Érdeklődéssel hallgattam végig (még a helyszínen) a november 23-i Keresztyénség és filozófia konferencia előadásait, és azóta is forgattam magamban, amit aznap az előadótársaimtól hallottam. Az átfogó nagy témáról (kereszténység és filozófia) a bevezető előadásomban elmondottakat gondolom, de az alábbi posztban összeszedtem néhány további rövid reflexiót, ami a többi előadással kapcsolatban fogalmazódott meg bennem. Ezek tényleg rövidek, ráadásul meglehetősen szubjektívek, de talán másnak is segítenek továbbgondolni a felvetéseket.
Dr. Ruff Tibor (Kant és a keresztyénség)
Ruff Tibor egyetlen izgalmas, kacskaringós gondolatmenetet vázolt fel (láthatóan fejből, jegyzetek nélkül!), amelynek Kant végül inkább apropója, mintsem tárgya lett. Az előadás olyan volt, mint egy virtuóz szóbeli esszé, amelynek központi gondolata az, hogy amikor Isten attribútumairól gondolkodunk, szükségképpen ellentmondásokba ütközünk. Kant ezzel a filozófiai tézisével elválasztotta a tudás és a hit szféráját, és más irányba hajlította a nyugati gondolkodás történetét, de valóban nem ő maga a lényeges, hanem ez az elhajlítás.
Helyesnek látom, hogy Kant és a keresztény hit kapcsolatát vizsgálva ez a gondolat került középpontba, magának a kanti tézisnek a helyességével kapcsolatban viszont maradtak bennem kételyek. Polányi Mihály Személyes tudás című tudományfilozófiai művében éppen ezt a kanti elválasztást igyekezett meghaladni (a könyve alcíme: Úton egy posztkritikai filozófia felé), és Lesslie Newbigin is inkább a nyugati gondolkodás válságtünetének tartotta az objektív tények és a szubjektív értékek elválasztását, amely egyértelműen a tudás és hit szembeállítását tételező kanti filozófia gyümölcse.
Bár magam is úgy gondolom, hogy az emberi értelem nem képes teljesen (sőt, néha sehogy sem) befogadni Isten dolgait, ezért a hit több a tudásnál, az istenismeret pedig meghaladja az értelem logikai kategóriáit, Ruff Tibornál lényegesen kisebb lelkesedéssel viszonyulok a tudás és a hit viszonyáról szóló kanti tézishez. Inkább Polányi és Newbigin (no meg Marjorie Greene, Alaisdair MacIntyre, Esther Meek, Steve Garbor, C. Stephen Evans és mások) mellett állok, és olyan ismeretelméleti modelleket részesítek előnyben, amelyek a megismerésben a hit és a tudás kooperációját mutatják be a szembeállítás helyett. Amit Ruff Tibor az előadásban a π-ről mondott, az viszont számomra is meggyőző analógiája az istenismeret szükségszerű egyszerűsítésének.
Dr. Szalai Miklós (Hegel és a keresztyénség)
Amikor Szalai Miklóst hallgattam, egy rendkívül magával ragadó előadót hallgattam, akinek előadói stílusa régi professzorok és akadémikusok stílusára emlékeztetett. Ebben a Hegelről szóló előadásában külön értékeltem, hogy a német idealistát egyetlen pillanatra sem próbálta valódi kereszténynek láttatni, miközben hihetően mutatta be, hogy Hegel miért tekintette a saját rendszerét mégis egyfajta keresztény filozófiának.
Szalai Miklós ateistaként is világosan látja, hogy a keresztény hit lényegéhez tartozik mind annak formális princípiuma (a Szentírás isteni ihletettségébe és tekintélyébe vetett hit), mind annak materiális princípiuma (a Krisztus helyettes engesztelő haláláról szóló evangélium), Hegel viszont mindkettőt tagadta. Ugyanakkor Szalai Miklós azt is megmutatta, hogy amikor a kereszténység civilizációs kihívásokkal néz szembe, valószerűtlen szövetségesei is akadhatnak.
