Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
A kereszténység belső válságát mutatja, hogy a szekuláris kor kihívására huzamos ideje elégtelen, vagy egyenesen zsákutcás megoldásokat javasol. Számos példát említhetnénk. A politikai kereszténység külső és fölülről jövő nyomásgyakorlással próbálja helyettesíteni az egyház belső erejét. Jobb alternatívát kínál, mint más ideológiák, egy ideig fékezheti is a gonosz munkáját, de a kegyesség látszata könnyen a valódi erő megtagadásához vezet, és akkor akár középtávon is kontraproduktív lesz. A kulturális kereszténység legalább azt felismeri, hogy a politika a kultúrától folyásirányban lefelé van, és hogy a gondok mélyebben gyökereznek, ezért a megoldásnak is mélyebbről kell jönnie. A kultúra fontos terep a kereszténység számára is, ha az egyház betölti só és világosság szerepét a világban. De ha az egyház társadalmi vízióját olyan kívülállók képviselik, mint Jordan Peterson, Douglas Murray, Yoram Hazony, vagy az újabban „kulturális kereszténnyé” avanzsált Richard Dawkins, akkor tudhatjuk, hogy óriási a baj, és nem csak a szekuláris kultúrában. A szórakoztató kereszténység még egyértelműbb zsákutca. Amikor az egyház beszáll a dopaminversenybe, az „itt és most” vallását követő tömegeknek olyan portékát árul, amelynél – lássuk be – a piacon sokkal jobbak vannak. Az egyház eleve vesztes stratégiát alkalmaz, arról nem is beszélve, hogy teljesen banálissá teszi a hitet. Hasonlóan rossz megoldás a terapeutisztikus kereszténység, amely az evangélium speciális, természetfeletti erejét pszichológiai módszerekre cseréli. A terápiás kereszténységben az ige szolgáiból botcsinálta pszichológusok lesznek, az egyház pedig a szekuláris kor igényei szerint a fájdalomcsillapításra törekszik a megváltás helyett. A progresszív kereszténység ennél is tovább megy: egyszerűen megadja magát a szekuláris kultúra előtt és átveszi annak pogány meggyőződéseit. Leválik a kereszténységről.
A szekuláris kor gondja egyrészt tehát önmaga, másrészt az, hogy a keresztény egyház viszont nem önmaga. Ha a keresztény egyház Saul páncéljában akar Góliáttal harcolni, a mozgása esetlen lesz, az eszközei bizonytalanok, és éppen leghatékonyabb fegyverét kell eldobnia, mielőtt harcba indulna. Dávid parittyája azért volt pusztító erejű, mert bár Dávid lényegesen rosszabb pozícióban volt, mint ellenfele, az élő Isten juttatta célba a parittyából kirepülő követ. Az egyház nem bújhat Saul páncéljába, mert az élő Isten Izráele. Az egyház reménysége élő reménység, üzenete élő ige, Ura élő Úr. Ezért nem veszítheti el a reményt. Az egyház akkor válik haszontalanná, amikor nem tudja már, hogy a feltámadt Krisztus teste. Ha az Isten egyháza nem Isten valóságából él, ha nem az élő Istenből meríti az erejét, és nem benne reménykedik, akkor minden alkalommal le fogják győzni. A keresztények csatavesztésének elsődleges oka ma az, ha elfelejtik az Isten evangéliumát, ami rájuk lett bízva: a keresztet és a feltámadást, az Isten gyengeségét és az Isten halált is legyőző erejét.
Az egyházat, mivel Krisztus teste, újra és újra megfeszítik, de ez a kisebb gondja a világnak. A nagyobb gond az, ha az egyház számolja fel önmagát azáltal, hogy olyanná válik, mint a világ. A világgal való azonosulása miatt fogy el a belső ereje, és azzal együtt a társadalmi relevanciája is. Ebben a szomorú megállapításban van ugyanakkor a remény is. Mert ha az egyház viszont megtalálja magát Krisztusban, meg fogja tapasztalni önmagában a feltámadás erejét is, ki tud egyenesedni, és utat tud mutatni a világnak. Ha visszatalál Krisztushoz, releváns lesz egy olyan korban is, amely ádáz ellenségévé vált. G. K. Chesterton írja Az örökkévaló ember című könyvében: „A kereszténység sokszor meghalt, és mindannyiszor újra felemelkedett, mert olyan Istene volt, aki ismerte a sírból kivezető utat.” Első utunk tehát a sírhoz vezet, a Megfeszített Krisztushoz, onnan pedig – és ez az élő reménységünk – ő maga vezet bennünket tovább.
