A Szabados Ádám és Sytka (Sitku Tibor) között folyó vita az elmúlt napok érdekes eszmecseréje volt. Azóta is azon gondolkodom, hogy hol a helye a pszichológiának egy lelkész szolgálatában. Van azonban egy gondolat, amivel magam is vitába szállnék. Olyan emberként írok, aki maga is részesült terápiás segítségben, vagyis megtapasztalta a pszichológiai tudásban rejlő erőt. Az Ószövetség viszont a szívem csücske, és ezzel a könyvvel kapcsolatban véleményem szerint óvatlan túlzásokba esett Sytka az egyik cikkében.

Sytka a következőt állította:

„…a Biblia nem lelkigondozói könyv, ráadásul egy lélektanilag tőlünk iszonyú távolságban lévő világban íródott. Kis túlzással az Ószövetség például letudja a lelki problémák kezelését azzal a jó tanáccsal, hogy ‘tartsd meg a Törvényt és akkor jó dolgod lesz’. Oké, néhol mást is mond, de a lényeg, a központi üzenet főként erre szorítkozik. Nem nehéz belátni, hogy ez vajmi kevés egy modern ember számára, aki egészen más társadalomban él egy totálisan más jellegű életet, ami más problémákat hoz felszínre, mint amelyekkel egy ókori zsidó küszködött. Áttanulmányozhatom vele a törvényt, feltárhatom a kortörténetet, megmagyarázhatom a textusokat – de végső soron ez nem fog segíteni rajta.”

Ezzel szemben én úgy látom:

1) Az Ószövetség egy baromi nagy sztori, ami hat ránk.

Az Ószövetség – ahogy ezt Ádám kifejtette – nem csupán egy törvénykönyv. Van benne az is, de leginkább sztorizás, bölcselet és költészet. A lábaink előtt hever sok száz emberi élet. Ahogy egymással kapcsolódtak, ahogy kezelték a problémáikat és helyt adtak Istennek az életükben. A történetek inspirálnak, és ezáltal hatnak a lelkünkre. Ha az ember nem így működne, a Netflix és a rajta futó rengeteg „útkereső tinifilm” lehúzhatná a rolót. A modern ember is tanul és változik a történetek által. Az Ószövetség őszinte, érzelmi drámákat, egzisztenciális kérdéseket feszegető sztorikkal van tele.

2) Az Ószövetség régi sztori, de ettől még releváns. 

A sztoriknak van kulturális/társadalmi síkja, amit az adott kor meghatározott. Az ember (pláne a pszichéje) azonban mennyivel több mint társadalom és kultúra! Ha a kor mindent irrelevánssá tesz,  akkor most már a Good Will Hunting-ot se nézzük meg, hiszen két évtizedes? A Gyűrűk Ura úgy inspirál, hogy nem is ebben a korban, és nem is ebben a világban játszódik. Vannak egyetemes bölcsességek, archetípusok, a léleknek olyan húrjai, amik mindig érvényesek. Az Ószövetség megannyi sztorija, bölcsességirodalma, költészete vajon mit tud mondani a mai kor hajszolt életvitelű, mozaikcsaládban élő, individualista emberének? És mit tud mondani a fájdalom elhordozásáról, a férfiasságról, a küzdelmes életről, a veszteségről, a szerelemről, vagy mondjuk a nők tárgyiasításáról vagy megbecsüléséről? Te jó ég, annyi sztori van benne ezekről, hogy végiggondolni is nehéz!

3) Az Ószövetség egyik szuperereje az, hogy régi.

Ijesztő kijelentés, ha a reneszánsz kor emberei (Dante), vagy a középkori Genf (Kálvin), vagy az ipari forradalom Angliája (Spurgeon) után egyedül a 21. századi ember érzi úgy, hogy ez a könyv a mai problémákra nem tud már mit mondani. De figyeljük meg: nem lehet, hogy ez a kijelentés önmagában a mai korszellem? C. S. Lewis irodalomprofesszorként szorgalmazta, hogy régi könyveket is olvassunk, ne csak kortárs irodalmat. Mégpedig azért, nehogy a kronológiai sznobizmus bűnébe essünk: vagyis hogy azt gondoljuk, a régiek nem tudtak semmit. A korunkat és annak vakfoltjait pont az tudja feltárni, ha találkozunk a régiekkel – a ránk hagyott írásaikon keresztül. „Modern problémákon modern, pszichológiai válaszok tudnak csak segíteni!”, ez például szerintem egy ilyen vakfolt. Egyébként azt is mondja C. S. Lewis, hogy már csak azért is bízzunk a régi könyvekben, mert csak azok maradnak egyetemes megbecsülésben, amik kiálták az idő próbáját.

4) Az Ószövetségi sztorikban pont az a jó, hogy nem kegyeskedő egyházi mesékről és csoportterápiás alkalmakról szólnak.