Az előadás kapcsán azon gondolkodtam el, hogy vajon a történelmi szituációk ma hogyan hatnak a filozófiára és a teológiára, milyen mértékben helyes a kontextualizáció, és vajon egy időtlen igazság vagy egy korábbi időhöz köthető történelmi valóság mikor válik a jelen martalékává, és mikor útjelző táblává a jelen számára. Abban biztos vagyok, hogy a történelmi helyzetek változnak, ezért a nem történelemtől függő, vagy a korábban végérvényesen megtörtént üdvesemények is máshogy lépnek kölcsönhatásra a jelennel, mint a múlttal. Ez azonban nem vezethet oda, hogy a történelem elnyelje a hit történelem feletti igazságait, vagy múltbeli valóságait.
Czakó István rendkívül elvont nyelvezetet alkalmazó gondolatmenete paradox módon szenvedélyekkel megragadható, egzisztenciális igazságokat érintett. Kierkegaard – az előadás témája – számomra az egyik legfontosabb filozófiai gondolkodó, szinte mindent elolvastam tőle, amit lehetett, ezért otthonosan éreztem magam az előadás szövevényes világában.
Az a gondolat, ami engem most a legjobban elgondolkodtatott, a „kereszténységben” való keresztény egzisztencia lehetőségének dilemmája volt. Kierkegaard Dániájában mindenki kereszténynek vallotta magát, noha esztétikai vagy etikai életet élt, a hit egzisztenciális tapasztalata nélkül. Emiatt Kierkegaard mélyen ellentmondásosnak tartotta ebben a közegben a keresztény egzisztenciát. Ebből fakadt egész szerzői tevékenysége, amely a kereszténység illúziójából akarta felébreszteni az embereket, hogy Krisztusban higgyenek. Vajon hasonló szituációban vagyunk-e ma, amikor a rendszer keresztény civilizációs értékekre hivatkozik, és az egyházak jelentős része egzisztenciális függésben van a kormányzati forrásoktól? Lehet-e kereszténynek lenni ma a „kereszténységben”?
Hajlok arra, hogy a kereszténységre való közéleti hivatkozás ellenére ez az analógia ma nem teljesen működik, de legalábbis félrevezető. A mai Magyarországon nem élünk olyasfajta kereszténységben, ami Kierkegaard világát jellemezte. Éppen ellenkezőleg, a kereszténység történelmi veresége utáni korban vagyunk, a posztkeresztény nyugati kultúra részeként, annak egy lázadó félszigeteként. Nem egy valódi kereszténységben vagyunk keresztények, pontosabban nem a kereszténység látszatában, amelyről Kierkegaard beszélt, inkább csak a látszatot utólag használatba vevő szekuláris pogányságban. Ez egy egészen másfajta kontextus, mint Kierkegaard-é volt. Szerintem ma is inkább az Kierkegaard legfontosabb üzenete számunkra, hogy a valódi tanítvány nem a történelmet, hanem a Mestert követi, belső szenvedéllyel.
Dr. Horváth Orsolya (Heidegger és a keresztyénség)
Egészen rendkívüli szellemi csemege volt Horváth Orsolya Heideggerről szóló előadása. Az előadásból gyönyörűen kirajzolódott Heidegger ontológiai építkezése, és hogy ezt az építkezést milyen mélyen meghatározta a teológiához való ambivalens viszonya. Heidegger egyszerre merített inspirációt a teológiából, és fordult azzal szembe. A teológiai dogmáktól megszabadított filozófiai gondolkodást tekintette szabadnak.
Horváth Orsolyát hallgatva fokozatosan fészkelt ugyanakkor a gondolataimba, hogy miközben Heidegger a gondolati szabadságnak próbált minél nagyobb legelőt kihasítani, paradox módon egyre inkább lezárta a szabad gondolkodás elől a teológia legelőjét, azt a területet, ahol Istenről és a hozzá való viszonyról szabadon, a teológiai dogmáktól való elhatárolódás nélkül lehet beszélgetni. Keresztényként, aki a kinyilatkoztatás világosságát valódinak tartom, Heidegger vízióját egyre fojtogatóbbnak éreztem, míg végül teljesen el is veszített a maga számára.