„Az egyházat, mivel Krisztus teste, újra és újra megfeszítik, …….. ez a gondja a világnak.”
Viszont, ahol az egyházat alkotó tagok hordozzák a Jézus által javasolt keresztet (Máté 10:38), akkor a test indulatait illetően (Galata 5:24) megfeszített állapotban vannak (Galata 2:20), így rájuk nézve a világ részéről való újra és újra megfeszítés, valóban a világ gondja marad.
Értékes, hasznos elemzés, személyes lelkiismeretvizsgálatra is késztet… – „Sose olvastátok az Írásban: A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét. Aki erre a kőre esik, összezúzza magát, s akire rázuhan, azt szétmorzsolja.” Mt 21,42-44
Ben Burgis Dawkins „kulturális kereszténységéről” és a nála sokkal nagyobb, és sokkal mélyebb – de sajnos sokkal kevésbé ismert – ateista filozófusról, Quentin Smithről : https://benburgis.substack.com/p/richard-dawkinss-nonsense-makes-me?utm_source=post-email-title&publication_id=1243449&post_id=143307117&utm_campaign=email-post-title&isFreemail=false&r=1vv1ai&triedRedirect=true&utm_medium=email
A kereszténység csak akkor lehet hiteles, hogyha KERESZTÉNYSÉG.
Nem azt mondja, amit Dawkins és a hozzá hasonlók, hogy: „hát, mégiscsak keresztény kultúrában élünk és a kereszténység mindenféle szép dolgokra tanít…”. Nem azt mondja, hogy a kereszténység „a nagy rendezőerő”, amelyből a politikai rendnek is legitimációt kell merítenie (erre hivatkozva tagadja most például meg a magyar állam, hogy egy gyógyíthatatlanul beteg, szerencsétlen ember emberhez méltó módon távozzon az életből…). Nem azt mondja, (amit a Pál Ferenc atya a könyveiben és előadásaiban, aki most már igazából egy pszichológus), hogy a lelkileg sérült embereknek a keresztényi szeretet gyógyító erejére van szükségük ahhoz, hogy legyőzzék a szorongásaikat, meg a problémáikat. Hanem azt mondja, hogy Isten emberré lett, megfeszítették és feltámadt – és ez az esemény, ennek az üzenete adja meg az életünk végső értelmét, célját – függetlenül attól, hogy mi itt ebben a világban a mi mai személyes és közös életünk problémáival mit csinálunk…
A kereszténység valóban ez: Isten emberré lett, megfeszítették és feltámadt – és ez az esemény, ennek az üzenete adja meg az életünk végső értelmét, célját. Nagyon jó összefoglalás. Ennek persze arra is van hatása, hogy mi itt ebben a világban mit csinálunk a személyes és közös életünk problémáival. De mélyen egyetértek azzal, hogy a kereszténység akkor hiteles, ha kereszténység, nem valami másodlagos következmény vagy világi utánzat.
A kereszt evangéliuma
A feltámadás evangéliuma
Igen szomorú, hogy nem kevés helyen (első körben konkrét gyülekezeteket, másodi körben pedig a teológiai képzéseket érdemes megvizsgálni, PhD-tól a laikusoknak szóló bibliaiskolákig) csak a fent említett jelzős úgymond kereszténységek valamilyen kombinációjára futja…
A magam részéről tovább mennék Szalai Miklós szavain: nem csak arról van szó, hogy a kereszténység hogyan lehet hiteles; hanem arról, hogy ha csak a jelzős változatok kombinációjára futja, akkor olyanok vagyunk, mint a megízetlenült só, ami semmire sem való már.
Egyrészt, másrészt, harmadrészt.
Egyrészt mindig így volt. Természetesen jó és hasznos számba venni a korszellem aktuális elnevezésű kockázatait.
Másrészt vannak pozitív fejlemények, győzelmek, tudjunk már örülni ezeknek! A finn politikusnő győzelme az ellene indított koncepciós büntetőperben, olyan gazdasági vagy kulturális ikonok, mint E. Musk vagy J.K. Rowling kiállása egy- egy témában, avagy a Netflixen megjelenő filmek (The Chosen, Stuart atya) néhány éve elképzelhetetlenek lettek volna. Ki hitte volna, hogy a keresztények lesznek a szólásszabadság élharcosai, ami lényegében csak annyit jelent, hogy „hellóka, én is hadd mondhassam már el a véleményemet!” Értem, hogy a keresztényeknek a siker „elviselése” is feladat, de akkor lássunk hozzá!