Nekem az a benyomásom, hogy az Ószövetségben hétköznapi, hús-vér emberekről van szó. Ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek, harcoltak, földet műveltek, ünnepeik voltak, és Isten természetesen volt az életükben, vagy épp ellenkezőleg, hanyag természetességgel léptették le Jahvét. Az ember a valósággal találkozik a történetekben, nem álkeresztény kegyeskedéssel vagy a terápiás kultúrával. Emlékszem, amikor a pszichológusom azt mondta, Dávid, állj már le azzal, hogy mindent túl akarsz pszichologizálni. Mindent kielemzel. Önmagad akarod teljesen kifordítani. Menj inkább ki, és élj! Haragudj, keveredj konfliktusba, szeress, kiabálj, egyél, nevess, játssz. A valóság talaján élő emberek történeteivel azért is érdemes volna megismertetni az újabb generációkat, hogy elgondolkodjanak, hogy ha gondjaik akadnak az udvarlással, nem biztos, hogy lelkigondozóra van szükségük. Inkább a Sámuel könyvében látható Dávid bátorságára, kockázatvállalására, hasonló férfi társaságra és arra, hogy önelemzés helyett éljenek. 

5) Az Ószövetségnek identitásképző célja is van.

Az Újszövetséget érdemes megkérdezni arról, hogy miről szól az Ószövetség. Az egyik, amit mondani fog, hogy a zsidóság ókori története a mi történetünk. Be lettünk oltva egy négyezer éves sztoriba. Én ezt azért tartom különlegesnek, mert a mai kor emberének egyik komoly lelki problémája az identitásválságához kapcsolódik. Kik vagyunk, honnan jöttünk, miért vagyunk, hova tartunk? A mai társadalom ezt a problémát hozza a felszínre, és pont rajtunk – az Ige tanítóin, teológusokon, pasztorálpszichológusokon és pásztorokon – múlik, hogy sikerül-e átadni a teljes képet az újabb és újabb (küszködő) generációknak. Vagy leszünk a (posztmodern) kortünet részei, és azt állítjuk, hogy nincs ilyen nagy, átfogó Narratíva, és feladjuk.

6) Az Ószövetség Isten sztorija, aki ugyanaz, mint Jézus.

„Az Ószövetség rólam szól.” Jézus ezt állította. Nem csak abban az értelemben, hogy előkészítette az érkezés és megváltás nagy sztoriját, hanem úgy is, hogy tetten érhető ugyanaz a lelkület, szeretet, emberekhez való odafordulás, pasztorálpszichológia (Ezékiel könyve) az Ószövetség Istenében, mint Jézusban. Tudom, hogy ezt sokan nem látják. De mégis így van. És ami a legfontosabb: az apostolok így látták. Számukra ez a könyv a mennyek Pásztorának a könyve volt. Legtöbbször nem is a törvényt, hanem a sztorikat, a narratíváját idézték.

7) És mi van akkor a sokféle lelki bántalommal?

Lelkész vagyok, ezért tapasztalom, hogy milyen kérdésekkel küszködnek az emberek. Házassági krízisek, válások, alternatív nemi vonzódások, roncsolt anya/apakép, határhúzási problémák, megfeleléskényszer, elnyomás és bántalmazás, és van személyiségzavarra is példa, akár súlyosabb formában. Mindig mérlegelek, hogy mikor van szükség szakemberre. Hálás vagyok a szakemberekért. Remélem, hogy jól mérem fel a felelősségem és képességeim határait. Azonban van egy érdekes tapasztalatom: Az Ószövetség történeteit prédikálom hétről hétre. Isten igazságát, kegyelmét, a reményt mutatva meg a történetekből. Az emberi lét magaslatait és mélységeit. És időről-időre azt tapasztalom, hogy történik valami. Lelki állapottól függetlenül, pszichésen mélyen vagy éppen magasságokban lévő emberek, akár gyász vagy veszteség idején, enervált, kiégett állapotban vagy feloldhatatlan kérdésekkel küszködve az igehirdetés végére örömmel, felszabadulva, megkönnyebbülve távoznak. A psziché mely részét érinti meg egy ószövetségi sztori annyira, hogy traumák közepette is remény születik a lelkükben? Milyen erő ez? Szerintem ez az, ami túlmutat a lelkigondozáson és annak határain.

Amit azzal kapcsolatban írt Sytka, hogy a diákok egyszerűen azért mennek el a pasztorálpszichológia felé, mert az praktikus, részben igaz lehet. De ennek az egyik oka, hogy számukra is kiüresedett az Ószövetség és Biblia mint praktikus könyv. Ezt a tévhitüket nem megerősíteni kellene, hanem épp ellenkezőleg: miénk a felelősség, hogy rámutassunk, hogy amit a kezükben tartanak, az ennél sokkal többet tud.

Üdvözlettel:
Hamar Dávid