Azt hiszem, soha nem sikerült még olyan mélyen megértenem a Heidegger létfilozófiáját motiváló szabadságvágyat, mint ez által az előadás által, és soha nem éreztem olyan kudarcosnak ezt a létfilozófiát, mint éppen abban a pillanatban, amikor Horváth Orsolya kiváló prezentációja révén összeállt bennem a kép.
Dr. Bernáth László (Teizmust támadó szcientista ellenvetések)
Totálisan más világba csöppentem, amikor Bernáth László a szcientizmusról kezdett beszélni. Egyetlen zseniális meglátását mutatta meg a szcientizmussal kapcsolatban: a szcientisták valójában úgy tekintenek a tudományos magyarázatokra, mint a magyarkártyában az adura. Legyen bármilyen gyenge és valószínűtlen is egy tudományos magyarázat, a szcientistáknak az akkor is üti a legerősebb bármilyen egyéb magyarázatot. Ez az egyszerű tény az oka annak, hogy miért olyan frusztráló szcientistákkal vitatkozni. Ez egy nagyon hasznos észrevétel.
Amit viszont Bernáth László az előadás végén Lutherről mond (hogy ő volt az első, aki ilyen adut használt intellektuális vitákban), az szerintem nem áll meg. Biztosan nem Luther volt az első, aki aduként használta a Szentírást. Athanasziosz például Lutherhez hasonlóan már a Kr. u. 4. században hangsúlyozta, hogy az egyház az apostoli Szentíráson nyugszik, és akik azt elhagyják, nem nevezhetők kereszténynek. Lerinumi Szent Vince a Kr. u. 5. században pedig azt írta a Commoditoriumban, hogy az atyák első nemzedéke által értelmezett apostoli Szentírás szabja meg a hit kereteit, és méri meg a későbbi hagyományt. A Kr. u. 2-3. századi regulae fidei is valamiféle adu volt a bibliaértelmezésben. És maga a Magisztérium is aduként használta a vitákban a saját értelmező tekintélyét (erről sokat tudnának mesélni a reformátorok és későbbi utódaik).
Ez azonban nem változtat azon, hogy a szcientizmus kapcsán Bernáth Lászlónak igaza van. A szcientisták aduként csapják az asztalra a legrosszabb tudományos magyarázatokat is, ez az egyik gyakori oka annak, hogy zsákutcába futnak a velük való viták.
Drs. Békefi Bálint (Analitikus filozófia és a keresztyénség)
Békefi Bálint remek előadása többek között azt mutatta meg, hogy mi az analitikus filozófia, milyen törekvései vannak az analitikus filozófiának, vannak-e sajátos dogmái vagy jellegzetességei, amelyek összekötik a különböző irányzatait, és vajon hogy viszonyul az analitikus filozófia a kereszténységhez, illetve a keresztény analitikus filozófusok hogyan alkalmazzák a módszereit a kereszténység védelmében. Bálint előadása pont olyan tárgyilagos és pontos volt, mint amit az analitikus filozófusoktól általában megszokhattunk.
Az előadást izgalmas beszélgetés követte, amely a felvételen már nem hallatszik. Tapintható volt a teremben a kontinentális és az analitikus hagyomány közti feszültség, vagy talán pontosabb, ha azt mondom: közöttünk tátongott az a szakadék, amely elválasztja egymástól a két bölcseleti hagyományt. De talán éppen a két hagyomány együttes jelenlétéből kibontakozó beszélgetés mutatja, hogy ez nem csak terméketlen feszültség lehet.
Kifejezetten örültem annak, hogy a filozófiatörténet izgalmas gondolkodói mellett helyet kapott a konferencián az analitikus filozófia, a filozófia talán leginkább tudományos, vagy a tudományos intézményrendszerbe és annak elvárásaiba kényszerített formája. Így volt kerek a tematika. Azonban éppen ebből a kölcsönhatásból látszott az is nagyon egyértelműen, hogy az analitikus filozófia mennyire szűk térre szorítja be a szárnyalni vágyó intuíciót, és hogy milyen nagy szüksége lenne az analitikus filozófiának éppen arra a bölcseleti reflexióra, amely erre a korlátozottságára mutat rá.