Harmadrészt az egyházak (!) sajnos sokat tesznek maguk is az irrelevanciáért, sőt én ezt a problémát tenném az első helyre. A többes szám nem véletlen. A katolikusoknál a tridenti zsinat ostoba kiátkozásaihoz, a reformátusoknál a Heidelbergi Káté 80. kérdésére adott – szaftos jelzős szerkezetekkel ellátott – válaszhoz való ragaszkodások, vagy az evangélikusok hitvallási iratok, egyházfegyelem körüli tesze-tosza bizonytalankodásai, az ökumené felé nyitottság iránti bizalmatlanság, horribile dictu a közös úrvacsora, eucharisztia felvetésének minősítgetése megalkuvásnak, vagy hitehagyásnak, vagy egészen bizonyos elkárhozásnak nemcsak nem biblikus, hanem szerintem intellektuálisan is kívánni valót hagy maga után. Nyilván tudjuk, hogy ez az alapkérdés, nem a harmadik nemű mosdó. Azt is tudjuk, hogy a saját hitünk nem függ más minősítgetésétől. És leginkább az tudjuk, „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus”. Akkor ezzel kell többet és – bármilyen furcsa ilyen követelményt megfogalmazni – hatékonyan foglalkozni. Ezt a teológusok párbeszédnek nevezik (tudtommal), nagyon helyesen, hiszen nem konszenzuskeresésről, vagy alkudozásról van szó. A párbeszédet nem az adott felekezeten, kegyességi irányzaton belül kell folytatni, hanem azokkal, akik a saját öndefiníciójuk szerint keresztények, mégis más tanításuk van, mint nekünk. Én ezt a párbeszédet nagyon kevésnek tartom. Ergo: több és hatékony egyházi párbeszéd, nagyobb egyházi relevancia.
Benchmark, ” A párbeszédet nem az adott felekezeten, kegyességi irányzaton belül kell folytatni, hanem azokkal, akik a saját öndefiníciójuk szerint keresztények, mégis más tanításuk van, mint nekünk. Én ezt a párbeszédet nagyon kevésnek tartom. Ergo: több és hatékony egyházi párbeszéd, nagyobb egyházi relevancia.”
Egyetértek, ez mindaddig igaz is, míg az egyházi berkekben el nem indul egy olyan folyamat, amit az Apcsel-ben is olvasunk, mikor a papság maga tiltja meg emberi parancs által, hogy a Krisztusban hívők a Szent mennyei parancsát (hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek) ne végezzék el, ne tárják fel azok titkát, szimbolikáját, hanem mindenki tagozódjon be a megszokott tanítási rendszerek, tanok és dogmatikák alá, melyeket „egyházi őseik” megalkottak, Ők magunk pedig átvettek vagy jobb esetben kicsit átfogalmaztak.
Új kijelentéseket és kinyilatkoztatásokat hirdetni szigorúan tilos az eddigi ismerteken és elfogadottakon kívül!
Mi ez, ha nem a Szent Szellem munkáját korlátozó erő?
1Kor 8:2 Ha valaki úgy gondolja, hogy már tud valamit, az még semmit sem tud úgy, ahogyan tudni kell;
1Kor 10:12 Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.
Ha a „kereszténység” Krisztus visszajövetele előtti években a saját maga „reformációjára” nem lesz képes, akkor a világot érintő nagy próbatétel előtt a hívők sokasága azon az úton fog járni, amit Jézus a „széles útnak” nevezett. Hatalmas hiba és önámítás lenne, ha a „modern” Istentiszteleteinkre mindannyian úgy nézünk, mintha ezzel minden tekintetben az Úr kedvében járunk.
Az ige (logosz) feddő és intő beszédeire ugyanúgy szükség van, mint a bátorítóra, vigasztalóra, de a helyes irányítás és „rhéma” nélkül elvész a nép (Péld 11/14).
