remekműben adtak elő):
TÉNYLEG az jutott eszedbe? annyira be voltál ott „zárva”?
Finney-ről olvastam, hogy sok erősen megkérdőjelezhető tanítása volt. Az elképzelései elég messze álltak a puritán teológiától (amit én mondjuk helyesnek tartok). J. I. Packer – A megújulás teológiája című művében szintén lesújtóan nyilatkozik az evangelizálási módszereiről. Spurgeon oldalán olvasható, hogy többek között a pelagianista felfogás is felróható neki: http://www.spurgeon.org/~phil/articles/finney.htm
De Billy Graham szolgálatában mi volt kivetnivaló? A hitvédelmi blogon olvastam, hogy az ökumené felé vivő törekvéseit kifogásolták. Más egyéb mi az ami nem „klappolt” nála? Ő is a gyors szabadakarati döntéstre helyezte a hangsúlyt, ami felszínes megtéréseket okozott és a későbbi gyümölcsei jórészt semmivé váltak, mint Finney-nél?
Éva, Jónást és a cet gyomrát maga Jézus nevezte a passió metaforájának. A sötét szoba a múzeum gyomrában engem erre emlékeztetett, de nem nyomasztó érzés volt, inkább felemelő.
Gábor, Billy Graham szolgálata rengeteg ember számára áldás volt. Vannak bennem kérdések a módszereivel kapcsolatban (pl. gyors döntések), hasonlóak ahhoz, amiket Packer is megfogalmaz, de inkább tisztelettel és hálával gondolok arra, amit Isten általa elvégzett.
Kedves Ádám nem a „cet gyomra” a gondom – bocs – hanem ez a mondat: Ha beledöföm a késemet, a Billy Graham Center, sőt, maga a világmisszió holtan rogyna össze és engem is maga alá temetne.
Persze, hogy semmivé válnánk ha nem történt volna a Golgota, de a KÉS hogy jutott eszedbe még ha Jónásnak az lehetett a szabadulás gondolata … aha egyre közelebb járok 🙂
Nyersen, ahogy eszembe jutott (miért? nem tudok rá válaszolni)- talán évszázadokkal előbb így mondták volna egymásnak szerzetesek – „mondjunk egy ávét a tervezőért” …
Onnan jutott eszembe, hogy sajnos sokan fordítanak hátat az evangéliumnak. Ha az evangélium üzenetét megmásítjuk (beledöfjük a kést a keresztény misszió szívébe), akkor az evangélizáció is értelmét veszti. Vö. Júdás 3.
Persze, én is mindig maximálisan respektáltam Billy Graham szolgálatát, már-már csodáltam (tudom, hogy ezt nem szabad … túlzásba vinni). Azért lepődtem meg, amikor olvastam a vele szembeni kifogásokról.
Ami azt illeti, nagy szomorúság volt az Úrnak a kafarnaumi beszéd fogadtatása a „ti is el akartok menni?” szomorúsága … ha már döfködésről beszélgetünk 🙁
http://www.youtube.com/watch?v=YARRpSiKaGo HINNI KELL KÜZDENI …
Köszi Ádám a részletes „tárlatvezetést”, így is rendkívül értékes és izgalmas volt. Hű de jó lenne egyszer személyesen is végigjárni.
A gyülekezetünkbe (Dél-budai) jár egy nő, aki az 1989-es Billy Graham evangelizáción, ifjúsága delén – Jézus hívását meghallva – adta át életét Megmentőjének. A szervezett utógondozás révén került közénk.
Én ott voltam ezen az evangelizáción, és mi (emberek) az újjászületés csodáit nem láthatjuk, de láttam azt a természeti csodát, amit csak Isten tehetett. Budapest felett gyűltek a sötét felhők, és bármelyik pillanatban leszakadhatott volna az ég. De ott, a stadion fölött egyszer csak elkezdett szétnyílni a felhőzet, és lassan a nap is kisütött. Isten sok embert meg akart aznap Billy Grahamen keresztül szólítani, és újjászülni.