Bernáth László előadása nagyon tetszett, 2x is meghallgattam. A téma mellé a szórakoztatási faktor is jól volt kimérve. 😀
Szervusz Ádám!
Köszönöm/köszönjük a megtisztelő reflexiókat.
Nem tudom megállni, hogy felvegyem a kesztyűt az utolsó bekezdésed kapcsán. De szigorúan konstruktív szándékkal! 🙂
Szerintem az analitikus filozófia éppen abban segít — amiben az alternatívái kevesebb eszközt nyújtanak –, hogy mit tegyünk, amikor „a szárnyalni vágyó intuíció” ellentmondásokba ütközik, legyen szó akár két ember vagy irányzat ütközéséről, akár belső gondolati feszültségeink feloldásáról. Az olyan filozófia, amelynek nincs eszközkészlete az intuícióink élveboncolásához, gyakran vagy beleragad némelyikbe, a többit figyelmen kívül hagyva, vagy rövidre zárja önmagát, minden problémában feloldhatatlan paradoxont látva.
Szia Bálint!
Az analitikus módszer szerintem is gyakran hasznos lehet, amikor az emberek széttárják a kezüket és azt mondják: ez paradoxon/ellentmondás!
Ugyanakkor az intuíció élveboncolása egyszerű szárnyszegés is lehet, ami ugyanúgy a felfedezés szomorú akadálya, mintha az esztétikára adnánk a logika kényszerzubbonyát. Maga az a tény, hogy az analitikus filozófia többé-kevésbé a tudomány módszereivel akar dolgozni, szűkebb térbe szorítja, mint ahol a megismerés valójában történik.
Arról egyébként szerinted mit mondana az analitikus filozófiai hagyomány, hogy mi fán terem maga az intuíció?
Az intuíció az analitikus hagyományon belül is aktívan használt és vitatott fogalom. Valami olyasmit szoktak érteni alatta, amit az ember egy filozófiailag problémás kérdésben gondol az arról való filozofálástól függetlenül, vagy azt megelőzően. Ez lehet puszta sejtés vagy megérzés (pl. ‘a matematikát felfedezzük, nem feltaláljuk’), fogalmi belátás (pl. ‘semmi sem lehet egyszerre teljesen zöld és piros’), normatív ítélet (pl. ‘a túlélés érdekében megengedhető lopni’), de megkérdőjelezhetetlen erejű, mégis bizonyíthatatlan evidencia is (pl. ‘1+1=2’).
Azokat a gondolatkísérleteket, amelyek az efféle zsigeri meggyőződéseinket igyekeznek felerősíteni és kikristályosítani, de nem érvek segítségével, félig viccesen „intuíciópumpának” is szokták nevezni. Az intuíciók tárgyai mellett persze lehet érvelni, de sokak szerint az intuitív meggyőződéseinknek lehet az érvektől független ereje is.
Arról jócskán vitatkoznak az analitikusok, hogy (deskriptíven) mennyire támaszkodik a filozófia az intuíciókra, és hogy (normatívan) mennyire kellene támaszkodnia. Nehéz ugyanis igazolni az intuíciók megbízhatóságát, de közben sokak szerint nem nagyon lenne honnan kiindulnunk, ha elvetnénk őket.
Még valami az előbbiekhez: a filozófiai intuíciók egymással feszültségben is állhatnak, ezért annyira nehéz megoldani a filozófiai problémákat. És sajnos kevés eszközünk van arra, hogy megkülönböztessük a helyes és a téves intuíciókat. Vannak, akik elég optimisták ezen a téren, pl. a természettudománytól várják, hogy az majd szépen desztillálni fogja nekünk a megbízható intuíciókat a többi közül, de ez nem nagyon fog sikerülni, mert maga a tudomány is elképzelhetetlen intuíciók nélkül. (A tudományos módszer mögött van egy sor episztemológiai intuíció, például az igazolás természetéről, meg metafizikai is, mondjuk arról, hogy léteznek természeti törvények vagy oksági viszony.)
