Elég idős vagyok már ahhoz, hogy levonjak néhány tanulságot korom uralkodó szellemeivel kapcsolatban. Szándékosan használok többes számot, mert éppen arra akarok rámutatni, hogy a korszellemek jönnek és mennek, és bizony határozott szégyennel gondolunk vissza arra, ha az előzőnek valamilyen módon részesei voltunk. Saját életemben legalább három uralkodó korszellemmel találkoztam, és mindhárom egetrengető bolondság volt. A különös pedig az, hogy bár a bolondság mindvégig nyilvánvalóan megmutatkozott, az emberek pont olyan hajlandóságot mutattak a tudomásul vételére, mint Andersen meséjében az iránt, hogy a láthatóan meztelen császár az új ruhájával dicsekszik.

Gyerekkoromban az uralkodó korszellem a tudományos szocializmus diadalmenete volt. Az óvodában a Téli Palota elfoglalását játszottuk el kék krepp-papírral és műanyag Aurórával. Az iskolában azt tanultuk, hogy a kapitalizmus rohad, a szocializmus szárnyal, nemsokára elérjük az osztálynélküli társadalom Kánaánját, a Kommunizmust, ahol mindenki a saját szükségeinek megfelelően részesül a közös javakban, csak az visz haza ingyentévét a boltból, akinek elromlott a régi készüléke, mindenki boldog és szabad lesz. Meg egyenlő. Ki tud többet a Szovjetunióról? versenyekre jártunk vörös úttörő-nyakkendőben, és azt ünnepeltük, hogy a világ jobb felén élünk. Nem mondom, hogy elhittem ezeket (keresztény családban éltem, nem hittünk ilyesmi mítoszokban), de azután, hogy 1984-ben eljutottam Ausztriába és Nyugat-Németországba, láttam a boltokat és hogy mennyit keres egy munkáscsalád, teljesen nevetségesekké is váltak a szememben.

Aztán megtörtént a rendszerváltozás, és egészen más szelek kezdtek fújni. Megjelent a liberalizmus szelleme, amely hozta magával a relativizmust is. Emlékszem az angoltanáromra, aki azt magyarázta hevesen, hogy nincs abszolút igazság, az igazság relatív, mindenkinek megvan a maga igazsága, intoleráns, aki mást mond. Heller Ágnes az egyetemi előadóban fejtegette nekünk, hogy vége a Nagy Metanarratívák korának, nincs mindenkire érvényes közös valóság. Legalább annyira abszurdnak tűnt számomra ez a hit, mint az, hogy a szocialista országok a kapitalista országok előtt járnak, meg hogy csak az anyag létezik, de akármennyire hihetetlen, ez volt az uralkodó korszellem. Kortársaim számára Carlos Castaneda és Shirley McLaine New Age-es szemfényvesztése egészen valószínűnek hatottak, mindenki úton volt valamiféle személyes jövő felé, és az igazság szitokszónak számított. Aki mégis hitt benne, mint mi, keresztények, azt ostoba, naiv, múltba ragadt idiótának gondolták. Nekem meg a korszellem tűnt bolondságnak.

Aztán valamikor Donald Trump megválasztásakor a post-truth (igazság utáni) kor elkötelezett hívei hirtelen kikeltek a post-truth kor ellen és egyik napról a másikra az igazság bajnokaivá váltak. Megtalálták a gázpedált, teljes erővel ráléptek és elkezdtünk száguldani a történelem másik oldalán a jövő felé. Új korszellem kísértete járta át Európát, no meg Észak-Amerikát, és a kultúra közepére a Transznemű Ember került. Az az ember, aki azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Ezt az embert kezdtük ünnepelni, és hiába mondták sokan, hogy ez képtelenség, őrültség, a haladás gyorsvonata megállíthatatlanul zakatolt előre. Magukat komolyan vevő lapok minden további nélkül írtak menstruáló és szülő férfiakról, az élsportokban magukat nőnek gondoló férfiak verték agyon a valódi nőket, és azokat szégyenítették meg, állították félre, rúgtak ki állásaikból vagy akár börtönöztek is be, akik ezt képtelenségnek és őrületnek nevezték. Múlt időben írok erről, mert hamarosan múlt lesz, mint a többi, de ez a szellem még mindig körülvesz bennünket, és ha kevésnek bizonyul a homokzsákok megfelelő helyekre való elhelyezése, Magyarországon is uralkodóvá válhat.

Ha valamit tanultam az elmúlt évtizedek ideológiai változásaiból, akkor az az, hogy az emberiség Isten bölcsességétől elszakadva a legnyilvánvalóbb bolondságokat is képes a zászlajára tűzni, nemcsak azt elfelejtve, hogy fiú-e vagy lány, de azt is, amiről Nietzsche Isten halála kapcsán beszélt, hogy van egyáltalán felismerhető irány a végtelen űrben. A látóhatár letörlése annak idején még a Vidám tudomány bolondját is megdöbbentette. A józan keresztény hit viszont ilyenkor is, mindig a Sarkcsillagot figyeli.