Nagyobb hangsúlyt kellene adni Krisztus belső tulajdonságainak megértésére, Önfeláldozásának lényegére és az azzal való azonosulásra, mert addig, míg nem vagyunk képesek a haláláig követni Őt (a tanítványok közül is csak a legfiatalabb apostol, János nézte végig), addig mindannyian árulói és megtagadói leszünk annak, aki egyértelműen kinyilatkoztatta az Atya és a saját szeretetének teljességét:
Ján 15:13 Senkiben sincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki odaadja a lelkét a barátaiért.
Ján 15:14 Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek.
Ján 15:15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, hiszen a szolga nem tudja, mit tesz az ura – titeket a barátaimnak neveztelek, mert mindent, amit az Atyától hallottam, a tudtotokra adtam.
Vajon a „kereszténység” mekkora barátja Jézusnak? Tudja-e, hogy mit szándékozik majd tenni az Ura a visszajövetele pillanatában? Képes lesz-e úgy szeretni Őt (a Mesterét), ahogy Ő a keresztfán is megtette?
A tettek a levágatás előtt mindent visszaigazolnak, ahogy Simeon is mondta:
„Luk 2:35 sőt a te lelkedet is éles kard vágja majd át, hogy sok szív gondolata lelepleződjön!”
Jó cikk, jó kommentek
Szalai Miklós: „Isten emberré lett, megfeszítették és feltámadt – és ez az esemény, ennek az üzenete adja meg az életünk végső értelmét, célját – függetlenül attól, hogy mi itt ebben a világban a mi mai személyes és közös életünk problémáival mit csinálunk…”
Kedves Miklós, mélyen igaz, megértem a problémádat, de meg kell élned és az kibontakozik a mindennapokban (jó esetben). Voltak olyan korok, amikor messzire hatott a dolog, csak azért mert az emberek annyira intenzíven élték meg. És van, amikor még a mittoménmilyen ateisták is szépen felteszik a kezüket – bár nem ismerem a munkásságukat és nem is érdekel, bocsánat, az érveik sem, nem akarok ellenérvelni, térjenek meg…ez az üzenet „így vagy úgy”.
Kedves Ádám, sajnos elég jól összeszedted – különösen a keresztény típusokat, amelyik minden esetben világias panelekkel dolgozik és nem hatékony. Milyen egyházat akarsz – egy másik topicban? Egyetértek. Merthogy „az rendben van, hogy az egyház a világban van, de a világ ne legyen az egyházban” És itt nagyon nem az ún. vallásos (értsd: farizeus típusú) szétválasztásra gondolok.
Az intézményesülést nem hagynám ki azért, a hitgyakorlat (ha úgy tetszik, az evangelizáció) intézményesítését, mert ez óriási energiákat emészt fel és fog le….véleményem szerint.
Jézus ezt mondta a farizeusoknak:
Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget nem keresitek, amely az egy Istentől van? János 5:44
Pál pedig azt is: „inkább az Úrnak, hogynem az embereknek….ha embereknek akarnék állandóan tetszetni, nem lennék Isten szolgája”
Az egymás előtti alázatoskodások, a „végtelenül alázatos” előzékenység, udvariaskodás egy idő után rendszer szintű….Ezt maga Krisztus és az apostolok is azonnal kiszúrták…..Jézus pedig gyakran hátrébb áll és mellékesen csak megjegyzi: nélküle semmit sem tehetünk és ez látszik is…..
Húsvétkor misén vettem részt, mindegy is hogy milyenen…. Sztem teljesen jó volt, felvezetés, evangélium, a fiatal pap egy remek beszédet mondott, modern de őszinte hangvételben, aktuális mondanivalóval, békésen de határozottan….tetszett…”Hiszekegy” oké…..jó, 1-2 dolog mínusz…. ezt most hagyjuk….Jézus él, fantasztikus, majd kiugrott a szívem a helyéről…..
És itt ezen a ponton, mikor végre tényleg másokkal együtt boldog lehetsz erre az üzenetre, zene, közös dicséret semmi….improvizatív zenéről esetleg szöveg nélkül már ne is beszéljünk….”Dicsőség Mennyben az Istennek”…ezt nem lehet, mert ez karácsonyi zene…. Majd a következő félóra: még jó néhány igehely felolvasása, ami nyilván szintén az evangéliumhoz tartozik és a többi. Ezt végig lehet csinálni lefojtottan és fegyelmezetten de azért az ember lelkében a második etap már jórészt arról szól, hogy mikor mehetünk végre ki? Ott süt a nap, a Mindenható kék ege alatt, virágzik ezer virág és Jézus tényleg él….hiszem.