Bernáth László előadása nekem is tetszett (a többit még nem néztem meg, de tervezem). Elnézést az önreklámért, de a saját blogomon nemrég írtam egy posztot hasonló témában: https://torvenyteleneszoszto.blog.hu/2024/11/18/tudomany_es_vallas_hol_itt_a_konfliktus
(Amúgy a blogomon jórészt a kereszténység és a filozófia viszonylatában írok dolgokról, mint végzős filozófushallgató – hátha érdekel valakit innen is.)
Bálint,
fontos volt az előadásodban, és pont idevág, hogy az analitikus filozófia alapvetően a tudományos intézményrendszerbe igyekszik integrálódni, annak feszességéhez igazodik a működése. Ennek az az egyik következménye, hogy elidegenedett a filozófiának attól a formájától, amelyik inkább az esztétikához közelít és bátrabban hagyatkozik az intuíció csapongóbb, bátrabb, a logika eszközeivel nehezebben kezelhető mozdulataira. Az analitikus filozófia zavarba jön, amikor szembejön vele mondjuk Nietzsche Vidám tudománya, és sem azt nem érti, mitől lenne az tudomány, sem azt, hogy mit kezdjen a vidám szóval. Nietzschét sokan mégis relevánsabbnak érzik a bölcsesség keresésében, mint mondjuk Frege logicizmusát, mert az élet, a lét, az egzisztencia sokkal több, mint amit a logika megragadhat. Ennek oka szerintem abban keresendő, amit Dooyeweerd a szféra-szuverenitásról mondott.
Értem azt a szándékot, hogy az analitikusok mérni, tesztelni, igazolni vagy cáfolni szeretnék az esztétikához közelítő ítéleteket, és még a bizalmatlanságot sem tartom teljesen indokolatlannak. A filozófia ne fulladjon ezotériába! Ugyanakkor nem véletlenül létezik a logika mellett az esztétika is, a tudomány mellett a művészet is, és korántsem egyértelmű, hogy a filozófiának a tudományba kell integrálódnia, vagy hogy integrálódnia kell-e valamelyikbe. És ha már igen: miért ne mondjuk a teológiába, amely ugyancsak különbözik a tudománytól, még ha a modernitás a hittudomány címkével tisztelte is meg?
Oda akarok kilyukadni, hogy a valóság legfontosabb kérdései nem feltétlenül a tudomány rigorózus módszertanával megragadható, leírható, tesztelhető kérdések, és időnként sokkal több közük van olyan jelenségekhez, amelyek egyszerűen kezelhetetlenek az analitikus módszertan számára. A filozófia pedig a valóságról akar gondolkodni, úgy, hogy azt fel is fedezze.
Ádámtól: „A filozófia pedig a valóságról akar gondolkodni, úgy, hogy azt fel is fedezze.”
Az emberi filozófia képes-e a való(igaz)ságot teljesen megérteni és felfedezni, feltárni? Nyilván nem, de próbálkozik.
Bálint témaköre minden tekintetben közelebb áll hozzám, mint a régi elmélkedőké. A legkisebb részek is óriási jelentőséggel bírnak a Biblia tanulmányozásában és bizony az intuitív gondolatok nélkül mindig beragad az ember egy adott nézőpontba vagy véleménybe.
Szerintem Jézus is analitikus hozzáállással viszonyult a mennyei szóhoz:
Máté 5:18 Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen „i” betű vagy egyetlen írásjel sem tűnik el a Törvényből, amíg az egész meg nem valósul!
Máté 5:19 Aki tehát csak egyet is eltöröl/lazává tesz/kiold/érvénytelenít a legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, a legkisebbnek fogják mondani a mennyek királyságában; aki viszont teljesíti/betölti/megőrizve cselekszi azokat, és tanítja is, azt nagynak fogják mondani a mennyek királyságában.
