Érdeklődéssel hallgattam végig (még a helyszínen) a november 23-i Keresztyénség és filozófia konferencia előadásait, és azóta is forgattam magamban, amit aznap az előadótársaimtól hallottam. Az átfogó nagy témáról (kereszténység és filozófia) a bevezető előadásomban elmondottakat gondolom, de az alábbi posztban összeszedtem néhány további rövid reflexiót, ami a többi előadással kapcsolatban fogalmazódott meg bennem. Ezek tényleg rövidek, ráadásul meglehetősen szubjektívek, de talán másnak is segítenek továbbgondolni a felvetéseket.

Dr. Ruff Tibor (Kant és a keresztyénség)

Ruff Tibor egyetlen izgalmas, kacskaringós gondolatmenetet vázolt fel (láthatóan fejből, jegyzetek nélkül!), amelynek Kant végül inkább apropója, mintsem tárgya lett. Az előadás olyan volt, mint egy virtuóz szóbeli esszé, amelynek központi gondolata az, hogy amikor Isten attribútumairól gondolkodunk, szükségképpen ellentmondásokba ütközünk. Kant ezzel a filozófiai tézisével elválasztotta a tudás és a hit szféráját, és más irányba hajlította a nyugati gondolkodás történetét, de valóban nem ő maga a lényeges, hanem ez az elhajlítás.

Helyesnek látom, hogy Kant és a keresztény hit kapcsolatát vizsgálva ez a gondolat került középpontba, magának a kanti tézisnek a helyességével kapcsolatban viszont maradtak bennem kételyek. Polányi Mihály Személyes tudás című tudományfilozófiai művében éppen ezt a kanti elválasztást igyekezett meghaladni (a könyve alcíme: Úton egy posztkritikai filozófia felé), és Lesslie Newbigin is inkább a nyugati gondolkodás válságtünetének tartotta az objektív tények és a szubjektív értékek elválasztását, amely egyértelműen a tudás és hit szembeállítását tételező kanti filozófia gyümölcse.

Bár magam is úgy gondolom, hogy az emberi értelem nem képes teljesen (sőt, néha sehogy sem) befogadni Isten dolgait, ezért a hit több a tudásnál, az istenismeret pedig meghaladja az értelem logikai kategóriáit, Ruff Tibornál lényegesen kisebb lelkesedéssel viszonyulok a tudás és a hit viszonyáról szóló kanti tézishez. Inkább Polányi és Newbigin (no meg Marjorie Greene, Alaisdair MacIntyre, Esther Meek, Steve Garbor, C. Stephen Evans és mások) mellett állok, és olyan ismeretelméleti modelleket részesítek előnyben, amelyek a megismerésben a hit és a tudás kooperációját mutatják be a szembeállítás helyett. Amit Ruff Tibor az előadásban a π-ről mondott, az viszont számomra is meggyőző analógiája az istenismeret szükségszerű egyszerűsítésének.

Dr. Szalai Miklós (Hegel és a keresztyénség)

Amikor Szalai Miklóst hallgattam, egy rendkívül magával ragadó előadót hallgattam, akinek előadói stílusa régi professzorok és akadémikusok stílusára emlékeztetett. Ebben a Hegelről szóló előadásában külön értékeltem, hogy a német idealistát egyetlen pillanatra sem próbálta valódi kereszténynek láttatni, miközben hihetően mutatta be, hogy Hegel miért tekintette a saját rendszerét mégis egyfajta keresztény filozófiának.

Szalai Miklós ateistaként is világosan látja, hogy a keresztény hit lényegéhez tartozik mind annak formális princípiuma (a Szentírás isteni ihletettségébe és tekintélyébe vetett hit), mind annak materiális princípiuma (a Krisztus helyettes engesztelő haláláról szóló evangélium), Hegel viszont mindkettőt tagadta. Ugyanakkor Szalai Miklós azt is megmutatta, hogy amikor a kereszténység civilizációs kihívásokkal néz szembe, valószerűtlen szövetségesei is akadhatnak.