Az intézményesítés végtelen erőltetése elveszi ezt az érzéket és levegőt….persze, aki megszokta, az végig csinálja, ha törik, ha szakad, Pál ezt az alázatoskodásra nevelést szúrta ki, mert kiszorítja az igazi szeretet működését, a Szent Lélek dinamikáját.
A „keresztények világias mintákat utánoznak” állítás bizonyos értelemben azért abszurd (mégis igaz), mert Európában az egész kulturális tér keresztény ihletésű volt az annyira szidalmazott középkorban. Lehet, sok okos keresztény most megkövezne……de ők mondták meg, hogy mit gondolunk az életről, a társadalom működéséről, miért csodás a természet, hogyan épüljenek az emberi kapcsolatok, mi a fontos és mi nem….Egy teljesen más – nemesebb – ethoszra tanították a legkissebbeket is!, mint ami a pogány római verzió volt. Az élet minden területét áthatotta a Szellem (a hanyatló korszakokban kevésbé, de akkor is), ők csinálták a zenét, a sportversenyeket, társasági összejöveteleket, támogatták a művészetet, de még az öltözködést is ők diktálták, a tánc is azon a zenei alapon jött, persze, egy ideig nem engedték. A politikát is persze…. Sok idő telt el, amíg rájöttem, Jézus Krisztusnak mekkora hatalma volt ebben, ezért támadták mindenfelől. És szinte mindenben igazuk volt, főleg abban, hogy Jézus az Élet, reggel imával Benne kelek fel, nem kérdés, hogy a dolgaimat Benne intézem….Ő a Minden (is), rajta kívül nincs semmi…. „Ritkán tévedtek, de volt úgy, hogy (bizonyos értelemben) akkor sem” pl. amikor a geocentrikus világképet forszírozták arra koncentrálva, hogy Jézus a Mennyet összekötötte a Földdel és ez fontosabb, mint hogy a Föld kering a Nap körül. Utóbbit nem értették (persze féltek is tőle), nem is akarták, kerek volt a világ enélkül az egyébként pontos és tudományosan – ma már tudjuk – megalapozott információ nélkül. És Isten engedte 1500 éven keresztül. Ebben semmilyen különbség nem volt a király és az utolsó nemtomki között.
(Persze tisztában vagyok a máglyákkal és más „istenítéletek” problémájával, és az aposztáziával is, de a Jóisten nyilván pontosan tudja, ma hány ember „nem élhet 2szer és hal meg minden nap újra meg újra” a materializmus posványában.)
A politikát illetően (volt külön topic, tudom, de ide tenném) Hahner Péter írja (az abszolút monarchiáról, a korábbi verzió még lazább volt): „A király hatalma már ebben az időszakban is abszolútnak nevezhető abban az értelemben, hogy – elsősorban igazságszolgáltatási ügyekben érvényesülő – hatalma osztatlan volt, és a királyi döntés után az alattvalók már sehová sem fellebbezhettek. Hatalma azonban távolról sem volt korlátlan, hiszen nem kerülhetett szembe a vallási előírásokkal, a királyság „ősi” törvényeivel, a lovagiasság és a józan ész szabályaival, s tiszteletben kellett tartania valamennyi kiváltságos testület és tartomány előjogait.
. Az „isteni jogú monarchia” elnevezést is ősidők óta használták, sokat idézve Pál apostolnak a „rómabeliekhez” írott levele 13. részének első sorait: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, azok Istentől rendeltettek.” Ez persze távolról sem jelenti, hogy Isten eleve szentesíti a király valamennyi intézkedését, s még Bossuet, XIV. Lajos híres főpapja, az isteni jogú monarchia tanának legjelentősebb hirdetője is kijelentette, hogy „ha a fejedelem parancsa ellentétes Istenével, ebben az esetben az alattvaló nem tartozik engedelmességgel.”
Sokat emlegették a „természetes jogot” vagy „az igazság természetes törvényeit” is: ezen azt értették, hogy nem szabad megszegnie a józan ész és az igazságosság normáit, s tiszteletben kell tartania alattvalói szabadságát, tulajdonát és kiváltságait.
Nem szabad diktátorként, despotaként vagy zsarnokként elképzelnünk a francia abszolút monarchia uralkodóit. Ezek a királyok mindössze kormányzati funkcióikat erősítették fel hagyományos, főleg igazságszolgáltató hatalmuk mellett, uralkodásuk azonban nem zsarnokság volt, hanem korlátozott monarchia.”
