A posztmodern filozófusoktól évtizedeken át azt hallottuk, hogy nincsenek önmagukban tények és nincsen olyan, hogy igazság. Az igazságról és a tényekről csak birtokos szerkezetben beszélhetünk; a tények mindig valamely személy vagy közösség által értelmezett „tények”, és az igazság is mindig valakinek az igazsága, soha nem csupán „az igazság”. A posztmodernnek nevezett kor (már ha egyáltalán volt ilyen, és nem egy posztmarxista értelmiségi kör narratívateremtő szemfényvesztésének voltunk az elszenvedői, ahogy például Daniel von Wachter lichtensteini filozófus állítja) azonban legkésőbb 2016-ban – Donald Trump elnökké választásával – véget ért. Egy szempillantás alatt „kiderült”, hogy mégiscsak van igazság, vannak tények, sőt mindennél fontosabb az igazságért és a tényekért vívott harc. Orange Man lett az igazság utániság démoni szimbóluma, akit az „alternatív tények” ontológiai buborékjaiból objektív „tényellenőrök” parancsolnak vissza újból és újból az igazság szilárd platformjára, vagy épp onnan le. A posztmodern győzött önmaga felett és hangos nyüszítéssel ki is múlt.

tovább