Az igéhez, parancsolatokhoz való viszonyulás a lehető legjobban kifejezi az ember személyének a kapcsolódását ahhoz, aki a szó mögött van. Minél mélyebb annak a megismerése, megértése, annál mélyebb a kapcsolat is. Analizálni, elmélkedni pedig addig szükséges, míg a felszínre nem tőr bennünk a Szent Szellem által inspirált valódi válasz.
Jak 3:13 Ki bölcs és művelt köztetek? Mutassa meg helyes életviteléből a tetteit bölcs szelídséggel!
Jak 3:14 De ha keserű irigység és önzés van a szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazsággal szemben!
Jak 3:15 Ez nem az a bölcsesség, amely fölülről szállt le, hanem földi, lelki és démonikus.
Jak 3:16 Hiszen ahol irigység és önzés van, ott zavarkeltés, és mindenféle hitvány cselekedet is található.
Jak 3:17 A felülről származó bölcsesség viszont mindenekelőtt tiszta, aztán békés, méltányos, engedelmes; tele van együttérzéssel és jó gyümölcsökkel; pártatlan, és nem képmutató.
Jak 3:18 Az igazságosság gyümölcsének magvát pedig békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek.
Szerezzünk felülről származó bölcsességet!
Kedves Ádám,
Köszönöm én is a kedves szavakat…nagyon tetszett a két előadás,amelyet hallottam, a tiéd és a Ruff Tiboré. Sajnálom, hogy el kellett mennem, és nem hallhattam már a délutáni előadásokat, de meg fogom hallgatni azokat. Vitába kell szállnom azonban a reflexióid közül a következővel: ” és Lesslie Newbigin is inkább a nyugati gondolkodás válságtünetének tartotta az objektív tények és a szubjektív értékek elválasztását, amely egyértelműen a tudás és hit szembeállítását tételező kanti filozófia gyümölcse.” Az analitikus erkölcsfilozófiában Hume-guillotine-nek nevezzük a tények és az értékek szétválasztását, Hume volt az, aki ezt a distinkciót behozta a filozófiába, és később a – lényegében őt követő – Bécsi Kör is a saját filozófiájuk egyik alapgondolatává tette… Nem a tudás és a hit kanti megkülönböztetéséből ered a tények és az értékek radikális szétválasztása…akár egyetértünk vele, akár nem. Egyébként a hitet teljesen elutasító filozófusok is vannak (pl. Mario Bunge), akik meg akarják haladni ezt a distinkciót.
Kedves Miklós!
Szigorúan értelmezve természetesen igazad van: Hume előbb választotta el a tényeket és értékeket, mint Kant. Kant azonban átvette ezt a megkülönböztetést Hume-tól és a saját filozófiai fogalmaiba integrálta, amikor a jelenségek világát a noumena világától elválasztotta, és ezáltal a tudás és a hit világa közé is elválasztó falat épített. A nyugati gondolkodás jelentős része Kant nyomán tette dogmává ezt a megkülönböztetést, ezért az általam említett gondolkodók alapvetően Kantot akarják meghaladni, nem Hume-ot. (Persze Kant révén Hume-ot is.) Szóval igazad van, köszönöm a pontosítást, de én inkább a hatástörténetre utaltam, nem a pontos eredettörténetre.
Köszönöm, hogy online elérhető az előadás nekünk is, akik nem tudtunkk jelen lenni.
Az első háromnál tartok.
Szalai Miklósnak külön köszönöm a Jacobi utalást. Kicsit utánaolvasva, és azt is figyelmebe véve, hogy (és ahogy) Polányi is terítékre került ebben a posztban, az a kérdés merült fel bennem, hogy Kant és Hegel mellett nem lenne-e egyszer érdemes mellettük a kortárs, és kevésbé ismert Rudolf Hermann Lotze filozófiáját is számba venni?
Ami nekem erről a konferenciáról hiányzott viszont, az az, hogy nem volt ismertetve és képviselve a hit és az értelem (filozófia) közötti viszony katolikus felfogása, azon nézet (amelyet a katolikus egyház az I. Vatikáni Zsinaton dogmaként is kimondott), miszerint van a kinyilatkoztatástól és a hittől független, azt megelőző, „természetes” istenismeretünk…
Igen, érdekes (és fontos) lett volna ez is. Talán egyszer sor kerül rá.