Az előadás kapcsán azon gondolkodtam el, hogy vajon a történelmi szituációk ma hogyan hatnak a filozófiára és a teológiára, milyen mértékben helyes a kontextualizáció, és vajon egy időtlen igazság vagy egy korábbi időhöz köthető történelmi valóság mikor válik a jelen martalékává, és mikor útjelző táblává a jelen számára. Abban biztos vagyok, hogy a történelmi helyzetek változnak, ezért a nem történelemtől függő, vagy a korábban végérvényesen megtörtént üdvesemények is máshogy lépnek kölcsönhatásra a jelennel, mint a múlttal. Ez azonban nem vezethet oda, hogy a történelem elnyelje a hit történelem feletti igazságait, vagy múltbeli valóságait.

Dr. Czakó István (Kereszténység és filozófia Kierkegaard gondolkodásában: lehetséges-e keresztény filozófia?)

Czakó István rendkívül elvont nyelvezetet alkalmazó gondolatmenete paradox módon szenvedélyekkel megragadható, egzisztenciális igazságokat érintett. Kierkegaard – az előadás témája – számomra az egyik legfontosabb filozófiai gondolkodó, szinte mindent elolvastam tőle, amit lehetett, ezért otthonosan éreztem magam az előadás szövevényes világában.

Az a gondolat, ami engem most a legjobban elgondolkodtatott, a „kereszténységben” való keresztény egzisztencia lehetőségének dilemmája volt. Kierkegaard Dániájában mindenki kereszténynek vallotta magát, noha esztétikai vagy etikai életet élt, a hit egzisztenciális tapasztalata nélkül. Emiatt Kierkegaard mélyen ellentmondásosnak tartotta ebben a közegben a keresztény egzisztenciát. Ebből fakadt egész szerzői tevékenysége, amely a kereszténység illúziójából akarta felébreszteni az embereket, hogy Krisztusban higgyenek. Vajon hasonló szituációban vagyunk-e ma, amikor a rendszer keresztény civilizációs értékekre hivatkozik, és az egyházak jelentős része egzisztenciális függésben van a kormányzati forrásoktól? Lehet-e kereszténynek lenni ma a „kereszténységben”?

Hajlok arra, hogy a kereszténységre való közéleti hivatkozás ellenére ez az analógia ma nem teljesen működik, de legalábbis félrevezető. A mai Magyarországon nem élünk olyasfajta kereszténységben, ami Kierkegaard világát jellemezte. Éppen ellenkezőleg, a kereszténység történelmi veresége utáni korban vagyunk, a posztkeresztény nyugati kultúra részeként, annak egy lázadó félszigeteként. Nem egy valódi kereszténységben vagyunk keresztények, pontosabban nem a kereszténység látszatában, amelyről Kierkegaard beszélt, inkább csak a látszatot utólag használatba vevő szekuláris pogányságban. Ez egy egészen másfajta kontextus, mint Kierkegaard-é volt. Szerintem ma is inkább az Kierkegaard legfontosabb üzenete számunkra, hogy a valódi tanítvány nem a történelmet, hanem a Mestert követi, belső szenvedéllyel.

Dr. Horváth Orsolya (Heidegger és a keresztyénség)

Egészen rendkívüli szellemi csemege volt Horváth Orsolya Heideggerről szóló előadása. Az előadásból gyönyörűen kirajzolódott Heidegger ontológiai építkezése, és hogy ezt az építkezést milyen mélyen meghatározta a teológiához való ambivalens viszonya. Heidegger egyszerre merített inspirációt a teológiából, és fordult azzal szembe. A teológiai dogmáktól megszabadított filozófiai gondolkodást tekintette szabadnak.

Horváth Orsolyát hallgatva fokozatosan fészkelt ugyanakkor a gondolataimba, hogy miközben Heidegger a gondolati szabadságnak próbált minél nagyobb legelőt kihasítani, paradox módon egyre inkább lezárta a szabad gondolkodás elől a teológia legelőjét, azt a területet, ahol Istenről és a hozzá való viszonyról szabadon, a teológiai dogmáktól való elhatárolódás nélkül lehet beszélgetni. Keresztényként, aki a kinyilatkoztatás világosságát valódinak tartom, Heidegger vízióját egyre fojtogatóbbnak éreztem, míg végül teljesen el is veszített a maga számára.