A „kifogások”-hoz. Amikor egy-egy karizmatikus, Istentől megáldott szolga életét részleteiben is ismergetjük, óhatatlanul találunk bennük is olyat, amit hibának látunk, azonban ők is csak eszközök a Mindenható kezében. Ráadásul tudjuk, hogy „az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” Vagy ahogy Jézus mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan.”
Nekem még az alábbi Ige volt a fejemben (Jónás a te hozzászólásodhoz „hozzászólva”):
„Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat. Ahogyan nem ismered a szél útját, vagy a csontok formálódását, a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott. Reggel fogja a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudod, melyik sikerül: ez vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz.” (Prédikátor 11:4-6)
Üdv!
Valaki írna pár mondatot Finney-ről ,mert nem értem mi a probléma vele. Igazából az embert se ismerem, leszámítva azt, hogy karizmatikus berkekben pozitív figura összességében.
/angolul nem tudok/
————–
Kedves Villam!
Finney evangélistaként sokak megtérésében játszott szerepet, ez nem kérdés. Társadalmi folyamatokra (pl. rabszolgák felszabadítása) is pozitív hatást gyakorolt. A szolgálatával kapcsolatos kételyek egyrészt a teológiájával, másrészt a módszereivel kapcsolatosak. Finney lényegében pelágiánus volt, ráadásul tagadta, hogy Jézus halála Isten igazságos büntetésének elszenvedése lett volna. Módszerei részben a teológiájából fakadtak: mindenképpen az emberi akaratra akart hatni, melynek szerinte nincs szüksége isteni kegyelemre ahhoz, hogy Krisztus mellett döntést hozzon. Az előrehívásos módszer – mely a későbbi amerikai evangélizációkat jellemezte – Finney találmánya volt. Azt vallotta, hogy ha megtaláljuk a megfelelő eszközöket az emberi akarat megmozdítására, garantálni tudjuk az ébredést. Az ébredéseket tulajdonképpen meg lehet szervezni. Finney nyomán Amerikában az evangélizációkat így is kezdték nevezni (pl. we’ll have a revival in Chicago next week).
Köszi a választ.
Kedves Ádám,
én is ott voltam a 89-es Billy Graham evangélizáción és nincsenek jó emlékeim, kivéve Joni Earickson szavait.
Egyébként úgy éreztem, hogy valamire rá akarnak beszélni erőszakosan és azonnali döntéshozatalra akarnak kényszeríteni. Ezért amikor kihívták az embereket én ellenkező irányba indultam.
Pár évvel később egyszerű keresztény emberek viselkedése és csendes hitvallása indított el a hit útján.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy nem mindenkinek jön be a tömeges evangélizáció, az azonnali döntésre kényszerítő nyomásgyakorlás és a zajos „Ez az a nap” stílusú rendezvények.
Leírásod alapján ez a kiállítás is profi módon megrendezett és ezért némileg hatásvadász lenne számomra.
Mindezek ellenére nagy érdeklődéssel olvasom a blogodat és köszönöm a szolgálatodat. Noémi
Kedves Ádám!
Érdekes volt olvasni erről a kiállításról. Én néhány évvel ezelőtt a Charlotte-ban található tárlaton jártam, és a soraidat olvasva úgy érzem, hogy valószínűleg ugyanaz volt annak is a célja. Annyiban volt más, hogy ott volt a Kelet-Európai missziójának is szentelve egy kis szoba, és a szögesdrótos dizájn között futott egy rövid film az egyik budapesti evangelizációjáról. Nem számítottam rá, hogy ilyen kontextusban fogok magyar szöveget hallani! A másik érdekessége annak a kiállításnak, hogy úgy van megcsinálva, mint ahogy a Graham család telke kinézett, vagyis a házukat konkrétan tégláira szedve hozták át ide és állították újra össze (az eredeti telken mást építettek). Maga a kiállítás egy „pajtában” van, ami azt az épületet mintázza, ahol az első evangélizációit tartotta. Sajnos csak rövid időt tölthettem ott, de nagyon megfogott a tárlatvezetők kedvessége, akik készen álltak, hogy az embereket Krisztushoz is vezessék.
Akkor egybecsengenek a tapasztalataink.:)