Hadd fejtsem ki picit bővebben, miért kapargásznék Lotze irányában.
Először a Jacobitól a Polányig vezető tradíció[k]nak próbáltam utánanézni, rábukkantam a perszonalizmusra mint filozófiai irányzatra, különösen a következő weboldalakon keresztül:
https://plato.stanford.edu/entries/personalism/
https://iep.utm.edu/personal/
https://www.britishpersonalistforum.org.uk/personalism.html
amelyek felkeltették az érdeklődésemet Lotze iránt már első átfutásra is.
Kicsit tovább keresgélve egy igen érdekes idézetbe futottam Lozte kapcsán:
„Lotze takes his reader to the abyss only to pull him back and teach him a lesson. The exercise in metaphysical brinkmanship is designed to show the reader that the only salvation from nihilism, the only way forward in metaphysics, lies in ethics” [ https://plato.stanford.edu/entries/hermann-lotze/ ami Frederick C. Beiser: Late German Idealism: Trendelenburg and Lotze c. könyvének [2013, Oxford University Press, Oxford] 155. pldaláról hozza az idézetet ] Ez az idézet keltette fel az érdeklődésemet csak igazán, ez izgalmas, ma is érdekfeszítő irány!
Beiser könyvéből épp ez az oldal sajnos nem érhető el publikusan a Google Scholar segítségével, de néhány másik érdekes mondatot találtam:
„After all, the concerns drove our ancestors to study Lotze are no longer our own today. Some of them studied Lotze in hope that they find support for Christian theism; others, especially in Oxford, did so to bolster absolute idealism. No one today would turn to Lotze for these reasons.” (127-128 oldalakon)
„Even if we are not Christian theists or absolute idealists, we still have strong reasons to go back to Lotze. The source of his abiding relevance comes from his preoccupation with a single fundamental problem, one that still concerns us today. Namely, the limits of naturalism. […] There seemed to be no limits whatsoever to naturalism, which reached its culmination in the materialism of the 1850s. But the triumph of materialism seemed to come at a terrible price. For the more the new sciences advanced, the less room seemed to be for value in the university, for meaning, purpose, freedom, responsibility and beauty. Lotze’s philosophy grew out of the attempt to address this issue, to find some place for value in a naturalistic world. No one understood better than Lotze both sides of the question. […] Thus the struggle between science and value became for Lotze an inner personal conflict.” (128-129 oldalakon, kiemelés eredetiből)
Nem gondolom, hogy a keresztyén istenhitnek mint olyannak támogatásra lenne szüksége — az istenhit szerintem kinek-kinek vagy mély, inherens meggyőződése, vagy ha leginkább más támaszokon áll a dolog, az annyit is ér…
Azt viszont látom, hogy az értékeknek mintha egyre kevesebb hely jutna azóta is, sőt, mintha az erkölcsi normákkal is, így két célból is érdemes lenne alaposabban utána
Egyrészt mert — Beiser szavait csak lefordítva — egy alapvető probléma ami ma is foglalkoztat minket, könnyen egy platformon találjuk magunkat ebben más vallásúakkal és világnézetűekkel, és ez (amíg a konkrét probléma kontextusában történik meg) igen örvendetes lenne.
Másrészt ami a mai keresztyén apológetikát és missziológiát illeti: hasonló belső konfliktussal küzdenek körülöttünk és küzdünk közülünk is jó eséllyel igen sokan, amit megfogalmazni is nehéz segítség nélkül, nem hogy kezdeni vele valamit… Miközben a mai kultúrában a hagyományos értékek és erkölcsök eredete egyre jobban homályba burkolózni látszik, analógiát látok Pál aeropágoszi beszédével: csak nem fizikai oltár van az ismeretlen istennek; de miközben a nihilista aktivizmus mindent megtesz, hogy a maradék értékeket és erkölcsöket kifordítsa magából, sokan valami homályos ismeretlen értékforrás és erkölcsforrást tisztelnek ismeretlenül.