Azt hiszem, soha nem sikerült még olyan mélyen megértenem a Heidegger létfilozófiáját motiváló szabadságvágyat, mint ez által az előadás által, és soha nem éreztem olyan kudarcosnak ezt a létfilozófiát, mint éppen abban a pillanatban, amikor Horváth Orsolya kiváló prezentációja révén összeállt bennem a kép.

Dr. Bernáth László (Teizmust támadó szcientista ellenvetések)

Totálisan más világba csöppentem, amikor Bernáth László a szcientizmusról kezdett beszélni. Egyetlen zseniális meglátását mutatta meg a szcientizmussal kapcsolatban: a szcientisták valójában úgy tekintenek a tudományos magyarázatokra, mint a magyarkártyában az adura. Legyen bármilyen gyenge és valószínűtlen is egy tudományos magyarázat, a szcientistáknak az akkor is üti a legerősebb bármilyen egyéb magyarázatot. Ez az egyszerű tény az oka annak, hogy miért olyan frusztráló szcientistákkal vitatkozni. Ez egy nagyon hasznos észrevétel.

Amit viszont Bernáth László az előadás végén Lutherről mond (hogy ő volt az első, aki ilyen adut használt intellektuális vitákban), az szerintem nem áll meg. Biztosan nem Luther volt az első, aki aduként használta a Szentírást. Athanasziosz például Lutherhez hasonlóan már a Kr. u. 4. században hangsúlyozta, hogy az egyház az apostoli Szentíráson nyugszik, és akik azt elhagyják, nem nevezhetők kereszténynek. Lerinumi Szent Vince a Kr. u. 5. században pedig azt írta a Commoditoriumban, hogy az atyák első nemzedéke által értelmezett apostoli Szentírás szabja meg a hit kereteit, és méri meg a későbbi hagyományt. A Kr. u. 2-3. századi regulae fidei is valamiféle adu volt a bibliaértelmezésben. És maga a Magisztérium is aduként használta a vitákban a saját értelmező tekintélyét (erről sokat tudnának mesélni a reformátorok és későbbi utódaik).

Ez azonban nem változtat azon, hogy a szcientizmus kapcsán Bernáth Lászlónak igaza van. A szcientisták aduként csapják az asztalra a legrosszabb tudományos magyarázatokat is, ez az egyik gyakori oka annak, hogy zsákutcába futnak a velük való viták.

Drs. Békefi Bálint (Analitikus filozófia és a keresztyénség)

Békefi Bálint remek előadása többek között azt mutatta meg, hogy mi az analitikus filozófia, milyen törekvései vannak az analitikus filozófiának, vannak-e sajátos dogmái vagy jellegzetességei, amelyek összekötik a különböző irányzatait, és vajon hogy viszonyul az analitikus filozófia a kereszténységhez, illetve a keresztény analitikus filozófusok hogyan alkalmazzák a módszereit a kereszténység védelmében. Bálint előadása pont olyan tárgyilagos és pontos volt, mint amit az analitikus filozófusoktól általában megszokhattunk.

Az előadást izgalmas beszélgetés követte, amely a felvételen már nem hallatszik. Tapintható volt a teremben a kontinentális és az analitikus hagyomány közti feszültség, vagy talán pontosabb, ha azt mondom: közöttünk tátongott az a szakadék, amely elválasztja egymástól a két bölcseleti hagyományt. De talán éppen a két hagyomány együttes jelenlétéből kibontakozó beszélgetés mutatja, hogy ez nem csak terméketlen feszültség lehet.

Kifejezetten örültem annak, hogy a filozófiatörténet izgalmas gondolkodói mellett helyet kapott a konferencián az analitikus filozófia, a filozófia talán leginkább tudományos, vagy a tudományos intézményrendszerbe és annak elvárásaiba kényszerített formája. Így volt kerek a tematika. Azonban éppen ebből a kölcsönhatásból látszott az is nagyon egyértelműen, hogy az analitikus filozófia mennyire szűk térre szorítja be a szárnyalni vágyó intuíciót, és hogy milyen nagy szüksége lenne az analitikus filozófiának éppen arra a bölcseleti reflexióra, amely erre a korlátozottságára mutat rá.