Ebből a szempontból mindenképp szerencsésebb volt a katolikus egyház autonómiája – persze ezt is emberek építik vagy nem-, mint az „államegyház” konstrukció.
Nos, a reformáció sajnálatos módon szakadást hozott, sok intellektualizálást és nem organikus fejlődést, korrekciót. Ez is az Igazsághoz tartozik. A felvilágosodás óta pedig hideg-gépies-mechanikus fejlődésről beszélhetünk alig Istennel.
Ezért újra és újra az a helyzet áll elő, hogy „gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, amíg kirajzolódik bennetek a Krisztus” (Pál) ….megint a nulláról, az elemi alapokról….kábé úgy 20 évente…..közben a pogány világ ezerrel nyomja a magáét, egyre hangosabban. Nekik ez a római (sajnálatos) örökség ott van, ha akarják, ha nem….
Csak egy felületes példa: Ma olyat, hogy reneszánsz tánc nem látsz, a keresztény közösségekben a legkevésbé. Nincs is ilyen típusú alkalom….ciki lenne…..hogy nézne ki….Keringőt is csak akkor, ha a többségében pogány gyerekek, szalagavató alkalmával eltáncolják, hogy utána a magasból a mélybe néhány feles kíséretében – és akkor finom voltam és nőies – a dunaparton károgjanak, hányják össze magukat és üvöltözzenek artikulálatlanul féléjszaka, mert több nem jön ki belőlük.
Egyedül az okoskodás az, ami nem ciki, erről szól az elmúlt 500 év, ebben van egy konszenzus ortodoxia a „világgal”.
Kultúrát nem lehet csak szóval, csak betűvel, csak intellektussal, folyamatos (üres) beszéddel- prédikációval tanítani, ahhoz szív, szellemi értékek és javak kellenek, működő kapcsolatok, élő közösség, élethelyzetek, természetes környezet, olyan jó (és csakis jó) hagyományok (a többi kuka), programok, amelyek organikusan tanítanak (viselkedést, tartást, értékeket, józan gondolkodást). Átszellemülsz tőlük, egy más világban találod magad, és remélhetőleg meg is változol (újjászületsz), jobb leszel és a világ is jobb hely lesz tőled. Ezt az egyház nem ápolta az utóbbi 150 évben biztos, hagyta, hogy teljesen tönkre verjék és kikopott, ma mindenen a tömeg stílusa és nihilizmusa uralkodik, ahogy O. Gasset fogalmaz. A tömeg ma passzív fogyasztó, így a hitélet is ehhez igazodott. A mise előtt és után éli világias életét és a megízetlenült só…..ld.
Félre értés ne essék, nem sírom vissza a középkort, nem idegen tőlem a modernitás, pl. a krisztusi ihletésű zene, de olyan nem nagyon van és ha véletlenül lenne ihlet, azt brutálisan nyomják le a saját berkeikben (tisztelet a kivételnek), nem kell hozzá külső hatás – az alázatra, a szolgálat elsődlegességére és az ego, az exibici háttérbe szorítására hivatkozva – csak dicséret, csak ima, csak az Ige szolgálata…..csak ez, csak az…..És mit látunk? Kialakul a vallásos ego uralma és tök üres az egész…. És nem a szórakoztató (dopamin) kereszténységre gondoltam, bár a modern formák azok modern formák és lehet azon vitatkozni, hogy akkor mi különbözteti meg az igazit a hamistól. Nos, véleményem szerint nem a látszat, nem a forma, hanem a tekintély és a hitelesség, Krisztus nevének és Szellemének mindennél nagyobb hatalma és ereje…. Igazsága és Szeretete, kreativitása…már ha engedik…..
A Jelenések elején Krisztus üzen néhány gyülekezetnek. Úgy tanultuk, hogy ez részben leképez történelmi korszakokat is (és szól a mának). Így a Thiatira-beli gyülekezet angyalának szóló üzenet a középkorra esik – állítólag. Ezt mondja: „tudom a te dolgaidat, szeretetedet, szolgálatodat és hitedet és tűrésedet és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél”.
Máshol nem hangzik ez így el, ez volt az erősségük Jézabelt leszámítva. Enélkül pengethetjük angyalok nyelvén, semmik vagyunk.
Üdv.